te vagy a fia

„Az hogy lehet, hogy valaki (ennyire) nem akar segíteni a gyerekén?”
– Hidd el, Mama, van ilyen. Számos ilyen van.

[Jó ezután megnézni a Bronxi mesét. „Te vagy Lorenzónak, a buszvezetőnek a fia?”]

kávézó, aranyos négyzet

Fehér ing hímzett folyondárokkal, aprókockás zakó. A színek bézs és sötétbarna, fekete, a kávézó ilyen, ő ilyen, az ablakban az Erzsébet-híd fehér ívei a kékesszürke ég előtt.
– Meghívhatom egy kávéra?
– Ó, igen, köszönöm!
Fehér a haja, fölborzolta a szél, a szemöldöke szürke, hosszú, lágy szálak. Kék a szeme, világos, tükrözi az eget és valami régi világ jókedvét.
– Itt az emberek be vannak oltva a képek ellen. A házasulóknak megveszem A csókot, bekeretezem, úgy adom át. Nem mindig tetszik nekik, vagy nem mindig értik, hogy miért egy képet…? Bécsben nyaraltunk, s fölmentünk annak a palotának a lépcsőjén, és egyszercsak ott nehezült a fordulóban ez az óriási aranyos kép, ez az érzelmes négyzet. Persze, sok a másolat, és ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy melyik volt az eredeti verzió – Van Gogh, Gaugain és sokan mások, Klimt is, mind megfestették a képeiket több színben, több változatban. Mint abban a tegnapi filmben az a csodálatos gyémánt, amit el akartak lopni, aztán inkább úgy döntöttek, hogy másolatokat készítenek róla. Akkora, mint egy lúdtojás. Azt tették a már nem emlékszem, melyik király jogarának a végére. Ne haragudjon, azért nézem itt az órámat, mert tíz perc múlva mennem kell, le kell segítenem a feleségemet a villamosról. Köszönöm, hogy elhozta, örülök, hogy megismerhettem!
– Én is köszönöm, s örülök én is.

ugyanannyi értéke van

Most miért kell hazamenned, igyál még egy ezt vagy egy azt, na, nem vállalod be? Á, nem, megyek. Miért igyak meg egy ezt meg egy azt, már táncoltam! Inkább arra vagyok figyelmes, hogy IDEG tagelt a Fiastyúk utcai megállóban és a Margit körúti bank falán, TEEK pedig a Margit-hídon, a körúton és a házamon is. Ennek a sok megfigyelésnek ugyanannyi értéke van, mintha fáradtan hallgatom Tádeuszt és Tituszt, akikről nem világos, hogy mettől meddig legenda így újra együtt.

[Így újabban elkezdem bevallani magamnak, hogy rettenetesen érdekelnek az éjszakai buszról a kongó gyárépületek és a lakótelep szórványosan világító ablakai, a falakról folyó fakó fények. A Csavargyár utca már a sarokról megborzongat a nevével.]

úgy hozza, úgy hozom

Van, hogy úgy hozza a helyzet. Van, hogy én hozom úgy.
Fontos fölismerni a különbséget.

odahaza nem így szokott lenni

Az Imperial War Museum nagyszerű, egy játszótér, menjek el mindenképpen, és a játszótér fölött láthatók festmények is a hadszínterek borzalmairól expresszionista stílusban, én azt szeretem, menjek mindenképp, tetszeni fog. A tengeralattjáró remek, kiengedem a tengerészgyalogost a zsiliprendszeren keresztül a nyílt vízbe, meghallgatom a bálna hangját, eljátszom, tényleg.
Aztán van egy A háború gyerekszemmel c. kiállítás is, itt láthatók a gyerekekre stilizált gázmaszkok, a krumpliplakátok, hogy egyenek egészségesen, az evakuálás vidékre (volt, aki hat év után került haza, és hát a szülei nem ismerték meg a pályaudvaron. Esett ilyen történet máshol is), a szobában fölállítható óvóhely, szóval az összes borzalom ezerkilencszázharminckilenctől negyvenötig. Az utolsó teremben összeszorul a torkom, az utolsó terem fölirata: victory; képek, „mindenki az utcán táncolt, aznap senkit nem parancsoltak korán ágyba”. Odahaza ez nem így szokott lenni.

[Odahaza aztán elmegyünk a Terror Házába, Nagy Imre temetésén már a megszokott képekre lábadok.]

emberek, akik nem látják

Emberek, akik nem látják, hogy a másik ember egy másik ember. Emberek, akik nem látják, hogy a másik ember. Emberek, akik nem látják. Emberek, akik nem. Emberek, látják? Emberek! Nem?

Emberek!!! Itt!!! Látják?! Nem?!?

emelkedtünk föl

Úgy emelkedtünk föl, mint valami dimenzió-váltós altatásban: rövid émelygés után fölragyogtak a fények, kirajzolódtak a városhatárok és az utak, majd szürke ködbe kerültünk, melyben az égtájak megszűntek lenni, csak a fönt és a lent maradt, mint irány. Ekkor még följebb emelkedtünk, és fölöttünk a végtelen feketeségben fölragyogtak a csillagok, alattunk puha halvány felhők, körös-körül pedig olyan, olyan mélabús, fekete-fehér táj, mint a kétezeregy űrodüsszeia végén, és el is tudom képzelni, hogy úgy belemerülök. Sőt, olyan is a világ kicsit, azt hiszem. Érthetetlen, de szép.

tengeralattjáró, gázmaszk, cipő

Tárgyakat nézek:

Tengeralattjáró. A tengeralattjárón különösen ügyelni kell a fém felületek módszeres fedőfestésére, mert az emberekből kigőzölgő pára könnyen rozsdát képez a környező vasra.

Gázmaszk. A második világháborúban Nagy-Britannia gáztámadástól tartott, így minden polgár magával hurcolászott egy gázmaszkot dobozban. A gyerekek, hogy ne ijedjenek meg az olajzöld vasaktól, könnyű, piros bőr Mickey Mouse stílusú álarcot kaptak. A bébik pedig egész testükre boruló harangot.

Cipő. Először a Clarks gyártott tükörképeire mintázott (a talp alakját követő) cipőket 1870-ben.

[A tárgyi illusztráció tényleg közelebb hozza a befogadandó tényanyagot.]

j. m. w. turner

J. M. W. Turner, ahogy tori a kek kovet a marvany tegelyben, hozzakeveri a gumiarabikumot, hogy tapadjon, a mezet, hogy nyuljon, az egyebet, hogy nedves legyen es fatyolos a kepen, Turner, ahogy az ecseteket metszi, ahogy benedvesiti a papirt valami nedves ronggyal, Turner, ahogy a papirra pacazza Romat, Napolyt, az angol felfoldeket, Franciaorszag ormait. Turner, az akademia ifju, csapott vallu tagja, Turner oriasi szeme, ego tekintete.

a hatosrol a sracok leloptak

Egy napja lassan Budapesten mint egy vakmero tolvaja az idonek, ugy rottam vegig fel negykor a Kiraly utcat. Jozanul, nyugodt alvas orai utan, amikor ti epp jottok ki a klubokbol. A hatosrol a sracok leloptak a tablat, jozansagom visszafogta felhaborodo felpattanasomat.

ket fekete kalap

Ket fekete kalap alol bamuljuk a Trafalgar teret, ket fekete kalap alol bamuljuk Rodint vagy Braque-ot, ket fekete kalapunkat nem fujja a Temzebe a szel.

they would hate

Write about your school in 80–120 words.

