(posztok, amik nem)

Sokszor darálok a fejemben ritmusos mondatokat délután-hosszan, míg járok-kelek, hogy aztán soha ne írjam meg őket. Európa Kiadó-idézetem minden helyzetre esik, kicsit csavarok rajtuk, ki- és befordítom egy-két szavukat, frappánskodom két villamosmegálló között. Vagy lehetnék csajszi-csivitelő itt, hogy ma vettem narancs fürdőbugyit, és narancsban és kékben fogok fürdeni idén nyáron, úgy döntöttem, s talán a narancshoz veszek egy zöldet is, teljen reggae-színekben a nyár, fogadkozhatnék is, hogy idén nyáron mi lesz, hogy csak Capleton-t hallgatok majd és Elephant Man-t, lehetne egy csomó fogadkozós poszt itt arról, ami lesz, megfogadom, följegyzem, hogy el ne felejtsem, meg szóvicceket is körmölhetnék föl sárga és egyéb színes tintákkal, mert darálok olyanokat is, egy grafomon gramofán trombitál bennem olyankor, amikor az utcán megyek két cél között, a léptem ritmusára rázom a szavaim.

a kis nagyhercegnő

Fogtam a kezemben hétfőn Lénácskát, nagyhercegnői nevén Léna Zsófiát, és harminckét napjának minden vakmerő ön- és világbizodalma továbbra is érezhető a tenyeremen, hála istennek.

luxus

Megváltom a jegyem a villamosra, csak hagy olvassak nyugodtan, hát idáig jutottam.

fejjel lefelé

És úgy aludt, hogy hason feküdt, de a karját fölhúzta, a könyöke kifordult, hegyesen kiállt kétoldalt, a feje meg egészen hátratekeredett, a plafont nézte alvás közben, és akkor még a lába, a lába kalimpált az égnek, szinte a feje fölött volt a lába, lehet, hogy azt nézte igazából, szóval olyan volt az egész, mintha a lengőhintát álmodta volna fejjel lefelé.

tűzoltósági fesztivál Gyulán

Voltunk a tűzoltósági fesztiválon Gyulán, olyat láttunk, amilyet ritkán, végigjegyzeteltem a hétvégét a telefonomba, de összefogalmazni, ccö, azt nincs kedvem, s más nem fogja. Címszavaim vannak: tizenhét ország tizenhétszer tizenhét városának negyedenként tizenhét tűzoltója jött el, tizenhét éves régi autókon tülköltek, tizenhétszáz mazsorettlány táncolt kétszer tizenhét hófehér csizmácskákban, pörgették a pálcát a fejük fölött, a hónuk alatt, a karmester a karmesteri pálcát pördítette meg tizenhétszer másodpercenként a nagy vezényletben, s úgy mulatott a nép, barátom, úgy mulatott! te olyat még nem láttál, rosszabb volt ez, barátom, mint egy lagzi, ugráltak ezek az asztalokon, meg voltak kergülve ezek a diszkóra, a lányokra, valahányszor fölemeltem járás közben a fejem, ezek is odahördültek, egy meg is csippentette a derekam orvul, ezek nem csak nappal, éjjel is viselték az egyenruháikat, hogy messziről megtalálják egymást a cimborák, vedelték a sört a cupákok mellé, tornyot raktak a jägeres üvegecskékből, tekergőztek, hangoskodtak, füsttől, zsírtól, lószartól szaglott ott minden, verték a dobokat, nyűtték a rezeket, ameddig csak lehet, még a medence mellett is fölálltak, barátom, eljátszani egy-egy indulót, a belgák a magyaroknak, a magyarok a lengyeleknek tettek keresztbe pajkosan, ahol tudtak, nem haragudott persze senki egymásra, ott voltak jó sokan ezek a marcona szemű férfiak, peckesen lépdeltek, minden nemzet a maga módján menetel, ein- -ein- -ein-zwei-ein, emelik a térdüket, lendítik a karjukat minden lépés mentén ezek, a hasuk előtt azok, nincs az arcukon a borzadály, amikor meglátják a lángoló konyhákban bennrekedteket, most ez nincs, ki oltja el a tüzeket Európában, ez is fölmerül, ha ezek most mind lemerültek itt ebbe a férfiasan komolyan vett idilli katyvaszba, barátom, képzeld, hát valaki meg is föstette ezeket a hétköznapi hősöket munka közben, ilyen címeket adott, hogy Tisztítótűz meg Apokalipszis az idejét múlt realizmusnak, hát nem tudom, én aggódtam kicsit a tüzek miatt a hétvégén, de jól mulattam, olyat láttam, barátom, olyat! megjegyeztem, de többet nem akarok ilyet látni.

meg akarom fogni a betűd

Huszonegyedik század. Billentyűkön át barátkozunk és ha nem, azt is. Némán, csukott szájjal beszélünk, dumálunk, röhögünk, vitázunk, sírunk, nevetünk. Használom, de nem tudok mit kezdeni vele.

[Írni kéne, lassan rendesen, papírra. Az is több, mint ez. Leéghet egy könyvtár a Bizonyos utcában vagy máshol. Egy könyvtár, két könyvtár, s történetesen marad még példány máshol. Ha leég egy szerver Amerikában, az nekem itt fáj, az nem ugyanaz. Meg körömhegynyi hordozók veszhetnek el az utcán. Egy kóbor kutya lenyeli a Dosztojevszkij-összest.]

a fekete szigetelő ragtapaszok

Letépték a jegykezelő automatákat a metró tranzitfolyosóján a Deák tér alatt: hevesen cibálták le őket, megmarkolták, rángatták, és az automaták koppantak a földön. A fém oszlopokat bekötözték fekete szigetelőszalaggal jó vastagon, körbe. Ez télen történt. A szigetelőszalagok azóta is fönn vannak, pedig már biztos begyógyultak a sebek, mostmár félő, hogy egészen be is pállottak.

a különbség

– …belezúgtam, a másikba pedig beleszerettem.
– Mi a különbség?
– A belezúgás, az vidám, de a beleszeretés, az olyan, hogy amikor arra gondolsz, hogy esetleg nem lesz belőle semmi, akkor megcsikordul a szíved.

a fagylaltoslány elsiet, de nemsoká itt lesz újra

… / vanília / eper / málna / rögtön jövök / pisztácia / csoki / …

rosszul

Egy ilyen szúrós matracon aludtam, mit aludtam, lebegtem, próbáltam lebegni fölötte, hogy ne szúrjon, feszültek az izmaim, biztos sírtam is, aztán most meg hányingerem van. Az ágy alá be se néztem; láttam már olyat.

[Nem akarok mérlegen lenni. Leugrom; vagy oldódjon föl a mérleg a semmiben.]

május huszonegyedike, jegyforduló

Színes szalagokat fektettek le a merőleges utcában, azokon a lazacrózsaszín szalagokon kell lecsorogni a Dunához biciklivel. Amikor délután rámegyek, még friss, ammónia-szagú az út, nézem, szikrázik-e rózsaszínen a kerekem, de nem, nem kapok föl, szórok szét szikrát. Délutánra megfakul, megfakulok én is, szeretném magamra tekerni inkább azt a széles nagy szalagot, az lenne rajtam, semmi más, a szikrás változat persze, és úgy olvasnám az időben erre-arra a szerelmi életeket, ide-oda ugrálnak ezek az időben, amíg meg nem szokom a lapozási irányt. Később megtanulom, hogy a dátumot nézzem, automatikusan kiszámoljam az elmúlt napokat és éveket, fejlődhetett-e a csontozat azalatt, vagy legalább az arcszőr, vagy irányt változtathatott már a (vala)hova tartás.

