íve láttán

Kettő körül a Soundon voltam, bolyongtam a sötétben a sötét levelű fák között, a fehér pólós lapockájának íve láttán megfagyott a gyomromban a vér. S a fekete melegítő, amiben felénk nem megyünk ki az utcára.

áll egy

A nőideálom mellett áll egy férfi.

ajakbiggyesztve beteges

Mintha ma lenne huszonegy a csávó, aki ajakbiggyesztve szokta emlegetni beteges emberszeretetem. Írni kéne neki Rákóczifalvára, hadd örüljön ez alkalomból.

olykor alig

Ez az önszívemben dédelgetett örökmécses, Uram, olykor alig pislákol.

[Hallgass a nagy lángolásokról, Uram. Ismerem a válaszaidat. Az én válaszaim azok, Uram.]

faja népi

– …és szerintem csináljuk azt, hogy kiválasztunk bicikliket, elkötjük őket, ráfestünk valami faja népi motívumot, és aztán valami vadi új lakattal visszakötjük őket, mindkét lakatkulccsal a zárban.

nincs előttem

– Te figyelj, most őszintén, az így nincs előttem, hogy te így két kézzel összeversz egy embert!
– Nem is baj!

nehéz dolog anarchistákat

„Ó, bőséggel álmodozók, törvénytelen oázisok leendő lakói, hazátok alapköveit lerakni ugyan mikor tanuljátok?”

Ezt írta, amikor nem jöttek be segíteni. Micsoda nehéz dolog anarchistákat nevelni! Egyébként pedig tetszett neki Hakim Bey egy-két szava, s gondolta, ő is kipróbálja.

membrán

A munka vége: két kezem két rezonáló membrán.

könnyű így

Ülünk a parton, a fények ismét nagy, fényes háromszögekben esnek, és az inspirációinkról beszélünk. Te is szerelemből cselekszel? Miért, te is? Én eddig azt hittem, számodra a tudomány önmagáért való. Nahát, neked sem? És nekik? Ők vajon hogy vannak vele? Őket vajon tényleg érdekli? Szerintem igen. Igen? Igen, rivalizálnak is. Hogy ki találja föl az elsőt, kié fényesebb, nagyobb. Tényleg. Nahát. De velünk ez nem így van. Mindig kell hozzá a szerelem. Abból találom ki az új dolgokat. És aztán lehet, hogy a szerelemből nem lesz semmi, de az új dologból igen, nagyszerű dolgok születnek akkor, és olyanok, én igyekszem legalábbis olyanokat kitalálni, hogy sokan örüljenek neki. A dolognak magának. Nem is tudják, hogy mindez nem más, nem több, mint szerelem. Talán ő sem tudja. Talán alig van köze hozzá, csak egy gyöngéd utalás. Csak én tudom, talán. De én így szeretem a dolgokat, könnyű így grandiózusnak lenni, aminek mindenki a csodájára jár. Én is.

ajj, elfelejtettem

Elfelejtettem odaadni a rágógumivá változó vattacukrot a flexért cserébe. Ajj!

iskolán kívül

Belép a fészbuk csoportba, hogy a tanároknak semmi közük hozzá, mit csinál iskolán kívül, és akkor valahogy meg kéne neki mondani iskolán kívül, hogy a rövidtávú memóriája egyre rövidebb távú. Ki mit tép, én a számat, iskolán kívül-belül.

borít

– Most miért rám borítod?!
– Arra borítom, aki elég közel áll… Úgyhogy kösz.
– Igazán nincs mit – majd kezet szorítanak, és boldogan lépdelnek tova.

nyitva

Bezártam, mert megijedtem. De lehet, hogy csak árnyak, és különben is, úgy a jó, ha nem érdekel, nyitva van-e az ajtó.

az öccséről

– Borsi, te el tudod képzelni, hogy megiszol egy nap húsz liter vizet, megeszel húsz rántotthúst, és még húsz szelet tortát is a végén?
– El!