„…in another school they would hate me.”

felejtsd el

– Az ki…?
– Felejtsd el!…

hat ránk, élünk

Hat ránk az ég színe, a légnyomás, a pára a légben, a szomszédunk a házban, a buszon, a padon, hat ránk a kertek és a konyhák illata, hat ránk a más szerelme, rákja, nevetése, szava, hat ránk az ital, a fű, a por.

Élünk az ég színével, a légnyomással, a párával a légben, a szomszédunkkal a házban, a buszon, a padon, a kertek és a konyhák illatával, a más szerelmével, rákjával, nevetésével és szavaival, az itallal, a fűvel, a porral.

Megismerhetjük határainkat, ha szerencsések, megismerjük, ha ügyesek vagyunk.

örülök csak igazán

Hát ez tök boldog, ez az első felnőttkori, mindenki a leghelyénvalóbbat adta, se többet, se kevesebbet (leveleket franciául, előző nap, éjfél után, telefonon és neten, csupa nagybetűvel, hosszú ü-kkel és ikszdével is, isten éltetését, zenét, ó, rengeteg zenét, a zenészbarátaimtól zenét kapni, hát mi lehet ennél boldogabb, röyksopp, wpahp, trió a reményhez, sőt, még kispál is szólt meg vivaldi tavasza, pedig a kispált utálom, meg motorozást, az Üllőin volt a legizgibb az autók között szlalomban és a kanyarok, meg söröket, meg a tesóm megivott egy kommersz feles vodkát, meg lekvárt is kaptam még és csokit, és a sulimban az a szokás, ez az avítt és fád szokás még él, hogy cibálják az ünnepelt fülét, valamint egy padlócsempe motívumú nyakéket és még valami váratlan és pontos vájkálást az agyamban, vagyishát most nem tudom, az én agyam-e ez, vagy hogy is van ez az agyunkkal, hát én annak örülök csak igazán, annak).

nem kéne[…]?

– Nem kéne már […]?
– Nem. Annak ára volna.
– Nem baj. Nem baj az. Nem baj az, ha nem úgy csinálod.

tavaszi zápor

Mi is történt ma, azon kívül, hogy tavaszi zápor fűszerezte…?

találkozásokat

Olívia azt mondja, találkozásokat akar.

[Emberek bemutatása egymásnak – ajándékozás.]

szociominden

Szociothriller, szociokrimi. Ilyen szavakat mond az Ádám a fülembe, s én jót is mulatnék, ha éppen kategorizálni lenne kedvem, de nincs, a kategorizáláshoz most nincs kedvem. A sajátoméban szeretnék maradni, ott lebegni, de az most nem megy, még jó, hogy a málnás fények a fegyelmezett oldalamat erősítik és döntésképes vagyok.

A Diósárok söröző vidék, bárhol az országban állhatna valami mellékesebb, de kipucolt téren, a közönségben mi vagyunk a fehérek és a csaposhölgyek, módfelett kedvesek. Lángost eszünk tányérról és sört iszunk hozzá, amazok meg néha-néha odamérnek a szemük sarkából egyet, hogy rendbenlévők vagyunk-e. Azok vagyunk. Aztán táncolni kezdenek, párban, eltartja egymást magától a fiú és a lány, magas sarkak, magasra fölhúzott övek.

Aluljáró, valami autópályafölhajtó alatt.

Kivilágított ház, beugró, karszalag, egy zombi, a pincében van a zene, ördögök a lány-wc-ben, nincs kedvem szóba elegyedni, egy szépszemű iráni megszólít, itt van a szobája fönn, muszáj lejönnie bulizni a zaj miatt, megmutatja, ha akarom. Huszonhatnak néz és nem akarom, nincs kedvem kapcsolatokat építgetni, kommunikálni, játszani a szavakkal és az eszközökkel, á, nincs kedvem megszólalni.

A kilencszázvalahányason az ellenőrök viselkedése is szocio, rájövök, mit keres egy fiatal lány az éjjeli buszon éjszaka és ellenőriz, kellemesen érzi magát éjszaka, biztonságosan a munkatársai között és bulizni sem kell menni, nem kell viselkedni, csak ha úgy akarja. Ők voltak a múltkor is a járaton, így élnek. A külvárosból belváros lesz, aztán megint kül. A belben átszállok. Nagyjából tudom, hogy akarok élni.

[Este új helyszín: szalon a Bartók Béla út sarkán, harmadik emelet. Japán selymek fekete keretben, a tizenkét stáció Erdélyből az Ecseriről, bőrfotelek, fölszolgálófiúk fekete ingben és egy finom, pirospozsgás bőrű, poharak, puhára lakkozott parkett, színes falak, terek. A budapesti értelmiség krémje, finom elegancia, lezser mosolyok, vörösre lakkozott körmök, egy csók mögül kibúvó pillantás rám. Meg lehetne-e írni az Amerikai Pszichót ezek között a díszletek (…által tervezett díszletek) között, ezen gondolkodom a majonézes ruszli fölött, meg lehetne, valószínűleg, bár a légkör sokkal szívélyesebb, bárki kedvesen bemutatkozik, izgatottan szorítom meg sorra a kezeket, szívélyesebb, de a beszélgetések ugyancsak kiürülhetnek a poharakkal könnyedén. Ott hagyom a névjegyem, kandírozott gyömbérkét vágok zsebre, körülnéztem, már nem akkora vagyok, mint amikor utoljára bemutattak nekik, ha egyáltalán voltam már akkor, hanem nagy, holnapután harminc éves, egy nőnek akkor kezdődik csak igazán az élet.]

zongorázni

– Te tudsz zongorázni, te biztos tudsz, nem?
– Ugyan.