A rózsaszín szalag mellé két fát is ültettek az utcámba, valami elvetemült hitetlenek azt képzelik, ebből a két fából jövő lesz majd, láthatom, ha visszajövök majd, miután elköltöztem. Két óriási fa, no persze. Holnap be kell menni az iskolába, és elhitetni, hogy jövő lesz, már jövőre is. Mintha nem lenne kedvem. Léggombóc van a gyomromban, mitől van az? Működött az utcán ma is, persze, hogy meglátok valakit váratlanul, mindig van olyan, amikor kezdenék elkámpicsorodni. Itthon persze nincs ilyen, kivéve, hogy nyár van, nyitva az ablak, és ott be lehet szólni meg koppantani hozzám.

egy kötél ellibben

A lakás elkezdte lebontani magát körülöttem: ma (meg) leszakadt a fregoli. Elkorhadtak a régi kötelek, és én elvágtam a maradék újat, ami tartotta. Lesz majd egy szárítóm a napon, az ablak előtt (nagy esemény: anyám újságolja, hogy besüt hozzám, így nyár elején, minden kora délután a nap. S tényleg. A konyhába is, ha kitárom az ajtót, szemből kap gellert a másodikon, valami bejárati ajtó rácsai közül tör ki és nyal be).

Norvég barátom igen megcsodálta az elmés szerkezetet, amikor itt járt: hogy a kötelek, meg a csigák, az ember szolgálatára, s hogy mind a plafonon…! Nagyon könnyű egyébként, a karomra libben, meg sem ijedek.

szedi a cókmókját és átdobja a kerítés fogai között

A síkok egymásoni átzuhanása folytatódik (ti. a fizika megfejtetlen törvénye, hogy a dolgok nem esnek át a részecskék közén, s lám, mintha mégis, az idők jelei egymásba szövődnek ma és tegnap), receg a cipőnk talpa a fölkapart út bitumenrétegén, bitumen a lazúr most a kövön, arra ragasztják majd a többi köveket, a következő réteg köveit holnap talán, vagy holnapután, valahogy nincs nap, nincs naptár ebben a hőmérsékletben, nem is lehet mérni a hőmérsékletet, ami most van, csak a múlttal, a meglévő fokok bizonyos számú másik fokokat vonzanak, harminc fokban egy padkán ülsz éjjel, két fokban majd a bordásfal tetején, vagy hogy lesz ez, nem értem, nem tudom most, szóval olyan az egész tér a zöld kerítéssel, az óriás fákkal a bérházak fölött, mint Cádiz, volt ez a tér Cádizban, csak az egész máshogy végződött, én ma nem akarok Cádizt, hisz holnap a százötvenhetesen ébredek, elsuhanok az Ábránd utca mellett, remélem, holnap örülök majd a nem-Cádiznak, meg a kocsmák, ahol nem adnak már inni tizenegy után, az sem baj, Hajnóczy jár valahogy megint a fejemben, pedig nem kéne, csak egy érzés, meg aztán elcsörög a kettes villamos a körúton délre, szaga van ennek a megállónak, tudjátok, az émelyítő szappanszagú megállóban állunk, és aztán egyszercsak ott áll a kettes, hazahoz, és valójában olyan, mint éveken át a körúti otthonom, a négyeshatos, fölugrálok a lépcsőn, lógadzkodhatom a középső kapaszkodórúdon a plafonon, igazán otthonos ez és régi, és nem is tudom, mit gondoljak, mit keressek a postaládában, hisz nincsen benne semmi, föl akarok ébredni holnap, visszaálmodni valahogy magam a mába, legyen megint talajom, azt szeretném, s hogy festhessek ki valamit nyáron, még azt. Lehet, hogy a kis időre életre keltett másik személyiségem most szedi össze a cókmókját, el fog köszönni reggel, azért van ez az egész furcsa zavar, s holnapra vége.

a nő néz

Ott ül az impozáns óriásnő az ablak előtt. Elmegyek előtte, nem tudom, ki ő. Nem nézek rá, rámnéz. Aztán valaki megmorogja, hogy itt van. Olyan nagy, és olyan kapitányos. Mostmár megnézem magamnak. Elmegyek előtte, tudom, ki ő, rápillantok, ő néz. Nincs ott más. Kimegyek. Üldögélek kint kicsit. Visszajövök. Mély hangon köszönök neki, mert néz. Nézem én is, pajzs a tekintetem, az övé kard. Ismerem én ezt. Ó, láttam már százszor, ugyanilyen szúró. De nem, nem ennyire fakó, nem ilyen hidegvízkék. Hogy nézhetnek ezek egymásra ketten? Csak elképzelni tudom. Semmi jó nem sül ki abból, és tudom, ki fordítja el a fejét hamarabb.

aztán azután

A mai napra különféle idősíkok rakódtak, nem is bírom körvonalazni ezt a spirált, mindegy, az a lényeg, hogy én voltam középen, és inkább jó volt, mint rossz, vagyis lebegés a semmiben, és valamiért azt gondolom, hogy holnap meglátjuk, legalábbis semmit nem tudok mondani a holnapra vonatkozó előérzeteimről sem, nincsenek is előérzeteim a holnapra vonatkozólag, lesz holnap, aztán holnapután, aztán azután, oszt annyi.

[jövőre; imprinting; maga punk; folyamatos Dart Veder-hang; ez az a közeg; Borz, a pornószínész; megint ez a rózsa színű kabát; a táskáink egyformák, s benne a dossziéink; mindig a Zoli meg a Szandi; megtanítsuk r-et írni, folytassa ezt a két sort, na; az úgy kinéző csávó, ahogy, de nem ő, csak ferde; maga egy tanyán; gekkó; jégkrém; köszi, változz, szeress, süt a nap]

nyáron talán

Nyáron talán festegetni kéne, régi bútort, biciklivázat, selymet, lyukas garast.

(múlt heti, de igazság)

– És a hús, amit megeszel, amit eltemetünk, ami a föld fölött és a föld alatt…
– Nem vagy te egy kicsit perverz?
– Nem, hát ez az igazság.
– …

zöld kakas

– Voltam ott is meg itt is, és ez jobban tetszett.
– Értem. Mert az nagyobb és világoszöld, igaz, ez meg kicsi és sötétzöld. Ugye?

ki szabadott színezni

Szóval az volt, hogy törökülésben ültem a padon megint, mint régen is mindig, és elmeséltem, hogy hogy lettem tanár, és az ofő emlékezett, hogy régen hangosan hangoztattam minden égtájéknak, hogy na tanár, na az nem, soha, valamint ki van festve a plafon jópár kazettája temperával, és az osztályunk fala narancssárga, rozé és bordó csíkos, a lépcsők zöldek és pirosak, meg a padod lent szintén, szóval örülök, hogy a gyerekeknek, akik éppen oda járnak, jó ott.

Meg mindenki elmondta, hogy mit és hol, és senki nem lepődött meg senkin, senki nem lett meglepő. Még én sem. Meglepő.

mennyi a menetidő?

Nem is emlékszem, mennyi volt. Minden reggel ugyanúgy ácsorogni a füstös-büdös Osztyapenkónál, minden reggel mi ugyanott. Szerencsére a reggelek megkönyörültek, és változtak, néha tűzött a nap, néha fűtött a fagy vagy szúrt a szél. Öt éven át, a végéből már leharaptunk egy kicsit, az már más volt, szinte a Ráckertből mentünk mindig akkor már.