Az öccséről van szó, meg hogy mi van az anyatejben.

hiány

– Te, ezek kezdenek hiányozni.

a lepkéket mi látjuk

…és együtt hajkurásszuk majd a réten a lepkéket, öregek leszünk és a lábunk nem lesz jó már semmire, reszketni fogunk a tolókocsiban, kék vénáink tükrözik az örök nyári eget, és a lepkéket mi látjuk csak. De addig más van.

a másik csukva

Lefestettem fehér olajjal egy PUNK'S NOT DEAD feliratot, hát az egyik szemem sírt, a másik meg csukva.

narancssárga szivecskére

Előkerül egy nagy csomagolópapír-plakát, mindenki gyerek rajta még, valami gyerekkori fényképeket hoztatok vagy tényleg ilyen kicsik voltatok akkor. Fénymásolva és színesen, ciki ruhákban. Te szivecskére vagy vágva, narancssárga háttér előtt, pufók arccal, irokéz hajjal. Aztán elkezdesz hozzám beszélni, rárímelsz a soraimra, ellentételezőst játszol. Hiányzom.

baráccság-sütit

Már rég elhalt a hang is mögötted, hogy becsuktam az ajtót, már rég két tányérral arrébb vagyok az asztalon, amikor a jelentőségére ébredek. Te baráccság-sütit adsz nekem, egy ilyen giccses baromságot – az üvegben a lötty, az maga a kovász, szaga a kinnhagyott másnapos bor, s hogy ebben tényleg az van csak, amit mondasz, nem hiszem, legalábbis úgy csinálok zavaromban, mintha gyanakodnék. Te nem is eszel sütit, már tizenhat éve nem ettél, jut eszembe még délután, kőkemény vagy, bicikliláncos mácsó, és akkor itt hülyéskedünk egy befőttesüveg fölött, ami bűzlik, és azt mondod, az a szeretet és ehető. Ez már nekem is sok, tudod, azért tördelem a kezem és célzok alantas vicceket, amiket szerencsére nem értesz. A tálat, amibe öntöm, nem a hűtő tetejére teszem, letűnt idők káoszmorzsái rajzanak a hűtő tetején, a nagyszobába viszem, ott alszom ugye, oda viszem, hogy ha tényleg számít, hát induljon onnan, legyen esélye egészen a dolognak, az ott majdnem a lakás közepe, és azt hiszem, esélye is van, délutánra kiragyog a nap és szikrázik benne a láthatatlan eső, szikrázik benne a Munkácsy-Podmaniczky sarkán a rom, amit lefényképezek.

csupán az éjszaka?

Pánikbetegség? Félelem a szörnyűségesre növesztett felhőtől, pedig csupán az éjszaka?

kéretik kacagni

Összegyűjtöttem az itt-ott elejtett soraimat, útszéli jegyzeteimet. Kéretik kacagni.

a maradék lábnyomaidat

Fölporszívóztam immár a maradék lábnyomaidat. A háttérben lankadó melancholia, mon cher, a légben porcicák, a csövemmel vadászom őket. Ami marad, az már csak adminisztráció, vétel-eladás. A munkám része. Egy behajtogatott szélű, lejárt műsorújság.

fél télen át az akadémiaiban

Ott ültem fél télen át az Akadémiaiban, oly igen sötét függönyök mögött, hogy végül arcul csapott a Roosevelt téri nyár, mikor utoljára kiléptem. Oly igen sötét volt ott, hogy állni látszott az idő. Át lehetett nézni a szótárak között a polcon, meg lehetett szemlélni titkon, ki ül ott. Számozott helyeken ültünk, drukkoltam rendre, hogy az ablakhoz közel, és figyeltem a rendszert a számokon. A szakadt szélű ófrancia szótár nyolc kötet, vagy tizenegy, nem tudom már, és mintha hiányzott is volna belőle, talán meg sem jelent soha. Máshogy használták a névelőket akkor, s onnan kerestem ki, hogy le, là meg li, mikor mi, részes vagy névelő tényleg. Persze, az a furcsa madár nem volt benne, egy csotrogány gólya szerepelt az egyik versben, amikor télen halad át a vidéken házsártos feleségéhez haza. Ez már a pacsirták kora után volt, s meg is válaszolódott nyomban a címben föltett kérdés. Vége a tavasznak, a nyárnak, a pacsirták elmehetnek haza, Colin orrában lázzal araszol öszvérén a fagyos sárban. Kicsit belekaptunk Rutebeufbe is, ki már versei fölé a nevét méltó büszkeséggel írta. Aztán majd Villon, de túl messzire megy az, Villon maradjon meglévő dicsőségében, én őhozzá tollammal nemigen közeledtem. Akkora könyvtár volt ott a fejemben, túlnőtt az bőven az Akadémiain, beárnyékolta egész Budapestet, és próbáltam földolgozni a problematikát, miszerint visszanyúlok 1230-ba, szemlélem a költőt, és ismét természetesen szerelmes vagyok, ismét teljesen reménytelenül, és hogy hogy is van ez az idővel. Nemigen halad előre az idő, állapítottam meg, össze-vissza terjeszkedik inkább, forrong itt a Földön és ide-oda cibál az életünkben.