S tényleg, jobban tudnak. Ülnek egymás mellett, kavarják egymás alá a hangokat, próbálom szétválasztani, kié a ritmus, kié a magas, a dallam, kié a sok kis csilingelő hang az egésznek a tetején, de nem megy, oda kell mennem, megnéznem a kezüket, ami ezt a vidám, kakofón funkyt játssza vagy húsz perce.

hullámhegyek között a völgyek

Hogyha nem lennének a hullámhegyek között ezek a völgyek, akkor ez valószínűleg egy nagyképű, semmibe ömlő folyam lenne – ezt mondtam tegnap, igen.

amadeus

Nézzük az Amadeust, Amadeus tébolyult, magas hangon nevet, a lábát vakarja, Amadeus mértéktelen a hangjegyek és a bor záporában, Amadeus zseniális. Lázasan vizslatjuk a tükör lapját, ki tükröződik vissza, kinek a nevetése visszhangzik még hosszú ideig a folyosó fölső rétegeiben. Mámor.

legyél te a

Azt mondja, arra gondolt, hogy:

– Legyél te a […]!
– Én az akarok lenni.

a koszos kis

Azt csinálták ma ezek a kis… azt csinálták, hogy bementem, kérdeztem, hogy nézhetjük-e a házit, és mondták, hogy én nézhetem, de nekik könyvük nincsen. Meg is mutatta az egyik kis a táskáját, hogy nézzem, nincs fölszerelése egyáltalán. A többieknek sincs. Az egyiknek tényleg nincs, mert most jött és a jövő hétre lesz, a másik megint a másik táskáját hozta el, nem azt, amelyikbe pakolt, a harmadik, ez furcsa, most az egyszer otthon hagyta, mint még soha még. Jól van, akkor fénymásolok. Írjunk tesztet, nézzük, mire emlékeztek. Ha jól sikerül, beírom, ha nem, nem. Írjuk a tesztet. Óra. Szünet. Óra. Ketyeg. Hé, te, te mit csinálsz, puskázol? Miből puskázol te meg? Leesik a tantusz.

Tizen-, huszon- és negyven százalékok zuhannak eredményként. Tré és szánalmas. De ez még hagyján. Mutassátok a táskátokat. Nem. De! Nem. De. Mutatják. Miért hazudtatok? Hm? Féltünk. Mitől? Hát, senki sem csinált házit, és az egyestől. Aztamindenit, féltetek a koszos kis egyestől? Ti kis…?

Hazafelé azon gondolkodom, a tavalyiak megcsinálták-e volna. Nem. Nem tudtak összetartani egyáltalán. És nem érdekelte őket az egyes egyáltalán. A koszos kis egyes. Ezeket érdekli. És összetartanak. A kis…

várni

Nem kéne várni.

[Biztos csak a halál; nem kell tervezni, mert úgyis valami közbejön, és egészen máshogy lesz az egész.]

id-[…]-úzás

Időnyúzás, ideghúzás.

(Különféle tő- és toldalékmorfémák, amiket nevetve előadok. Nagy lelkesen. Estére elfogy a lelkesedésem, mindent nem lehet egy nap alatt helyretenni.)

ronda lányok

– Á, háhá, hát olyan kis ronda, nézz má rá!

[idő eltelik; kattanás]

– Nézd, milyen hátterem van?
– Mmm, szimpi!
– Szimpi?! Dehogy, nézd meg, tök ronda!

(Szerelem)

[Meg még amik voltak tegnap meg ma – le kell ezeket írni, én annyira jól szórakozom, de nem önálló alkotások azért, csak ilyen napi robbangatások, robbanócukorkák, köröm alá rejtett darab dinamitok (meg péntek este óta, péntek este óta könnyed ez a nagy felhő, mint egy vattacukorban, valahogy édes a semmi is):

– Nem láttuk a Monoban!!! Jaa, hogy iLLen volt?!

– Nem tudom, aztán rájöttem, hogy hülyeség volt, be is pótoltam délután! – találjuk ki, mit kell csinálni legközelebb, ha bebújik a zsákba (a zsák egy sűrű, fehér szövetanyag, fullasztó ott belül és nem tűnik föl a létnek a fénye, csak duzzogni lehet).

– Na, és megszúrt már? – ezt nem kell hallanom, ugye, de épp ott állok, azért mondják, de persze őket sem zavarja, persze. Peeersze, peeersze!

– No, me, I want to read all!

Te hívtál? Nézek rá kérdőn, babrálja a telefonját az ölében. Bólogat és rázza a fejét hangtalan, hogy na, na most figyeljek, na most, és hív tényleg. Hogy ez így mókás? Aztán egész nap az jár a fejemben, hogy vissza kellene hívni, mit szól ő hozzá. Persze, akkor nem lennék ott, csak a szünetben. Hogy beleférne-e ez, jó móka volna-e más részére is? Csak magamban röhögök egyelőre. Jön még őrült napsütés.

– Filmórán jófej lennék, de törin egy geci. [Megismernék mindkét arcomat. – És a többit? – Az titokban maradna.]

Valamit magyarázok, vagy hallgatok valakit, nem tudom, de koncentrálok, egyik kezemmel a padon támaszkodom, ráncolom a homlokom, a másik kezem a csípőmön, a szemem sarkából látom, szándékosan nem nézek oda, TILOS odanéznem, leragasztom a szám sarkát rendszeresen, már egészen megszoktam, hogy ne röhögjek, sőt, hogy szigorúan és elkeserítően ne reagáljak semmit. A szemem sarkából látom tehát, ott ül a tekintetem alatt, hogy a karját dugdossa a karom és az oldalam üres háromszögébe, dehát én nem figyelek. Nem figyelek?! Addig mesterkedik, míg rájön, a legjobb, ha föláll, és akkor már majdnem csárdás van (ott szoktak így könyöknél összekapaszkodni, nem?), és akkor kipukkan belőlem a röhögés, mert ezt már nem lehet kibírni. A lányokkal szemben egymást tanítjuk egyébként az ilyenkori pókerarcra és színtelen hanghordozásra, de most kipukkannak ők is, annyira vicces meg hihetetlen, hogy még mindig tud tartani. Aztán amikor olvasunk, a legkomolyabb arccal követi, ami legalábbis a minimum, de szép, mint egy szobor valami komorabb téren.

Ja, és a zene, majd előadjuk Szent György napján, hadd nevessünk. Elültetem Pável fülében is, nem bír szabadulni tőle, meg mesél a szarajevói Jázminkáról, akinek a teste tiszta seb volt elöl a csontszilánkok miatt, amik a társai szétrobbant testéből álltak belé.]

olyan sajgálos

Összetalálkozunk a hídon. Tócsákba fújja a forró könnyeket az arcomon a szél, miközben beszélgetünk.
– …és akkor lenne egy biciklivázfestő műhely, ahol dolgozhatnánk, amikor rosszul érezzük magunkat; fölszabadulnánk: a festés terápia, jót tenne a diákoknak is…
– [nevet]
– Öööm, ez most olyan sajgálos volt, nem?
– De igen, azért nevetek.