Most megint kimegyek, megnézem fölnőtt szemmel, megnézem a helyem az ablak melletti padsor utolsó padjában, firkálok valamit az ott ülő kicsinek, hátha örül neki, ha egyáltalán rájön, hogy az nem is az övé. Aztán eljövök, valamit megtanítok belőle majd.

magvak talán

Elindultunk valamikor a kora estében, úgy hét óra tájékán, hogy jó korán megérkezzünk, s élvezhessük a langymeleg suhanást, majd a társaságot és a finom étkeket, de unos untalan késleltetve voltunk. Megkétszereződtek a távok, lelassult a villamosban az idő, szétesett a pedál, ami hajt.

Valamiféle rossz jelnek véltük mindezt, s vártuk, mi történik majd. De nem történt semmi, legalábbis semmi, amit most látnánk, s úgy beszélhetnénk róla, mint múltról. Történések magvai csírázásnak indultak talán, de ezt ember meg nem mondhatja bizton.

a baziliszkusz

Az ő baziliszkusza barna, két sárga csíkkal az oldalán, és én inkább nem sütöm el a viccet, miszerint úgy képzelem, olyan lehet, mint egy, jaj, kin is van olyan, mindegy, mint egy szebb Tisza-cipő, nem mondok semmit, mert olyan szépen mesél a föld alatt és a szoba közepén vedlő, különféle lelkivilágú kitinharcosokról, hogy én azt félbe nem szakítom, hagy meséljen.

voltunk múzeumban, én vittem el őket

I. A múzeumi dolgozók meglepnek a szerepemben:
– És ön a pedagógus? Akkor önnek természetesen ingyen van.
vagy:
– Tessék, adok sok matricát, tegye el a tanárnéni, aztán majd szétosztja.

II. Élményt nyújtok:
Egy óra alatt háromszor megnézték az egészet. A Joy Division és a Blixa Bargeld portrék egymás mellett voltak, megálltam ott elérzékenyülni kicsit, de senkit nem érdekelt.

– Jobb ez, mintha nyávognánk, hogy menjünk már haza, ugye, maga is így gondolja, tanárnő? Négyszáz forintot megért.

Valamint CsG halál komolyan elgondolkodott, hogy betöri a vitrint, felkapja a híján híja Depeche Mode korongot, és kiugrik vele az ablakon.

a bögre

Gondolkoztam, hogy meg kéne írni a Kristófot is, ahogy nagy komolyan csücsörítve mondja a Ça va-kat, meg hogy hány hal van az akváriumban és hány érem az íróasztala fölött, fogalmazgattam magamban a pufók arcáról néhány semmilyen mondatot a konyhai eszközök vizsgálata és szószedetesítése közben, magyaráztam neki nagy dúrral és mutogattam, hogy bol, nagy a füle és kakaót iszol belőle, emeltem a nagy fülénél fogva a számhoz az elképzelt (így elviselt) forró kakaót, mikor végre rájött, hogy miről beszélek, hát mi az a bol, hát korsó, hát persze!

huszonnyolc és fél

Remek dolog látni, hogy valaki (van, aki) pár hét alatt összerakja, amit én pár évig pakoltam. Vagy csupán arról van szó, hogy huszonnyolc és fél évesen már ilyen az ember.

[– Dehát mondtam, hogy ne idd meg mindet, hogy hagyj a húgodnak is!?
– Nem tehetek róla, megittam, mert szomjas voltam. Ilyen az ember.]

ültet

Ma meg ültetést csináltam, ők mondták, hogy lassan már szét kéne ültetni őket, hát szétültettem, névsor szerint, majd némi hurkolt cserével. Mindenkinek borsódzik a háta a szomszédjától, belefagyott a levegő, meggyűlöltek pár pillanatra, hogy kiteszem őket ennek, hát miért nem lehet amellé ülni, akit szeret az ember, és tíz percig tűrtem csak fapofával a helyzetet magam is, mert a gyomromban gyűlt a jég, de aztán megszavazták mégis, pedig sugalltam, hogy ne, hogy rideg és éles a levegő, de mégis azt mondták, maradjanak, kompromisszumként jön a holnap meg a hétfő majd, amikor ülhetnek eredetileg.

nem tudom, mit művelsz, de jó nagyon

Jó? Jó. Jó!

az asztal sarkán

Elriaszt az asztal sarkán közelebb húzódó átlátszóság.

bélyegek

– Megmutathatom a bélyeggyűjteményemet?

És végülis tényleg nagyon sokat beszélgettünk bélyegekről, ami engem rendkívül módon érdekelt is. De ne, ne mutasd meg, ma ne.

sárga ég, kék tenger

Rajzoltunk krétával fénylő eget és tengert. A krétával csak mocskolni kell, megakadnak a finom krétaporkupacok a tábla barázdáin és rücskein. Könnyű játék tomboló hullámokat rajzolni kékkel, sárgával, bal kézzel.

kiakasztó légy

– Are you flying?
– Nem, csak legyezgetem magam.
– Mondom, flying!

non-fiction, real weapon

Ma megtudtam, mely határokon nem megyek már át, hiszen határok.

Óriási az, ami belefér, óriási a szabadság még így is, és tudják. Jó tudni nekem is, hogy nem vagyok végtelen itt, igazán.

[És jó, hogy végül kézzel téptem a horrorsztorit, nem vettem elő a bicskát.]

én nem érzem az égtájakat

Észak, dél; kelet, nyugat. Fönt, lent; balra, jobbra – így írtam a négy égtájat a kereszt négy hegyére, s lám, nem fölcseréltem kettőt? Vagy nem tudom, mit jelent a kelet és a nyugat, vagy baj van az oldaliságommal, tehát baj van az oldaliságommal. A nyugat, az Amerika, a kelet pedig Japán, ott kel föl a Nap (tudom, mert ezt jelenti a kelet, a napkeltét, ahogy a nyugat a napnyugtát), és arra megy az Orient Expressz.

Az oldaliságomat nagyon könnyű összezavarni, néha megállok és átgondolom (eljátszom, sőt) a vasárnapi ebédet, hogy melyik kezemben is volt a kanál a levesnél. A leves használ csak, a többi fogásnál mindkét kezem tele van (a salátát kivéve talán, amit ebéd után felmaradékolok, de az nem számít, akkor már mindegy); és eszembe jut az is, amikor kis híján számos veszélybe keveredtünk Angliában apukámmal, amikor a négyüteművel róttuk az utakat, és nem csak a városok között tévedtünk el, hanem a szembesávban is akár. Mert én onnan tudtam már akkor is, hogy merre van a jobbra, hogy kinéztem az ablakon, melyik oldalunkhoz van közelebb a járda, és akkor az a jobb. Tehát akkor Angliában kicsúszott a lábam alól a talaj, lebegtem a két oldalam között, mint az űrhajósok a légtelen térben, talán azt is összekevertem, hogy melyik szemem a rosszabb, és hogy hol van a szívem.

furcsállik

Furcsállik a lakás újra, háromból az egyik csapban nincs víz, ott, ahol tegnap eltűnt a fény, de mára visszajött.

Hamarosan furcsállani fogok magam is, meglehet.

entre les murs (az osztály)

Minden fal között ugyanolyan.

meg vagyok lepve

– Te még nálam is pesszimistább vagy – mondja a villamoson a fiatalember.