bon scott halálának évfordulóján

– …és akkor már odakészítettem a bort az ágyam mellé, mert tudtam, hogy baj lesz. Aztán amikor elaludtam, elkezdődött. Remegni kezdtem, meg feszült a fejem, és hallucináltam. Először a Dunára szálltak le madarak, másodszor villogó, rácsos körök repültek felém. Véletlenül találtam rá, Bon Scott halálának évfordulóján olvasgattam a wikipédiát, és ott volt egy link, hogy delirium tremens.

nem akarok

Mit tenne Beatrix Kiddo? – agyalunk.
De én nem vagyok Beatrix Kiddo. Nem akarok ölni. Másra van az öt ujjam.

nem tetszett, hogy szürke és sárga

– Elmondod, hogy kezdted?
– Nem az elején kezdtem. Pedig jó lett volna, csak én még nem éltem akkor.
– Miért, mikor kezdődött?
– Hát Magyarországon '88-89-ben. Gondolom, a rendszerváltással függ össze.
– Persze.
– De én csak '99-ben kezdtem. Tizenegy-tizenkét éves koromban. Eléggé meg voltam süppedve akkor, egy csomó bajom volt a társadalommal. Ami nem teljesen múlt el. Egyedül mászkáltam az utcákon. Láttam a tageket a falakon, és megtetszett. Mert az meg nem tetszett, hogy minden szürke és sárga. Ma sem tetszik. Úgyhogy elkezdtem. Egyedül betörni egy buszgarázsba, hát tudod, az nagyon adja.

totálgenerál

A fog, a haj, a lélek. Két generáció között átívelő totálgenerál. A szavamat adom; hallgatok.

nyáron festeni

Mindenkinek mondom, hogy festeni, nyáron festeni kell. Múlt kedden lelakkoztam egy napsütötte ajtót, de még nem elég, nem elég.

családtörténeteket

És akkor beültünk a Bambiba öten, csupa lilába, zöldbe és rózsaszínbe öltözött lányok, és döbbenetes családtörténeteket meséltünk egymásnak saját magunkról.

neki

Szétégetem a teáskannát és nem tudom, hogy túl hideg van-e vagy túl meleg, nem tudok aludni, minden reggel hatkor kelek, és nem tudom, hogy megmondjam-e neki, hogy tulajdonképpen átvert, és még neki áll feljebb. Persze tudom, hogy nem.

megoldást az ideges

Dühödten gondolkodom és csapkodom a vizet, és nyári képeket teszek egymás mellé a gyerekekről, amint a hagymát vágják mértanian apróra vagy a répát egyelik hangyakézzel, és úgy érzem, megtaláltam egy megoldást az ideges túlzásokra.

sikerülhet

Onnan tudom, hogy sikerülhet, hogy mondják. Mostanában sokan mondják nekem, és innen tudom, hogy sikerült. Hozzám beszélnek, hallom, csak én vagyok itt. És akkor én megpróbálom mondani, mert mostmár tudom.

Köszönöm – neveket kéne sorolnom itt, vagy csak hallgatni.

a narancsos borba

Nem érdemes többedíziglen belemesélni a narancsos borba a történetet, mert sírás lesz a vége. Ez volt az utolsó.

Tőle tanultam eljönni is. Minden oké, de azért eljövök, mert nem elég oké.

testhez szabott fekete

Ó, Lev Nyikolajevics, olajkutak szennyes foltjat megéneklő, mire gondolsz Natalja Ivanovna testhez szabott fekete selyemruhájáról szólva? Látnád, amit mi láthatunk, ó, Lev!