épp csak lassítottak

A Mester utcában megyünk, angolóra helyett kávézni mentünk a lányokkal, mert ketten voltak csak és szürke volt minden, én is belülről. Jót tesz ilyenkor egy kis kiruccanás, szürke pénteken délelőtt. És ha már ott voltunk, megmutattam nekik a hentest. Van egy hentesüzlet a Mester utca páros oldalán, a Hallerhoz közel, ami olyan cirádákkal van kirakva, olyan cirádás csempékkel és kovácsoltvas-szerű magas asztalokkal, olyan szép az egész, hogy az egyedülálló. Már messziről, a kirakat üvegén is szépek a piros matricák. Gondoltam, megmutatom nekik, ha már arra járunk. Megálltunk az ajtóban, nem mentünk be, mindig nyitva van az ajtó, be lehet nézdegélni csak úgy. Azazhát csak én álltam meg, lendítettem a kezem, mint egy király, hogy íme, itt van, nézzétek, és ők nézték, eltátották a szájukat, de nem álltak meg. Épp csak lassítottak. Annyi idő elég volt nekik, annyi kis pár másodperc, hogy befogadják a látványt és elámuljanak. Tudom, mert megkérdeztem őket utána, hogy biztos lehessek benne, hogy látják és értik. Értették.

az aggregátor, a kábelek, az idő meg a kor

Nézzük a fiatalokat a sínek között, mert ugye már nem mi csináljuk a forradalmat, hanem ezek a mai fiatalok (tényleg! Mondták korábban a srácok), és örülünk, hogy csinálják. Aztán negyed óra múlva, amikor az aggregátor és a kábelek vannak még vagy már lenn, vagy esetleg csak, akkor meg már le se menjünk, nincs ott senki. Egy perc volt csak, mesélik később, egy perc, elkezdődött és máris vége lett. Akkor ábrándulok ki, amikor aztán valaki fölveti: a Tűzraktérbe kell menni, s hát micsoda akció ez a Tűzraktér részéről. Hogy a sok ember, az mind oda. Onnantól nem akarok táncolni, csak dumálni és nem érdekel az idő meg a kor.

különben gödör és bilincs

Szóval befejeztem az Üvegburát, és azt következtetem, hogy csak úgy érdemes, ha mérnökien ügyelek a határokra: a kedvem, az eleganciám, a lelkesedésem határaira, a jövőbe vetett bizalmamra, a nagyvonalúságra. Ha ezek keresztbe húzódnak más, idegen határokon, ám legyen. Túl kell kerülni azokon. Diplomatikusan vagy látványos forradalomban, mindegy; ahogy a helyzet megkívánja.

Különben halálos, gödör és bilincs.

keményebben és kiabálva

Kikértem magamnak, mert ismét fölmerült, hogy keményebben és kiabálva kéne. Kiabáljon más, csakazértis. Csakazértis, csakazértis. Szerintem ez tiszteletreméltó.

[És a jövőnkbe mutat.]

az utolsó fejezet

Az utolsó fejezetben az volt, hogy Joant temetik, tél van, csonka szobrok a sírkövek a hóban, és a gödör mellett állva Esther fölfedezi a disszonanciát: Joan nincs, ő van. I am, I am, I am.

[Tíz évvel később, a regény megjelenésének évében (harminc volt ekkor) eltömte a gyerekszoba ajtóréseit ronggyal, hogy ne hatoljon be a zaj és a szag, kinyitotta a gázcsapot és bedugta a fejét a sütőbe. Jó mélyen.]

[[A válasz csupán mint Az undor-ban.]]

[[[Ez válasz?]]]

a tizenharmadik fejezet után

Kúszik le a villamos a havas hegyről, balra házak és árok, és a tizenharmadik fejezet végén leeresztem az Üvegburát, becsukom, mert tudom, hogy a maradék harmad a megoldásról fog szólni. Húzom az időt, hátha nem lesz kedvem folytatni mégsem és abbahagyhatom. Leszállnék a villamosról, hazamennék, bebújnék az ágyba és kész. Nem akarom elhinni, hogy lesz megoldás. Hogy a tizenharmadik fejezet után történik bármi is. De történik, úgy tűnik.

a tányér

A tányér föl van akasztva, fölakaszották nekem, hogy észrevegyem arra jártomban és tudjam, hogy az enyém. Sima fehér lapostányér, egyszerű, súlyos. Kicsit poros – ahogy lógott, az egyik felén megült a por. Rajzolok az ujjammal a porba, mintákat, fényes madarat, kacskaringót, s a kezembe veszem. Letörlöm a kabátom ujjával, magammal viszem, az én tányérom mostmár. Fényes, tiszta és súlyos.

a Nap felé

Nem önzőzöm a napokban magamhoz, a Nap felé fordulok most inkább én.

visszalopva

Hogy közelről nézhetem, hogyan kell hangtalanul, kézügyesen lopni – nézném, ha időben észrevenném, de nekem akkor körvonalazódik a zsákmány, amikor már újból a helyén, a leeső államon himbálózik még remegve a tantusz, akkor, amikor már újból rég késő, visszalopva.

[Egyszer, egyszer hangtalan és rezzenéstelen maradtam én is, másfelé néztem tettetett csukott szemem mögül, láthatatlan vonallal vontam a kézjegyem, hogy visszarendezhesse a teret, de az időt nem, az időt nem rendezheti, abban a buborékban fölrémlett, hogy átláthatok rajta.]

jókat csinálok

Olyan jókat csinálok, igazán.

Mivégről és mivégre?

máma olyan volt

Máma olyan volt, hogy mentem a metrón, és láttam, hogy beszállt a másik kocsiba, a haján nagy sapka, jó ez a nagy sapka, tetszik, csak biztos csúnya már alatta a haja, jut eszembe aztán, ezen picit elszomorodom, hogy azért hordja, mert különben már le kéne vágni, és aztán kiszálltam a Nagyváradon, és néztem vissza arra a metrókocsira, hogy ott van-e még, mert tovább kell mennie, és tényleg, ott volt, és nézett vissza rám, és akkor elkezdtem sírni a lépcsőn fölfelé, amin akkor már kezdett betűzni a nap.

Máma olyan volt, hogy elkezdte nekem mondani, hogy ezek a franciák milyen hülyék, mert az még hagyján, hogy számolni nem tudnak, azaz az egész szorzótáblát tartják a fejükben számolás helyett, de hogy egyeztetni kelljen többesszámban is a nőnemet, na nem, az már aztán túlzás, és akkor mondtam, hogy de ne, engem hagyjon ezzel békén, ezek a latinok voltak, őmiattuk van ez az egész, ők találták föl a deklinációkat, nem tehetek róla, és nem is akarom vállalni a felelősséget.

Máma olyan volt, hogy azt mondta, hogy az az én dolgom lett volna, hogy beszedjem a pénzt és megvegyem a könyvet, és akkor csak álltam ott, leejtettem a vállam, az állam tartottam, nem kezdtem el sírni, a döbbenet visszatartotta a könnyeket, és aztán a SzabóÁgi mondta neki, hogy ugyan, fejezze már be, nem is járt be decemberben, ne pofázzon, az egész november vége és a december a pénz beszedéséről és a könyvek kiosztásáról szólt, hagyja már abba. De addigra már nekem elegem lett, befejeztem aznapra az osztályt.