Tényleg. Nahát. Meg vagyok lepve. Persze, így könnyű, tulajdonképpen. Van mire alapoznia, a rögtönzött hisztire, és alapoz is. Kíváncsi vagyok, bejön-e neki. Ráírom a nevét a számra, mindenesetre, a számra a telefonban, már azt, amelyiket tudom, a keresztet. Jó régóta tudom azt, persze. [Ráírnám, akár rá is írhatnám a számra a keresztet, ha nem tartanék attól, amitől előre tartok.]

nem szerda, csak kedd

Pesti éjszaka volt, átmentem a hídon, villamoson vagy gyalog, sietve. Mindenképpen találkoznom kellett az egyik kis tanítványommal valami zene-ügyben, az új Moby lemez miatt, mert már június harmincadika volt, éjfél után pár perccel. Találkoztunk valahol a Blahán, a Kertész utca felől jöttem, ő az apukájával. Kezet ráztunk, mosolyogtunk, átadtuk a cuccot.

Aztán valami zűrös házibuli a körúton a Wesselényi és a Király utca között, galériás, piros függönyös szobában. Egy fickó hívott, az ő csajánál van a buli, de van valami köztünk, én meg meglepetésre mégis az vagyok, aki, piros harisnyában, piros retiküllel, a kanapén dumálunk meg minden. Közben kireggeledik, egy órát alhatok még, mielőtt el kell indulnom dolgozni, szerda reggel van. Valamiben maradunk, rábólintunk köszönéskor.

[A valóságban június harmincadika nem szerda, csak kedd, egy napot csúsztam.]

kezek, nyelvek

Két nyelvet forgatok a fejemben folyamatosan, kalapálom őket, fúrom, csavarom, az agyféltekéim közt csiszatolok: megfordulni látszik a karbatettkéz-dominanciám; hallás utáni diszgráfiám van magyarul és angolul, főként gépeléskor (franciául nincs, miért?); türelmetlen vagyok, ha nem alhatom eleget. A franciával dolgozom, úgy tanultam, hogy megtanultam közben dolgozni is vele; az angol a gyerekkortól beidegzett idegen nyelvem: talán most másznak elő ezek a régi emlékek, a kamaszkoriak is persze, amikor minden érzelmi és zenei alapokon nyugodott.

[A telefonbillentyűket eddig is ballal nyomtam; egy időben minden írott üzenetet ünnepélyesen fogalmaztam.]

wassup rockers

Azt álmodtam, hogy a körmeim sarkát reszelgetem, és elégedett vagyok, amikor végzek, valamint azt, hogy úgy döntök, ma az új farmert veszem föl.

Egyáltalán nem vall rám ez a tematika… hohó! Nem, nem is csak ez volt, történt más is: Los Angeles villanegyedében voltam, próbáltam megmenteni a kölyköket, latin bevándorlók a kölykök, deszkáznak és bajba keverednek folyton. Megfogtam az egyiknek a grabancát zuhanás közben, leordítottam az újgazdag sihedereket, hogy merészelik a másik embert az erkélyről a medencébe dobni, hát ilyet nem lehet! És aztán futottunk, át a kerítéseken, és azt hiszem, nem lőttek le senkit, és talán volt szerelem is.

türelem, türelem

Az idő, ahogy múlik, hozzáigazíthatja a cselekvéseket a lényeghez.

(Mittomén, tegnap például az volt, hogy emlékeztem a jazz-dobossrác keresztnevére az érettségi előtti Ráckert-esték egyikéről. Nem mintha számomra ez lényeges volna, de neki rettentően imponált.)

megijeszt a büntetés

Nem maga az eszköz, persze, hanem a gondolat(talan), ami odáig visz.

háló

Egy háló, tépődsz, tépelődsz a mélyre levert cövekek közé feszítve, a halántékod két dióda, veszi mindenhonnan az adást, és van, hogy összekeverednek a hullámok, csak a zaj van, a zörej, nem hallasz és nem hallatszol ott, a szíved, ami egy labda, kipattan a hálóból messzire, utána kellene ugrani, és akkor választasz, hogy ha elszakad, hol szakadjon, és marad egy nagy kupac ripityom az egészből, szóval összeszakadt az egész meg minden, de a szíved a kezedben, azt lehet hajigálni majd még máskor is, meg tulajdonképpen van lábad, rá tudsz állni, gyerünk, kigabalyodás, futás vagy megállás végképp, aztán lehet, hogy az egész rossz, úgy ahogy van.

másféltizeddel aztán

A vonásaink ugyanazok, csupán mással foglalkozunk.

– Nem tanultunk semmit…
– Ja, röhögtünk végig…!
– Hát, mindenkiből önfenntartó lény lett, úgyhogy végülis elérte a célját.

(Vissza kéne menni az időben azokba a helyzetekbe, és a mostani eszünkkel helyrerakni őket. De persze voltak nagy arcok is.)

nem erőltet, nem

Azt írja a tanítványom hajnali egykor, hogy bocs, de ő nem, hogy ő elfelejtette, hogy nem fizette be, hogy ő most akkor mégsem, és nem tudja, mi lesz, hogyan.

És én akkor válaszolok neki azonmód, hogy a lehető legjobban cselekedett, és örülök is neki tényleg, hogy most nem, hogy megtanulta azt, amit lényegileg igen.

[És erre akkor alapozhatom is a továbbiakat, hosszabb s szélesebb távon, teren.]

még a hegedűs is

Ezen a mai napon lejátszódott az egész elmúlt három év, kevésbé és sokkal fontosabb szereplőkkel szembekötve, mind tanulság, ám egyik sem a leg. Sőt.

wadzdisz

A fölnőtt tanítványom a héten rájött, hogy a what's this?-t úgy ejtik, hogy wadzdisz.

Sok-sok év után.

Ez siker? Kié?

számvetés

Ki kell számolni, kihez mennyit beszélek. Összeszorozni az intonációt a szótagszámmal, az érzelmi töltetet végigszánkáztatni a frekvenciákon, lefojtani a fölösleges amplitúdókat, törölni a százszori három fölkiáltójeleket. Meghallja a suttogást is, akinek kell, csak akkor kiabálni, ha örömmel vehetjük aztán.

Mindezt ki kell számolni, veszek majd egy nagy papírt, négy színű tollat, lesz majd egy nagy plakát, és azon nézem meg nap mint nap, mit nem szabad és mit kell. És lesz rajta egy csomó fehér rész, ami csak én vagyok.

hangforrás

Forrok, mert dolgok meghaladják az erőmet, halk a hangom, gyönge a karom, megjátszom, hogy dühös vagyok, de mosolygok, mikor nem néznek oda, magyarázok ide meg oda, magamat ki, kimondok, beszólok, fáraszt az is, ha nem szólok, és néha, nagy ritkán örülök, de akkor remegő kézzel ám, a szájsarkakba rejtett mosolyoknak, a gurgulázó hangnak a telefonba, ha szól, nem örülök, ha el kell simítanom a bőgést, lélegeztetnem az elfúló hangot, noszogatnom a szót vagy direkt nem szólnom, nem direktora, operatőre lennék inkább a jeleneteknek, nem az operában a tőr, tőr a torkomban, az Operában a béka, az ének, az ének az csodálatos, de az sem én vagyok, aki beszél, darálom elő a mondatokat a nyelveken, szünetet akarok, a hangszálaimon kaparok, csöndet, szünetet, hallgatni a halhatatlan halkat.

kitörések

Kitörhet ma a Nap, meg-megfricskázza tán a konstellációkat az égen, felrobbantja a szavakat sorra. Idegégés.