grönlandon vagy izlandon

Grönlandon vagyunk vagy Izlandon, kint hideg van, sötét és esik. A lámpák fénye sárga az éjjeliszekrényen, áporodott szőnyegek és csípős lakk szaga keveredik. Szürkék a huzatok a portól, alatta barnák. A papa a szófán magyaráz, túl sokat mond, vagy túl sokat tud, el kell tennünk láb alól. Este hét van, indulnunk kéne. Kispárnát szorítok az arcára lágyan, harmincig számolok, vége. Vilmával farkasszemet nézünk, halványan elszorul a gyomrom, az én ötletem volt, de ő sem ellenkezik. A testet (a papát) berakjuk a kádba, hypót locsolunk rá és egyéb vegyszereket, talán egy előhívókamra is van, s onnan. A papa pár perc alatt eltűnik a kád fölötti légben, marja a tüdőnket a vegyszerek csípős szaga. Belélegezzük a papát is, s indulunk. Senki nem fogja keresni. A felesége jó ideje halott, kint nyugszik a színpompás temetőben. Senki nem fogja keresni. Senki nem fog minket keresni. Senki nem tudja, hogy itt jártunk. Feloldja lábunk nyomát a szél. Senki nem fog minket keresni. Senki nem fogja… Keresni fognak. Föl fog tűnni nekik. Valakinek föl fog tűnni! Keresni fogják! Keresni fognak! Hogy lehet így élni?! A kikötő fekete vizét nézzük, eltűnt, eltűnt minden, eltüntettük, gondolhatják azt, hogy sétálni ment és ott valami történt. Gondolhatják. Gondolhatják! Nem fogják ezt gondolni! Egyértelmű, hogy láttak! Látott valaki, amikor befordultunk a sarkon… amikor fölmentünk a lépcsőn… az ablakra húzott függönyön át láttak, egészen biztos! Látnak most is! Most is! Mit tettünk?! Nincs tovább az élet… Utolsó senki, utolsó senki vagy, hogy ezt tetted. Utolsó, neked már mindegy. Húzza le a gyomrom a hajnal, nyomja az ágy a szegycsontomat. Jön be az ablakon a sötét. Majd világos pillanat: álom. Álom! Alszom tovább. Reggel a fürdőszobában hüledezünk, hogy ilyet?! Ilyet álmodni!!! Képtelenség és förtelem!

pepecselek

Hónaljak és térdkalácsok megrajzolásával pepecselek.

ennek nevelem

A felnőtteket nézve elrémülök, hogy most úristen, ennek nevelem őket, hogy ez legyen, aztán gyorsan meg akarom menteni azokat, akik úgyis meg fognak menekülni. Úristen, úristen.

két agya

Olyan, mintha két agya lenne. Az egyik tripla, a másik fél.

[Zaphod Beeblebrox]

looks like

– My father.
– What does he look like?
– He looks like Tarr Béla. And Bill Murray.

mit csinálhatnál

Megkínálhatnál egy csomó zenével, amit nem ismerek, és ragyoghatnál nekem viccesen. Cserébe a vállamra hajthatod a fejed.

elvonuljon

Szabadkozik, hogy tulajdonképpen rengeteg erőfeszítést kell tennie azért, hogy ne meztelenkedjék bárki előtt, hanem elvonuljon az ajtó mögé. A saját lakásában.

anagrammáidban tekergő

Te anagrammáidba csavarodó tekergő, te!

ó, dehát vagyok

Te vagy a legöregebb, ugyan! Az tizenegy éve volt?! Ó, te jó ég! De rég láttalak! Mostmár találkozzunk tényleg, és beszéljük át ezt az egészet! Megcsörgetsz? Honnan tudom a számodat? Elkértem valakitől. Jól vagy? Vagánynak tart?! Hogyhogy? Nem, köszönöm, most nem megyek, most máshogy varrom a szálakat. Dehát én nem fogok beléd szeretni, mert én másba vagyok szerelmes.

a földi paradicsomot

Szúrnak a tűk, Uram, de én már fölnőttem, én viselkedem és mosolygok, én már élvezem a földi paradicsomot, amivel körbevettél, Uram.

karc a fényezésen

Ha karc esik a fényezésen, az a hivalkodó karosszérián okozott kár. Valami káros széria.

látnunk elég

Milyen szép férfiakkal kirándultam. Férfiakkal meg fiúkkal. És a lányok, a színes ruhák, hetyke szavak, a napsugaras tetoválás. Meg a zöld, pipacsos-margarétás búzamezők, a fenyőtűkre eső szűrt napfény, a ház a hegyoldalban. A padlizsánkrém meg a sörök, citromos és ászokok, az édes, mert a burgonya egyre inkább édes, paprikáskrumpli. A parázs, a rekkenő hőség, az olaj a tűzre, petróleumlámpák hada. Az ufó-jelenség, a vég nélküli keringőzés a réten, a félelem a sötétben, a halványodó ég alja. A repedező kéreg az úton, a mezít lábunk, a földből fölfénylő Hartmann-vonalak. Amit látnunk kell és amit elég nem. Elég? El.