Máma olyan volt, hogy ment föl a lépcsőn, én néztem, ahogy megy föl a lépcsőn, és vissza akart nézni, hogy nézem-e, vissza akart nézni háromszor, és harmadszorra igazán visszanézett, és látta, hogy nézem, és láttam azt is, hogy rozsda a fekete cipőjének a talpa, és végülis ez tetszik a cipőjében. Morcos volt amúgy, meg én is.

Máma olyan volt, hogy elkezdte-e olvasni a könyvet, és elkezdte, és ennek végre igazán örültem délelőtt.

Máma olyan volt, hogy jöttek megnézni, hogy hogy folyik itt egy nap, hátha járnának ide ők is, és beszéltek mindenféle szemtelenséget meg ostobaságokat, és én arra nem tudtam vidáman rábólintani, hanem mondtam nekik, hogy maradjanak csöndben; a többiek meg, nem értem, nem olvassák el és akkor hisztiznek, hogy nem értik a feladatot, pedig háromcentis mondatokat kellene elolvasni tényleg.

Máma olyan volt, hogy én leszek az igazgató és utaljam azonnal a pénzt, de nem, ez nem én vagyok, ez nem az én hibám és felelősségem, hagyjanak engem ezzel is békén, és sírtam akkor megint.

Máma olyan volt, hogy meghintette a levegőt a kezével a szemem előtt, hogy ne bambuljak el, és beszóltam akkor, hogy hagyjon már békén, és megijedt, összekapta magát, és erre mondták végülis, hogy legyek az igazgató, de bocsánatot kértem aztán.

Máma olyan volt, hogy elkezdte mindenki előtt húzni a sálamat, hogy majd megnevel azzal, és én hiába mondtam, hogy ne, előttük ne, nem akarta abbahagyni, nem esett le neki valahogy a tantusz, és nem látta, hogy sírok megint mindjárt, de aztán abbahagyta, mielőtt az látta volna, akinek igazán nem lett volna jó.

Máma olyan volt, hogy narancssárgára volt festve a körmöm.

Máma olyan volt, hogy enyhül a levegő, jön a nyár, és nekem mindig ránehezedik ez a napos mélabú a lelkemre, mert a napfény nem engedi már az órák hosszanti acsargást, jelzi, hogy lassan igazán őszintén vidámnak kell lenni.

terezs iknednim

… mindenki szeret, mindenki szeret, mindenki szeret …
… terezs iknednim, terezs iknednim, terezs iknednim …

[mindegy, hogy törökül vagy magyarul]

a dóri nagymamájának

Szóval az, hogy kiderült, mi van Dórival. Dóri, amikor megismertem, az első padban ült, udvariasan mosolygott, mosogatott és mindig kész volt a házija. Dóri most is az első padban ül, udvariasan mosolyog, mosogat és kész van a házija, úgy tudom, megcsinálja, amikor nem az aluljáróban dolgozik vagy nem varr éppen, csak amikor nem tud egészben mondatot mondani, akkor pánikol, össze-vissza hullanak és töredeznek a szájából a szavak, összerezzen a csengésükre, pánikolnak alá a szájából a szavak, én meg csak nézek és tördelem a magam szavait, hogy melyiket is mondjam majd egyik nap neki. Aminek lehet, hogy semmi értelme nem lesz. Borzasztó lehet Dóri nagymamájának… nem, az még nem, hanem inkább Dóri anyjának az anyjának lehet borzasztó lenni.

[– Anya, terhes vagyok…
– Ó, ég! Megtartom.]

átmelegedett lábamon

Átmentem a hídon, olyan szép és tiszta fényű a híd a fekete ég előtt, még mindig új, még mindig szép nekem, átmentem, mert számos alkalommal át szoktam menni rajta, hogy aztán a rakparton hazafelé, de meg kellett ijednem, mert láttam, hogy keményre és feketére fagytak a jégvirágok a betonon, messze húzódtak egymástól, úgy fagytak össze, és a sapkámon is jegesebben vág be késeivel a szél, úgyhogy megrémültem egy kicsit, hogy így, hogy így ebben a hidegben nem lesz-e hosszú (nem, végül sohasem hosszú), és elkezdtem nézni a kocsikat, hogy hátha, mi lenne, ha, az éjszakai most húzott el, és tényleg állt is egy autó a külső sávban, a sofőr hóbuckákat vagdosott a szélvédőhőz, a Zsolt volt az, beült, megfogta a kormányt, rámnézett, kinyitotta az átellenes ajtót és meginvitált, hogy elvisz, pont a Moszkvára megy. Pont én is oda megyek, bűvöltem el és beültem, nem kérdeztem meg, nem ő-e a baltás gyilkos, udvariatlanság ilyet kérdezni, majd bent kiderül úgyis. Nem, nem ő az, orvosi cuccokat marketingel és beszél is valami idegen nyelvet, és egy barátja vacsorázni hívja, oda siet épp, mert ha vacsorázni hívják, azt neki nem kell kétszer mondani, annyit dolgozott ma. Én is annyit dolgoztam, tényleg, reggel bele akartam épp dögleni, aztán jó lett, elsimítottam az agyam acsarkodásait és tök szép napot tartottam a gyerekeknek, és itt ülök most ebben a meleg kocsiban, bűvölöm épp a Zsoltot el, de jó, de otthonos néha a világ. Aztán kitett a Moszkván, örültem, mondtuk, és átmelegedett lábamon hazasétáltam, ettem, fürödtem, majd lefeküdtem aludni.

az állandóan mellette álló frusztráltsága

A héten rájöttem, hogy mi motiválja az állandóan mellette álló frusztráltsága felé. Saját maga. Hiába próbálja másokra kenni. Az csak saját maga. Ezentúl tudom.

Harminc év. Mostmár látom.

legális porok a hétre

Erre a hétre vannak legális porok, nem csak a cula, kóla, gina, rush. Szerencsére.

[Játszadozom itt a talaj önként való megcsúsztatásával gondolatban. Annyi mindenkinek szabad.]