(empty n' silent)

On my way home I couldn't wait listening to My Town,
But now it seems kinda no-man's land all around.

a hallgatás

Használtam ma a hallgatást. (Adta nekem ezt a könyvet Magdi-Léna a minap, abban van a hallgatás, tudta jól Magdi-Léna, hogy hasznát veszem majd, szokott ő ilyeneket tudni.) Játszottam, hogy nincs kedvem megszólalni. Húsz percig néztem az órát, néztem őket, néztem a foltokat a szemüveg nélkül, ha leveszem, nagyobb, ha fölteszem, kisebb a szemem, néztem, néha megrándult a szemöldökömön az ideg. Nem érzitek, hogy elég? Én azt nem tenném. Elmondják szépen, mit kéne és mit nem, kinek mit. A húszból kettő, ha kínos, az utolsó két perc. Azután már megszólalok.

És akkor az egyik ráérzett, hogy addig nem lesz óra, amíg gonoszul pepecsel. Mert az a legrosszabb, ha van óra. Annál rosszabb nincs, ha óra van, ha komolyan kell, ha alig valami idő múlva kezdődik a nagykor. Mindent, csak azt ne.

(Egy másik pedig önszántából van itt. Legyél elegáns!)

skunkty punkty

Skunkty Punkty rode in a horse
Skunkty Punkty had a freak king
All the Sphinx's cars
And all the Sphinx's lamb
Couldn't cut Punkty's hair every weekend!

ég és föld között

Amikor az anyaföldön fekszem a szántó közepén szétvetett karral, arccal a föld szagában vagy arccal a kék égnek, érzem a föld kérge alatt a mélységekben dúló, végtelen súlyú és minden irányba hullámzó magmát, érzem, hogy a földkéreg pár arasznyi vékony csak, de megtart, minden időkben szilárd, berepedhetetlen, elválaszt a forró lávától, a föld vas szívébe bele nem eshetem, és amikor így széttárt karral nyomom a hasamat a földnek, rámnehezülhet az ég is, a nagy kék levegőtömb, minden a horizontról túlról is, én biztonságban elférek a kettő között, össze nem roppant sem a hátamra nehezedő ég, sem alattam a poklos mélység nem szív magába, én én vagyok, elsimulok köztük, a világ mindkét félgömbje az enyém, itt élek közöttük aprón, kuncogva laposan és mindenhatón.

high hopes

Úgy kéne, hogy lefeküdjenek hanyatt a földre és a fejüknél legyen a magnó, az lenne a csillag közepe, a lábuk a sugarak, a world of magnets and miracles, és úgy hallgassák, ahogy elindulnak, majd holdkórosan vissza, borzongjanak bele, ahogy a hidak föllángolnak mögöttük, before time takes their dreams away, hogy emlékezzenek örökre, forever and ever.

The grass was greener / The light was brighter / The taste was sweeter / The nights of wonder / With friends surrounded / The dawn mist glowing / The water flowing / The endless river

arról, amikor sem elmenni, sem maradni nem volt kedve

Nem jó az utca, nem jó a kocka, nem jó a hang és nem szól a kép, why am I blue, why am I so, and why does my heart feel so bad?

lassan

Egy napot, amikor nincs idő. Nem a halántékomon kocognak a mutatók, nem a tarkómban ütik a negyedeket, csak nagyon lassan élek, visszafelé görbül az időegyenes.

holisztikus

Egyik napról a másikra tanultam meg olvasni, úszni. Teketória nélkül születtem.

Ésatöbbi.

működik

Addig gyerekek, amíg megijednek a szikár arcvonásoktól.

kilégzés, belégzés

Pont azon gondolkodom, megéri-e. Megéri-e összekupacolni az energiákat, rakétákat lőni ki velük a torkomból, aztán hallgatni órahosszat a visszaszállingózó pernyében, tartani a kezem a visszaforduló hulladékanyagokért, a lezuhanó, selejt alkatrészekért. Olyankor csak hallgatni tudok, nem értek semmit, le kell feküdnöm a földre, úgy figyelni a tüzet, amit olyankor rakjatok meg ti, rakjatok rá bőséges lángokat, jó, hogy ott vagytok, itt.

a mai nap

Föl-le hangolgattam magam egész nap, álmosságon innen és túl.

Az kéne, hogy legyen valami szerkezet vagy szervezet arra, hogy figyelje az elalvás ritmusát és tempóját, és amikor kezd lassulni a lélegzet, kezdje lejjebb csavarni a villanyt és a hangerőt, és amikor csukódik a szem, aludjon el a gép, húnyjon ki a fény, legyen nyugodtan nyugalom. Egy légzés- vagy agyhullámérzékelő, vagy egy webkamera, aminek a másik felén egy ember ül a Föld másik felén, mondjuk Indiában, ahol éppen nappal van, és nem nagy áldozat ezen dolgozni óra hosszat. Elaltatnának egy embert Írországban, egyet itt a szobámban, aztán Moldvában és így tovább, minden időzónában egyet, úgy lenne a munkaidejük zónákra osztva. És aztán amikor fölkelnék én, szívességből én is dolgoznám egy kicsit velük ezt, elaltatnám őket én is, innen Budáról csavargatnám lejjebb a villanyt, a ventillátort, a zenét. Még számokat is válogatnék indiai altatóm arcvonásai szerint.

„nagyon komolyan készül”

Olyan fiatal, mint a fehér lap, amire írunk – mondja Rushdie, és én akkor megpróbálok a legfinomabb tollal gyémántot rajzolni a szemükbe, és van, hogy sikerül.

a Part

Nézem, ahogy tükröződik rajtuk a film. Hogy hogyan ülnek: mindkét banda jobb karéján a rendes lányok, középen a fiúk a kanapén, baloldalt a néha csöndes csibészek. Hogy ki röhögcsél a szex-jelenet alatt, ki sóhajt föl Moby visszhangjain, ki ül rezzenéstelen arccal végig, ki viccel hangosan kínjában az élet és a halál között, the hanging around and the in between pisses people off. Az első cápás jelenetnél egy merő összerándult izomcsomó az osztály, tátott szájjal merednek a képernyőre, nem hiszik el, amit látnak. Akinek nem esik le az álla, annak is emelkedik a pólója a hasán, föl-le, föl-le. Az egyik lány mindig leveszi a szemüvegét, ha véres jelenetet sejt. Ki szpojlerez végig dicsekvésből, mert ő már tudja, hogy mekkora dzsó-ültetvény fogadja őket, hogy nyakörvet kapott a majom, hogy a vércsík végén ott a megtámadott élő test, hogy a beteget megölik, hogy ez az egész kalamajka talán mégsem éri meg, a paradicsom eleve elveszett.

parallel universe

Van ez a két fajta türelmetlenség, az egyik: várakozás az ismeretlenre, a másik: várakozás az ismertre. A kettő nem oltja ki egymást, nem is találkozik, két párhuzamos világ egy időben.

a fiók mélyén

Elfelejtett ropogós bankók régről. Kiöklendez mindent a fiók. Veszek valami újat.

hangok a szívemre

Huszonhárom óra nulla nullakor a kikattanó szemű, méla csávó a kilencedikből küld két számot (az angolórán hallgatandó) és mellé egy olyan, mind a kül-, mind a belcsínyt illetően míves levelet, hogy leesik az állam a szívemre, és csak akkor kezd dobogni újra, amikor megszólalnak a hangok.

idő

Kikotortam a levélláda mélyéről a szenes masszává tapadt szemetet, a liftlementés ház udvara mellé pedig fölépült végül az a szálloda.

Hát így.

[ Virginité de lendemain, quel hier frippé t'égale ! (Fölírtam tollal a régi gépem fölső homlokzatára Cocteaunak ezt a mondatát, s de rég kidobtuk már azt a gépet is. Akvárium volt a képernyővédő, tizenhat színű a monitor, a szövegszerkesztő semmi más géppel nem kompatibilis; floppyk.)]

nagyon vigyázz, nehogy hibázz!

Többet pakoltam a kosárba, mint ahány forintom van, a pénztárnál hát kiderül, vissza kell pakolni egy-két dolgot. A pénztároskisasszony tanuló, így egy idősebb jön sürgölődni, s ő találomra megfogja az aszalt epret, hogy akkor azt visszatesszük. Nevetek, hogy talán inkább a kukoricakonzervet tegyük vissza, az nem olyan sürgős most nekem. Ő is nevet, hogy haha, büntetésből most ő dönti el, mit viszek haza.

Jókedélyű jelenet, de mire hazaérek, sírok az aszalt eper fölött: a büntetésen sírok. Sokan megtanulták ezt: tévedés – büntetés.

no sweet without sweat

Nézegettük ezeket az angol szólásmondásokat, volt például ez az aki nem dolgozik, ne is egyék-féle, gondoltuk, előadjuk, a korosztályba magunkat beleélve, tehát ledolgoztuk a humorunkat kamaszosra, rettenetesen cinikus és ordenáréra.

…úgy volt tehát a jelenet, hogy Piroska zuhanyzás után parfümözi magát, én meg futva érkezem napi nyargalásomból, ömlik rólam a víz, söpröm a homlokomból az izzadságot, és akkor Ági megszagol, és Piroska nem kap nyalókát, csak én.

Ági azért bocsánatot kért a jelenet előtt. És aztán még spontán előadta az alvó kutyát, ahogy álmában meg-megrándul két kinyújtott mellső lába.

az utolsó kocsiban

Az utolsó kocsiban ültünk, és csináltam egy félperces videót az üvegajtón át a sínekről és arról, ahogy távolodnak a dolgok, minden távolodó dolog az előbb még a hátam mögött közeledik, majd átfolyik rajtam, aztán már előttem távolodik és egyre kisebb, és azt hiszem, ez a látvány és ez a videó a legszomorúbb a világon.

messzire

Elmegyek most az egyutcás faluba a hegyek közé, tavaly abban a katlanban havazott húsvétkor. Csinálok majd nektek furulyát; vonattal megyek, kicsit laposon, kicsit a hegyek alján. A vonat zakatolása olyan, mint a szívdobogás, hozok majd nektek azt is.

buzzmegnemisakartamvégülhazajönnidehazakel lettjönni

Amit látok, azt jól látom, amely szavakat föl- és félrenagyíthatok, megteszem. De ennyi, ennyi, csak ennyi. Jól látom az értelmet, az értelmét, látom a nem vicces, labirintikus szavakat, a fölnagyított hangoknak örülhetek, én én vagyok, a világ a világ, a világháló a világ, hálló, ki hol hál, ó, azt hallom, amit hallani kell, halak, kösz, viszlát, visz és lát, messzire visz, viszontlát, visszajövök, ha látok, haláltokok eldobom, hah, látok, verem dobom, a szívem újra lassú és nyugodt.

(Ülök a barátom tesója mellett, aki találkozik a barátaival, akinek a barátai… csak köszönünk magázódva és vigyorgunk, majd találkozunk, ha lesz tanítás, addig széttárt tenyerünket mutatjuk csak.)

((Beszélgetek grindcore-ról meg más egyebekről, annyira hiányzott, annyira helyénvaló, még most is, így is, ez az.))

vérfagyasztó

Megáll bennem az ütő, mind a kilenc, a macskának ez az utolsó, nekem tíz ujjam van, a tizenegyedik az istené, most az kell, ó, ég, én, a tíz, az ember nem vagyok elég.

[„Egy kibaszott narkós hülyegyerek.”]

fölolvasás odabent

Vannak emberek, akik olvasás közben mondják magukban a szöveget: a belső hang segít nekik gyorsan fölfogni a szavak, szerkezetek, szövetek jelentését.

Eddig azt képzeltem, minden ember ilyen. És most nem tudom elképzelni, hogy lehet máshogy, hogy lehet máshogy.

a drótsáska

Az álmok jobbára a jobb agyféltekében termelődnek. A jobb agyféltekében múlt, jelen és jövő egy. Álmomban drótsáska magasodott fölém egy múzeumban, egy sáska, drótból. A múzeum fala világoskék és fehér, mint a Szépművészetiben az antik római terem, és aki velem volt, nagyon örült a sáskának, és kérdéseket tett föl. Hányat tud egy perc alatt, régen ez hogy volt, nekünk hogy lehetne sajátunk, ilyeneket. Az álomban keveredik a múlt, a jelen, a jövő.

relatív oldalak

„Amikor az űrhajósok nehézségi erő nélküli térbe, súlytalansági állapotba kerülnek, elkezdenek jobbról balra írni, megfordítják a számokat és a betűket, az írásuk ún. «tükör-írássá» változik.”

senki sincs, aki segítsen?

– Én biztos nem kezdenék bele ebbe.
– Hanem mit csinálnál?
– Megkérnék valakit, hogy segítsen.
– Igen, de nincs itt senki, csak mi.

[Nem tudom pontosan körvonalazni, de jellemző.]

rostad lök

Nyár van, és két benzinnel harmadig telt befőttesüveg pöffeszkedik a párkányon. Nyár van, de az ablak inkább csukva, a benzinszag kifelé, az utcára terjed.

Nyár van, elindulok féléjfélkor bárhova szinte. Nyár van, szétvetett vállal, gyalog.

Nyár van, asztalokról nyúlok idegen dobozért, enyém az idegen doboz, a kék öngyújtó a miénk.

Nyár van, nem érkezünk meg, elég a park.

Nyár van, a holnap reggel a jövő év kezdete egyben, egy könyv.

Nyár van, hazatértemkor pirított hagymás pogácsát eszem savanyú uborkával, hagymával. Ezzel az ízzel a számban írok. Nyár van, nevetve kérek bocsánatot a lánytól az éjjeli buszon, akit szinte leütött a pirított hagyma, de nem én tehettem róla; én azért bocsánatot kérek. Nyár van: a hagyma röpült, a hagymát behajították.

a piros és az arany festékszóró

A festékszórót irányba kellene tartanom, magamtól el, de én sokszor magam felé tartom, és olyankor előbb érzem a hűvös fuvallmot, minthogy eszembe jusson, hogy ebben festék van, és tényleg, festékes a fuvallm, már piros is a karom. Meg a körmöm. Három napja pöttyös a hüvelykujj-körmöm, hol arany, hol piros. Szeplős.

Aztán furcsaság az is, és mindenható vagyok olyankor, határtalan és szabad, hogy a konyhában fújom a vasat vele, és akkor szétoszlik a levegőben a le nem csapódó festékfelhő, elporlik, és nem lesz a padló sem arany, sem piros. A hűtő, a tűzhely sem. A levegő arany és piros pár tucat másodpercig, ahogy a festék porzik, aztán eltűnik az egész, eloszlik a látványban a felhő, csak a szag marad.

Meg aztán még az is nagyon fura, hogy amikor először ráfújom az aranyat vagy a pirosat a feketére és a szürkére, az első rétegben nem látom meg a színt. Pedig színes, arany vagy piros, de tudom alatta a feketét vagy a szürkét, és azt látom. Sok réteget kell kifújnom ahhoz, hogy lássam a valódit, az aranyat és a pirosat a vázon.