[[Szerencsére hiperérzékeny vagyok. Egy kevés is elég.]]

benne a minki

Megnéztük az új Jancsó-filmet (Jancsó-nap ez, reggel az a levél, meg délután a képek), és ott szerepelt benne a Minki.

nem akarta fölszívni magát

Ma szerda van, a leghosszabb nap, a leghosszabb utak, úgyhogy bekéredzkedtem a kollegám, a bohó szaxis kocsijába, hogy vinne el a kapuig, ahol. Köhögött, vinnyogott a kocsi, ahogy elindultunk, hetvenhárom, mondta a kollegám, mondta ezt a hetvenhármas számot, ami azt jelentette, hogy kitart még a benzin a hídon túlra. Adok kölcsön ezrest, mondtam a kollegámnak, féltem átköhögni-vinnyogni a hídon túlra. Nem, nem kell, mondta a kollegám, és vehemenciával hajtott föl a hídra, akkorával, hogy már a kisebb emelkedőre a nagyobbról átkaptatni erőnk nem volt a kocsiban. Megállt hát a fölhajtó kétharmadán a kollegám, előkotort egy pillepalackot a csomagtartó teréből és húgyszínű benzint locsolt a tankba, kételkedtem én egy kissé közben, hogy hátha fehérbor az. De nem, benzin volt az, szép, halványsárga benzin. Sehogysem akarta az fölszívni magát a motorig, köhögött, vinnyogott tovább a kocsi, bosszankodott halkan a kollegám. Visszatolatott hát a fölhajtón a kollegám, megakasztotta a kanyar előtt a jeges hóban a kocsit, előkotort egy rozsdás machetét a csomagtartó teréből és kaparni kezdte a kerék alól a hóbuckát, hogy aztán bevehessük a kanyart. A tűzoltók jótékonyan szórták mosolyukat, egykedvűen bólogatott a kamionos. Itt már bevette a benzint a motor, rácuppant úgymond, kevéssé vinnyogott és köhögött a kocsi, bizton elkavartunk hát a tűzoltóság mellé, s az ezresemből mégis tankolt a kollegám. Elindultunk aztán, mint aki időben cammog, még arra is rálegyintettünk ekkor már, hogy a kellő kanyart nagyvonalún kikerültük – bizonyára valami nagy balesetet úszunk meg éppen, mondta ekkor a kollegám.

ciklámen pirossal, jégcsapok

Szóval ma az volt, hogy ciklámenbe öltöztem pirossal és senki nem szólt meg, majd jégcsapverővel leverték a jégcsapokat és a Donát föltörte ásóval a jeget, és aludtam egy órát két takaróban meg hoztam kelkáposztafőzeléket a nénitől, és az Antival régi rockzenekarokról beszélgettünk, mintha ma lenne, meg ilyenek, mindez történt ma, de csak úgy súlytalanul, belibbent és történt, mint aki ott sincs, mert egy-két ponton megnyugodtam, ami igazából egyetlenegy pont, egy jó nagy folt inkább, ami jótékonyan takarja a Hold sötétebbik felét egész Nap.

mókás, hogy fölkenem

Az üvegbura huszon- vagy harmincvalahanyadik oldala fölött az orromba csíp a körömlakk szaga, a könyvből jön, esküszöm, a fekete-fehér ruhás győztes és egyúttal visszafogottan vesztes csajos kiruccanás meghatározatlan mozzanata közepén, föl kell kotornom az éjjeliszekrény legfölső fiókját, előszedni a mélybordó körömlakott, lilás alvadt vérnek nevezném, ha femme fatale-nak érezném magam az ujjaimmal kapcsolatban, de nem, csak mókás az, hogy fölkenem, és azt viselem ma. Tizenhárom éves az az üveg, legalább, vagy mittomén, kevesebb, talán tizenkettő.

játszom a térben

Játszom a térben kalapban, trombitával, játszom a térben csipkében, parfümfiolával, játszom a térben fehér pulóverben, sálban, az ég rózsaszín az arcomon, a híd vörös pillérei tekeregnek a sálam, játszom a térben, a sorok között a téren, látcsővel a hallgató téren, ahol a hangokat nézik szép estén a fizető nézők, játszom a karzaton, a pálma levelén, a télben, a korláton könyökölve, állva, a fényesre rombuszozott lépcsőházban, a csap fölé hajolok, nem mozdulok egy percig sem, ha kell.

l. k. juan pablo

Think of a person you like and write about him:

His name is L. K. Juan Pablo. He's forty years old. He doesn't have a job. He didn't go to school. He watches tv a lot. He's very fat and smells like a dead fish. He's a very angry man. I think he was in jail. He likes nothing and when he finishes the nothing, then he'll do nothing. […]

megmostam a kulcsokat

Levágtam a tartójáról és megmostam a kulcsokat a csapban. Legyenek fényesek.

veszem kalapom

A világ legrejtettebb zugaiba kéne járni táncolni. Nem ilyen nagy nevű előadókat csekkolni meg nyitópartikra menni menő helyekre, hanem ismeretlen, melegfényű zugokat föltárni, ahol remek a zene és elfér a tánc a térben. Mert ugyan még mindig érdekes, hogy megtekerik-e a tizenhat centiméteres dzsojákat a fiatalok (igen, megtekerik, összeragasztanak hosszában két papírt és megtekerik, és tapsikolnak, amikor végre kész), csak aztán az fárasztó már, hogy azt nézem, hogy vannak meg egymással, nem akarnak-e hányni, hogy minden oké-e. Na mindegy. Veszem kalapom, elsétálok.

Arthur és Artúr

Meg van az Artúr, aki az alapokat csinálja, indusztriális hip-hop-ot, és Arthur Rimbaud-t olvas, amiről azt gondolom, hogy nagyon rendben van, nagyon rendben van azért akkor a világ.

megpróbálni

Megpróbálni, és tudni, hogy lehet, hogy nem fog sikerülni és hidegrázós lehet vagy sötét és hosszú, de megpróbálni így, mert már nincs más.

helyett (új szint)

Arcok helyett a tényeket, a szavakat. Új színt.

a kékcinkék éneke a hó fölött

Pont olyanok a dolgok, mint a kékcinkék éneke a térdig hullámzó hó fölött, pont olyan ide nem illők, ide nem illőségükben hihetetlenek, esendők és valóságosak egyben – csodálatosak.

synchronizer les antennes pour revenir sur terre

– C'est un homme ou un Martien ?
– Un Martien…
– Sans antennes ou avec ?
– Avec…
– Il faudrait alors synchronizer les antennes, tu penses pas ?
– Mais il le sont…
– … Et toi ? Une Vénusienne ?
– Non ! Je suis de l'Universe.
– Alors ? Qu'est-ce qui manque ?
– Ben, les moyens pour revenir sur Terre.

keretet

Keretet, keretet a tükörnek, össze ne törjön.

harmónia

Van-e itt harmónia?

Vállat vonok, van.

te milyen vagy?

– Te milyen vagy?
– Ööö, nemtom, most ezt mondjam el röviden?
– Aha…
– Hát, hát… változatos.
[…]
– Lakhatok nálad?
– Aha. [Tényleg. Akkor lenne idő.]

a lépcsőfordulóban

Megint azt álmodtam, hogy közeleg a világvége, de aztán egymásra találtunk a lépcsőfordulóban és elkezdtük tervezgetni, hogyan mentjük meg az egészet, legalábbis azt, ami lényeges.

kalap

Vettem egy kalapot, és amikor hazaértem, az udvarban ki volt járva ez a szó az ajtóm előtt a hóban: hogy KALAP.

(az leírhatatlan)

Elmeséljük egymásnak, hogyan toszogatunk emberi agyakat a távolból, főként a gondolat erejével, és (mert) […(az leírhatatlan)…].