Kattog is a festékszóró, ha rázom, jó kis hang ez a kattogó.

telihold előtti zaj, csönd

…kiment tehát a gangra, csiszolni, megőrjíteni, befesteni a vázat. Levette a gyűrűit, fönnhagyta a zöld nyakláncot, átvette a nadrágját bőre és kopottra, föltűrte a szárát a virágos zoknira, és erőteljesen esett neki a festéknek meg a vasnak. A hangfalba Faith No More-t rakott, Joy Divisiont és Mobyt, valamint az Amszterdami Kikötőt francia eredetiben és angolul David Bowie-tól, meg néhány Manu Chao-t és Negra-t, hogy valami vidám is legyen, a hangerőt fölgyűrte szintén. És akkor volt az, amikor kezdett már fájni a keze, a körme piros volt és ragyogott a bőre a bronztól, hogy a szomszéd csávók, feketék, mint a nigériai éjszaka, kipakolták a székeiket az úgyszintén a gangra, letették a földre a söreiket, kinyitották az ablakot, hogy áradjon a hip-hop, hangosan hőzöngtek afrikaiul, és közben nézték őt meg a kezében a vázat. Összeráncolta a szemöldökét, összehúzta a gyomrát, nem tetszett ez neki. Aztán oda is jött az egyik, hablatyakcentussal magyarázott, hogy milyen szépek itt a lányok, meg Észtországban az óvodások is milyen aranyosak, és hogy de kár, hogy itt lakik egyedül ebben a nagy lakásban, mármint ő, a lány, aki itt ezzel a smirglivel vacakol, bár szeretne biciklizni ő is, de nem tud, de majd megtanul, ha másért nem, hát a lányok kedvéért itt Budapesten, és ha gondolja, akkor mehetnének együtt hip-hop-ot hallgatni, ha másért nem, hát for fun, és akkor már le volt csiszolva a matricamaradék nagyja is, és akkor ő kezdett kicsit tartani ettől a nagy vehemenciától. Meg a magyarázkodástól is, hogy most miért egyedül, hogy ez hogy lehet, egy ilyen szép lánynak… Á. Ezt elmagyarázni? Hogy az nem úgy van, hogy az nem csak az esztétikán múlik, meg nem az a lényeg, meg… á, elmagyarázni ezt nehéz, és minek. Úgyhogy mosolyog bátran, aztán elköszön, lefaragta a körmét a matricakaparás és a homokszemcsék, elég volt, elég ebből a hirtelen nyárból, a trikós sörözgetés ideje még nem jött el, a beosztatlan óráké sem, gyerünk, dolgozzunk holnapra, nézzünk filmet két hét múlvára, ezt gondolja, hogy legyen mégis inkább rend, valamiféle csönd és nyugalom, hátha a káoszba belecsavarodna az este.

hiányzik

Három hét nyugalom. Párbeszéd a kozmosszal (a virágokkal, az éggel, a vonatsínnel, a katlan taván megcsúszó sugárral, a ritmussal, a pörrenő, omló, ömlő hangokkal, a füsttel) húsz éjen és huszonegy napon át. A kozmosz válaszol. A kozmosz nem válaszol. A kozmosz titokzatos. A kozmosz fényes fekete lyuk.

hiányozni fogok

– …mert a jövő héten nem leszek itt…
– Jajj, ne, ne már, tényleg?!? Ajj…!

üvegpapír

A dörzspapírt úgy osztályozzák, hogy megszámolják, hány szemcse van egy… egy mekkora sugarú körben? És akkor azt a számot kapja a dörzspapír típusa, a hatszázas már nagyon finom.

Angolul, spanyolul homokpapír. Franciául üvegpapír. De szép! Mint a sivatag az Isten atlaszán, vagy egy nagyon törékeny falú pohár.

a nappal éjjel él tovább

Az előadó kirakta az unokája képét, hogy bearanyozza az előadást. A második nap reggelén megkérdezte, szeretne-e valaki föltenni kérdést, netán elmesélné-e az álmát. Egyszer ugyanis Afrikában adott elő, valamiféle fizikával kapcsolatos témát fejtegetett, és másnap reggel a hallgatóság minden tagja elmesélte az álmát: fizikával álmodtak.

Én pedig csak most ébredek rá, hogy az unokájával álmodtam. Nem mondtam neki. De majd írok neki egy e-mailt.

chemistry: the book of changes

geography: a round-the-world ticket (free entrance to music, open faces, pubs and local air museums)
biology: do vampires exist?
history: spirals of time
mathematics: the smallest and the greatest infinities

Etc.

home school

Néztük azt a South Park epizódot, amiben Cartman megirigyli az otthon tanuló gyerekeket, Marc és Rebecca pedig kiszabadul és beszabadul az iskolába végre, Kenny pedig rázkódik, gellert kap és úgy hal meg.

És akkor azt mondja a Japán Mániás Csávó (kék vagy barna szemű, van nála kontaktlencse vagy nincs), hogy ő két okból szeretne otthon tanulni, egyrészt, mert akkor tanulhatna mást is, másrészt meg magánügy. De nincsen rá keret.

elmenekülni, mert ez félelmetes

Egy nagy, vörös vasráccsal bekerített amfiteátrumban vagyunk. Balra lenn, a sártenger mögött a temető, jobbra a zsilip. A zsilip mögött magas a víz. A temetőbe nem megyünk, mert ha átbukik a víz a zsilipen, maga alá gyúr és beöl a sárba.

Egy lány van velem és én fiú vagyok, vagy mind a ketten fiúk vagyunk, vagy mind a ketten lányok. Vagy mind a ketten mind a kettők. És arról beszélünk, hogy jobb volna elmenekülni, mert ez félelmetes.

tíz kicsi

Kilenc nő (Erzsike, Bözse, Liza, Csöre, Böske, stb.) bezárva marad egy cellában. Hiába ülték le a kiszabott időt, senki nem jön kinyitni az ajtót. Pedig valaki minden nap belök egy fazekat, benne ugyanaz a piros, erősszagú krumplistészta, minden áldott napon, huszonegy éven keresztül. Hogy ki eszik először, hogy ki fürdik, hogy ki alszik pokróc nélkül, hogy ki viszi ki, kisorsolják: székfoglaló, számolós-tapsolós-kiesős, vak gyilkos.

Az egyik nő terhes lesz. Megszületik. Fölnő. Kutat, kutatja a kiutat, Karcsikának ez a feladata. Dolgozik. Szerelmes lesz a nőkbe, a nők mind akarják. De persze nem mindegyikkel lehet valami, meg hát öregek is a nők, öregecskék. Közben Karcsika kutat, tovább, rendületlenül. Egyszercsak odanyújtja nekik a kulcsot:
– Ez hogy kerül ide?
– Miért, én hogy kerültem ide?

szétszedték

A szobában olaj- és vasszag van, a földön évtizedes sármorzsák, a vázam bébire csupaszítva, lekalapálva az összes tengely, agy, leütve, amit fölütöttek, kihúzva, amit befűztek, a semmiben forog két pártalan pedál, citerázhatnék a kerekeken, nincs hely a matracnak. Nyolcszázas meg kétezres smirgli kell, benzin bögreszám, új sodronyok, fémötvözetek meg színek, és úgy fog ragyogni újan, elájultok.

A két kezem pont két tízes kulcs volt, úgy ám.

sugártörés

A délutánok, amikor gellert kapnak a sugarak a csöndön és szúrnak… volt egy ilyen nyár.

(Nem én csinálom, a nyár dübörög.)

baletten

Elmegy az ember táncelőadást nézni, miközben itthon áll a bál.

[A modern balett szimbólumrendszere olyan, mint a rajzfilmeké. A minimálrajzfilmeké. Azoké, amiket nem értünk, hogy hogy csináltak, ki fizetett értük, mivel. Mivel nincs bennük beszéd, csak zene, egyforma figurák ugrálnak, sok az erős kontraszt és kontúr, kevesek a gesztusok, de nagyok.]

a buzi-e vagy

Meséli a kollégám, hogy a buzi-e vagy, az Lentiben volt szleng a katonaságnál.

(pedagógusblog-bejegyzés)

Az úgy van, hogy nagyon fárasztó az iskola, az iskolában a tanítás, a tanításban a rászólás, a sírva röhögés megállása, a karcsik bekarcolása, az egyezkedés, az egyezkedés hárítása, a széltolás széthúzása, fárasztó az, hogy kellő mennyiségű másodpercig szigorúan nézzek szájsarki mocorgó somolygás nélkül, fárasztó kitalálni, hogy játsszunk, zenéljünk, kimenjünk, ne menjünk, beszélgessünk az első idegen nyelven, vagy hagyjuk azt, vagy hogy mit hagyjunk kire és hogyan, fárasztó mindez, de lehetséges, átzakatol mindez valahogy az idegeimen, de aztán van, hogy sütőtök képpel vigyorgok, mert egyszerűen nem hiszem el, nem hiszed el te sem, öten magyarázzák az egyszerű megoldást, hogy ha látott már csekket és látott már postát, a postára ki is van írva, a csekkre valami más van, az tény, pénzátutalási befizetés vagy valami más hablaty és számsorok, és hogy ha már összegyűrte, ne vasaljuk ki, töltsünk ki egy újat, és ha nem ő töltötte ki, találja ki mégis fejből, mi a neve meg a lakcíme, az anyjának az állama és polgársága és a civilizáció mikéntje, és akkor ezt rakja össze, adjon hozzá még ötszázötven forintot is bőven, és lépje le azt a távot, és fizesse be és adja le, és ne veszítse el többé, ha lehet, sokba kerül az már a mamának, a mamának ez az egész gyereknevelősdi nagyon sokba kerül, legyünk már tekintettel erre, fiatalember. Én akkor csak mosolygok, könny szökik a szemembe, elképed képemen a csodálkozás. Nem gondolok olyankor a jövőre, nem én!

pinceszagú lakások a Márványuccában

Órátlan éjszaka. Felriadok, megnézem a srácokat a telefonomban (srácok vannak a telefonomban! Ez nem is én vagyok, ez téboly. Talán az, aki küldte őket, az vagyok ilyenkor, amikor megnézem a srácokat a telefonomban), a telefonom azt írja ki, hogy három gé, amit nem értek. Értem a két gét, az egyet is, hogyne, abból csak egy van, de a hármat? Fordítom közben ezt az izét, parttalan igazgatói beszámolót, hogyaszongya a legnépszerűbb táborunk a hittantábor, több, mint százan jelentkeznek ide évente, mehetnének pedig focizni vagy a nomádba is, de nem, ők a hittantáborba mennek, jézusom, mit művel az az 58 plusz 11 főállású pedagógus ott, a mi srácaink az alagsori lépcsőn törvénytelenkednek, ezek meg hittantáborba járnak itt Zalaegerszegen, hát mekkora mákjuk van a mi srácainknak? Mákjuk, aha, az. Vannak-e nálunk vidám vetélkedők és ifjúsági zenekar? Pihenésképpen a tardablogot olvasom, amikor már nem bírom, hogy a karácsonyi vacsora meghittségét kollégáink rögtönzött műsora emeli, majd az egész tantestület Međugorjéba zarándokol, de van, hogy nem elég, egészen összetekeri az agybarázdáimat az is, [gecc,] kimegyek szellőztetni a Vérmezőre az egykilós narancsléhez. Fényképezek egy madarat a Márványuccában, pinceszagú lakások lehetnek a Márványuccában, úgy találom, egyáltalán nem csodálkozom ezen, persze. A madár a mongol étterem mögött van, pirossal és fehérrel felfújva a tűzfalra. Ki fúj fel egy madarat a tűzfalra? … Vissza kéne feküdni, vagy kijavítani az ékezeteket.

se keze, se lába, szívtelen

tizenhat óra két perc – levél érkezik.
tizenhat óra tizenkilenc perc – fájó szívű válasz megy.

tizenhat óra nyolc perc – levél megy, benne kecsegtető ajánlat.

huszonkét óra valahány perc – a szív már nem fáj, soha-soha többé nem fáj, akármilyen csukódó kapukként csapódó szavakat mondjon is a száj. Satöbbi-satöbbi.

[Internet]

nem tudja, milyen nap

Bejött ma Niki órára, a második angolra, nekem a második, neki már a negyedik órája, és azt mondta, hogy egész hétvégén nem tudta, hogy milyen nap van, és csak akkor jött rá, amikor reggel arra ébredt, hogy üres a ház. Szeretném én is nem tudni, hogy milyen nap van. De tudom.

Adjatok nekem olyan napokat, amikről nem tudom, hogy milyenek!

a vízifolyosók

Elmentem ebben az esőben úszni, gondoltam, nem fog zavarni az eső és az elkeserítően szürke ég, arra gondoltam, hogy a gyerekeink és az ő gyerekeik lehet, hogy egy örök szürke ég alatt fognak élni, és akkor most egy kicsit átérzem én is, milyen lesz az nekik. Szürke ég alatt az uszoda, a játszótéri kergetőzés, a szülinapi zsúr, az iskolába menet, szürke ég alatt a vidámpark, a nyári szünet, az anyák napja… Arra számítottam, hogy fázni fogok, a hőmérséklet is tükrözi majd a rideget, meg valami látványi elem, de nem. Inkább egy langyos pocsolya volt az uszoda, és a jövő képe is eltolódott valami fura bolygó felé, ahol majd nem járdák lesznek, hanem vízifolyosók, és úszva közlekednek majd a gyerekeink gyerekei, kinövesztik az úszóhártyáikat majd, mindenki űrruhából kurtított fürdőruhában jár, vízifolyosók vezetnek az iskolába, az állatkertbe, a jegesmedvék viszolyogva tekintgetnek az unokáinkra a magas sziklájukról, és az unokák kimásznak a sziklákra, úgy adják oda a jegesmedvéknek a halat, és vízividámpark lesz majd minden játszótér, nyári szünet és anyák napja. Nagyon furcsa lesz: szürke, meleg és végtelen, ahogy az ég a vízen tükröződik.

megremeg a reggel

Dermedve ébredek az előbb arra, hogy tíz meg tíz sziréna hangját hallom, mind más.

Mi volt ez? Galaktikus háború vagy belvárosi terror? Ledőlt egy ház vagy tíz vagy száz? A Dunába hullt száz meg száz gyerek? Az Időszellem földi helytartója érkezett?

között

(Nem(:)) köz(-)vetítek(./?/!)

fekszik a földön

Írni akarok a hűvös homlokú földről, az áporodott szagról, ami belőle árad, a füstről, ami körötte gomolyog, az ég kék szeméről, a boglyáról, amit a fején hord, arról, hogy olyan ő, mint a fagyos, a meleg, a sötét és nedves, a száraz és pergő föld, az örvénylő természet maga, írni akarok erről, de nem lehet. Fű, fa, fény, fatörzs, a rigók éneke, a levegő szaga, a földön hasalva a fogunk közé szorított homok, a lapockán heverő égre bámulás. Az állandóan változó dal, amit elgondolok, de megírni meg nem írhatok.

barázdák

Még nem kezdtek el szántani, a szalmabálák a régiek, én a kertben összekupacolom saját agybarázdáimat is a száraz fűzlevelekkel és rádobom a tűzre. Őzek rohannak a horizonton, megkondítja harangom a nyár.