([Arról mesél tehát, hogy hogyan festett. Bőséges színpalettáról, mert imádja a színeket – mondja. Nem csodálkozom, így képzelem. A képeket nem láttam, fogalmam sincs, mi van rajtuk, nem mondja el. Csak a sok színt és azt, ami közben történt. Miről szólnak a képek? Nem világos az sem, zavaros az időrend a meséjében, hogy mi volt előbb: a képek vagy a történet, hol kezdődött a feszkó, kinek a feszkója van a képeken, kié volt ott előbb. Szóval egy levél Amerikából, benne a szomorú vasárnap és heroikus önkezi halálok, és egy-két kérdés. Kérdés, ami állapot valójában. Az elején nem jön rá. Pár hét múlva nyakig benne a sztoriban. Az élettárs féltékeny. E-mail-ekben mentegeti az arctalan és ekkor még névtelen amerikai csávó életét. Meg akar halni. Ez egyáltalán nem heroikus, önkezűleg elhalálozni nem hősöknek való. Ilyeneket ír neki, hónapokon át. Persze sokmindent nem tud, bizonytalan a szavakban a biztos, amit tud. Elgondolt szavakkal emeli az állapotát. És billeg a dolog, ide-oda, fekete tócsákba toccsan. Billen, billeg, rezzen és reszket, és eltelt majd egy év az Újlipótváros és Amerika között, és kinn van a tócsából. Arca lesz az embernek, és kiderül, kislánya van. Nem a bőrén át párolog az alkohol, hanem az üvegből egyenest az égre. Megmenekül. Megmentettél egy embert, pedig nem is ismered. Befestetted magad mellé a képekbe, pedig nem is ismered. Nem ismered magadat sem, és megfestetted ezt az ismeretlenedet, és mostmár ott ragyog a képekben. Ez az.])

egyházat nem

Alapíthatnánk egyházat, kétszer annyi pénzt kapnánk. De mi nem tesszük. Merő idealizmusból.

elbűvölődve (ever fallen in love)

Elmentem tornázni a sarkon túlra, és egy hosszú fekete copfos, csuklóján keleti csipketetoválást viselő nő tartotta. Balett az Ever fallen in love with someone (you shouldn't have fallen in love with) földolgozására. Nagyon szép volt, el vagyok bűvölődve.

tegnap a villamoson annak örültünk

Tegnap a villamoson jó volt, amikor véletlenül összetalálkoztunk és annak örültünk, hogy ma lett 29, én meg még egy kicsit 29 vagyok, úgyhogy most egyidőben ugyanazt az évet tapasztaljuk, és aminek a végéről tudtam is neki mondani ezt-azt, mindenféle tejszínhabos jót a villamoson, és egészen őszintén tudtam mondani ezeket, meg örültem is nyíltan, mert tudtam, hogy úgysem fog emlékezni semmire, arra sem, hogy ő is örült, de én tudtam.

és akkor néha

– És ő, ő?…
– Voltak azok a kisebb srácok, akiket néha bezártunk az öltözőbe. És akkor néha bezártuk őt is.

milyen vagyok

– Bori, szerinted milyen, vagy melyik szereplő vagyok én?
– Majd gondolkodom – mondom, pedig tudom, hogy ilyet nem láttam még sem könyvben, sem filmen, sem az életben.

anyuka nem tudja

– Kedves tanárnő, ne haragudjon, hogy föltartom, csak bejöttem, mert a fiam nem jár iskolába…
– Kedves anyuka, semmi baj. Igen, tudom, hogy nem jár. Mi van vele?
– Nem tudom, nem jár be.
– Tudom, de miért?
– Hát először beteg volt, aztán meg nem jár be.
– Igen, de hogy-hogy nem jár be?
– Nem tudom.
– De szeret ide járni, nem?
– Igen, szeptemberben röpködött.
– Jobb, mint az előző suli?
– Igen.
– Ahova nem járt be… Vajon oda miért nem?
– Nem tudom. De ide sem jár…
– Így nem fog jegyet kapni… Pszichológusra gondolt esetleg?
– Igen, már régebben is úgy volt, hogy járunk.
– És? Mit mondott?
– Hát semmit.
– ???
– Hát a gyerek nem járt.
– És az hogy történik, hogy nem érkezik meg?
– Nem tudom…
– Elindul, aztán visszafordul?
– Igen-igen, például!
– És ha ön mondja neki, hogy jöjjön be, hiszen vizsgáznia kellene, akkor mit mond?
– Hát nem. Nem jön.
– De miért?
– Nem tudom.
– Hogy-hogy?
– Nem tudom.
– És…?
– Nem tudom.
– …
– Nem tudom.
– …
– Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.

megmaradni

Semerre sem hasonulni, hasadni. Középen, egészben megmaradni.

az orrukkal együtt a vállukat

Meg még az, hogy be kell menni reggel dühöngve a metrón, és elkapni a grabancukat az első adandó szünetben, hogy a használt pszichedélikusokról készített képeket nem kéne kipakolni az összes monitorra, vagy legalább tiltsák le a barátaik barátait és ne is szóljanak hozzá hülyeségeket, szóval vigyázhatnának jobban egymásra ennél azért, meg magukra, de magukra tudnak, húzzák föl az orrukkal együtt a vállukat.

az édenkertben

Az Édenkertben minden megvan, az Édenkertben elégedetlen lesz az ember, vagy el is vész.

tiszta

Letisztult és súlyos, dimenzióváltós.


[Tiszta kémiák az agyamban.]

mindkettő filmrendező

Két fiú volt az álmomban, az egyik testben, a másik lélekben az egyik testében, és mindkettő filmrendező akar lenni az életben, amitől én térdremegésig vagyok képedve.

a csönd hangjai

Azzal a fátyolos finomsággal kellene most leírni, amikor kinéztem a nagy ablakokon a fekete ég előtt hulló pelyhekre, a macskakövekre a lámpák gyönge fényében és szépen visszarendeződött minden, ahogy azok a híres, halk esőcseppek viszhangoznak a csönd kútjaiban.

fonalakat

Elejtett fonalakat fonok a hajamba – jó hosszú most az a tincs.

állnak lenn a rendőrök

Állnak lenn a rendőrök a metróban és utánafüttyögnek a lányok vádlijának.

status update

Bori is szigethangulat.

No comment • Like • Share

tizenkét éves 1967 elején (kína)

„tizenkét éves volt 1967 elején. Mivel nem talált semmi elfoglaltságot, hamarosan hozzácsapódott egy utcai bandához. […] rengeteg lett belőlük. A bandákat „dokkoknak” hívták, vezetőjüket pedig „kormányosnak”. Mindenki más „testvér” volt, és kapott fedőnevet is, amely legtöbbször valamilyen állathoz hasonlította: „Sovány Kutya”, ha a fiú vékony volt; „Szürke Farkas”, ha egy szürke tincs volt a hajában.”

„Később a funkcionáriusgyerekek áttértek a sötétkék dzseki és nadrág viseletére. Igaz, hogy a lakosság nagy része kéket hordott akkor, az övék mégis néhány külön színárnyalat volt, amiket kombinálni kellett, hogy ne ugyanaz legyen felül, mint alul. Mivel ők ezt tartották megkülönböztető jelzésnek, más származású gyerek nem használhatta, ha nem akarta, hogy utánzónak bélyegezzék. Ugyanígy privilégiumnak számított egy bizonyos cipőfajta: fekete kordbársony felsőrész, fehér műanyag talp és egy még fehérebb csík a kettő között.
Néhány banda saját stílust talált ki magának. Több inget hordtak a kabát vagy a dzseki alatt, és az összes inggallért kihajtották. Minél több kihajtott gallérja volt valakinek, annál csinosabbnak számított. […] A melegítőalsónak ki kellett látszania a rövidre vágott nadrág alól. Fehér tornacipőt hordtak fűző nélkül, és katonasapkát, amely alá keménypapír csíkokat tűztek, mert a sapka annál divatosabb volt, minél erősebben kicsúcsosodott a teteje.”

(Jung Chang, Vadhattyúk)

egy csávót a metrón

Megbámultam egy csávót a metrón. Nagyon régen bámultam már meg csávót a metrón, mintha szoknám az arcokat, vagy csak olvasok folyton? Ma is olvastam, hiszen. Fölszállt ez a srác, semmi különös, mokány termet, épphogy sarjadó haja a hint of black, hosszú, egyenes orr és szemöldökök, ó, mint egy pagoda gerendájának alig törő íve, és a szeme pedig zöld volt és barna, benne a pagoda sok színe és sok komoly játék, én nem is tudom, kinek a szemében láttam ezt a szúrós értelmet, az anyáméban szoktam talán, és nem akartam másfelé nézni, pedig kellett volna, ó, nagyon is, de én néztem tovább, és azután is néztem még, hogy láttam, a dzsekije hátán egy oroszlán nyújtózik.

sztrájk, nyugalom, film

Méla szürke nyugalom a kint és a bent, sokat alszom, filmeket nézünk az órán minden emeleten.

Egy hete majd' megszakadtam, nyivákolva rohantam volna a sötét reggelek elől, s most tessék. A megérdemelt, komótos, társas továbbgördítése az időnek.

[Zsebtolvajok. Robert Bresson, 1959. ff.]

milyen kedd ez

Az egyik értelmét veszti, a másik fegyvert szorít a halántékához a fészbukon – gyerekek, hát milyen kedd ez a január tizenkettediki?

összeröhögünk

– Na, akkor végül összejött – röhögünk.

egy szúrás

Van egy ilyen szúrás, mintha át lennék fúrva csavarral, a szíved, mondja Vilma lazán, de nem, valószínűleg beszorult valami levegő vagy meghúzódott valamelyik izom.

szoktam tudni, szoktam tudni

– De te szoktál tudni mosolyogni a nap végén is!
– Hát, aha…

a kékbálnák

Azt mondja, hogy a bálnákban jelenik meg az isten a földön. Óriásiak és békések, akkorák, mint három kék hadihajó, és békések, foguk nincs, a legnagyobbak ők és a legkisebbet eszik. Sohasem támadnak. Ekkora nagy zen-csomók nem lehet más, mint az isten. Meg sem érdemeljük őket egyébként, mondja, és itt vannak mégis. Na ez.

mintakövetek

Megmutatom, de nem csinálom meg helyette. Mert abból tanul.

Na, ezt kitől tanultam?

doku

Mindent dokumentálni.

16 tonnát

A Margit-hídon a két nagy sárga daru- vagy hídtartó guruló vaskeret pont annyit bír, 16 tonnát.

arról, hogy miért kell az éhséget olvasnia

– Ez most valami célzott dolog?
– Hm… írjad le, hogy mit gondolsz.

– Borzasztó.
– Elolvastad?
– El.
– Oké, akkor írd meg, aztán kapsz másikat.

[Játékszabályozunk.]

[[Knut Hamsun: Éhség]]

mindenki idétlen a végén

A konyhai röhögcsélések… mindenkinek jó, és mindenki idétlen a végén. Jó ez a biztonság.

[Hogyhogy nem beszélget veletek senki?!]

fekete, fehér

A hó meg az omló víz jól kompenzálja az éjsötét reggelek sorát.

kaméleon

Kaméleon: mindig olyan, mint a körülötte levők. Arisztokratikus, őrjöngő vagy bárány.

szilveszterkor telihold

Hírek, kétezertíz, aligjanuár: két öngyilkosság Budapesten – metró és kád.

[Szilveszterkor telihold volt.]

eljönni, visszamenni

eljönni, visszamenni, elmenni, visszajönni, visszamenni, elmenni, eljönni, el, vissza, el, vissza, el, el, el és vissza, vissza, jönni, menni, elmenni, visszamenni, eljönni, visszajönni, jönni-menni, jönni-menni

avatar

Mese a fölnagyított bádogemberekről, akik ki akarják vágni a fákat, az élet fáját, elpusztítani a fültágítós, nyilazós népet, akik hosszú fonatukkal kapaszkodnak az univerzumba, és ha levágják, összeomlanak ők, s így az univerzum egy része is összeomlik, és a virtuálisan fölnagyított emberekről, akik, ha akarják, bekerülhetnek a mesébe. Szerintem jó, ha a gyerekek ilyeneket néznek, ha egy kis darabot a zsebükbe gyömöszkölnek a földből, ha érzik a kézfejükön a rálibbenő magot, és tudják, hogy nem szabad sírni, mert ők nem maradhatnak ott.

a mostban

Aztán másnap, a másnap másnapján, amikor nincs más a fröccsben, csak alma meg ananász, na akkor elmegy az ember a barátaival találkozni igazi három dimenzióban a mostban, és akkor kiderül, hogy azokban a nagy csöndekben, amikor nem szólnak egymáshoz az országhatárok köztük való húzódása miatt, na akkor kiderül, hogy a nagy csönd az nem a hátat mutató máshol lenni akarásnak szól, hanem csak a máshol levésnek és az ide-oda hiányzásnak.

Aztán az előtérben már látni, hogy esett megint a hó, és mindenki szivecskéket rajzolt az autókra, nem csak én.

2010

Nem tudom megérezni, mik hintázhatnak a függő nullákon.

Lehet, hogy pont ez a lényeg.

fél óra

– Menjek…?
– Ühüm.

És fél óra múlva. Huhh.

pörformansz a metrón

Előadtak egy pörformanszt a srácok a metrón, meg akart állni a lélegzet bennem, amikor a peronról megláttam a véres pólóját, az infúziót meg a gumikesztyűket, de mire beszálltam, már láttam, hogy pörformansz csak, és aztán kiszálláskor elnézést is kértek a zavarásért, meg hagytak maguk után egy csomó ázott zsepit és nyákos foltokat a padlón.