óriási szaga van

Be lehetett (kellett?) volna ugrani a kőkerítés és a szalagkorlát között a Dunába, annyira hívogató az a sok víz. Elég gyorsan elsodort volna, valószínűleg nekicsapódtam volna a falnak, vagy valamelyik tábla rúdja köré inkább, egy sebességkorlátozás vagy stop, az stílszerű, vagy ha az nem, akkor egyszerűen a beton, ne feledjük, közel van a szint, ahol az autók járnak. De nem, nem ugrottam, nem is akartam, csak imádom a szagát, óriási szaga van az iszapnak, még úgy is, ha folyik, és hát most napok óta csak ömlik, ömlik az iszap, én meg ott tekerek mellette minden reggel. Szembe meg vakít a fény.

rettenet

Bejön, az öccsét kíséri, és úgy néz rám, mint egy kis állat. Rettenet. Pedig felnőtt. Mint én.

a kánikuláról

Melyik évszak ez? :

Az emberek a kánikuláról beszélnek. ________ [Tél, nyár?]

(környezetismeret felmérő, első osztály)

pszichológiát

Lépcsőn lefelé, ő fönt, a forduló középen, én lent:

– Maga mióta tanul pszichológiát?!
– Ezzel most mit akarsz kérdezni?

bár elnyomná

Bár a cigaretta füstje elnyomná a benzin émelyítő gőzét.

tovább fűzöm

Teljesítettem a feladatot. Megoldottam: nem oldottam meg. Nem, nem, nem tettem meg helyette semmit, nem léptem le a más lépéseit, csak annyit lebentettem a fátylon, ami még a büszkeségen innen. Teljesítettem. Számos hónap, vagy tíz legalább. Teljesítettem, és nem akarom abbahagyni most, ezt a filmet tovább fűzöm a gépben.

állunk csökönyösen

Nem, még nem. Még korántsem. Csípnek még a hajhagymáim, csípnek. Drót surrog a gyomromban, drótláb. Ó, dehogy, lányom, dehogy. Messze még csipás, napos reggel. Várj még, várj, várni kell. Nem tudunk sietni, hiába nógatlak, téped, cibálod, vissza akarsz menni, s megállsz, állunk csökönyösen a porban.

négy év, kérem

A Bölcsészkar főépületében, kérem, a plafonon egy freskó van! A Bölcsészkar udvarában tetőablakos könyvtár van, szállingóznak a magasban a lámpák! A Bölcsészkar téglái sárgák és pirosak, és a büfében remek a kávé! Voltam valaha szerelmes a Bölcsészkaron, és ugyanoda kötöm most is a biciklim, csak zöld olajjal lekenve az akkor fekete rács! A Bölcsészkaron, kérem, láthatók fiatalok és nagyon zöld levelű fák! A padok rozsdásvörösre festve! A szívem csordultig repes. Négy év nagy idő, kérem! A lépcső ugyanúgy törött és a régi bútorokat is ugyanott tartják. Négy év semmiség, kérem!

egy hétre rá

2010. január 1-én meghalt Lhasa de la Sela, és csak most tudom meg. Volt akkor egy szörnyű óra, aminek nem kívántam kivárni a végét – kiváródott. Ma, mondjuk, már éppen nem akarok meghalni, minek, de akkor is. Csináltam egy klipet karácsonyra, mert énekeltük, és egy hétre rá meghalt. A múlt héten meg Dennis Hopper. Szörnyű.

megtaláltam

Megtaláltam a tetoválásom. A tenger, egybegyúrva a nappal.

a Gézagyereket

A Gézagyereket játszom. Nincs semmi bennem reggel, követem a rutint, ami a szokásos és a jó, mert ettől működik a világ, ennek így kell lennie. Eszem, alszom, eszem még, iszom egy erős teát, rakok bele orbáncfüvet is, legyen bennem orbáncfű is, fedje be a hányni készülő semmit. Fölérünk, mi van, Bori, mi? Arcjátékkal fejezem ki magam és a lehető legegyszerűbb szavakkal, káromkodom mintegy két nevetés között, beszélni nem akarok. Tudod, hogy van ez, Péter, nincs mit tenni, a tenyered viszketése semmire sem jó, felejtsd el, de kösz. Van valami olyan szerep, amiben megrugdosnak a földön valakit? Eljátszanám… Jézusom, őt játszanám, nem, nem akarnám mégsem, de ilyen szerep nincs, néznek borzadva. Oké, akkor eljátszom Ferit, ott fogok zsebredugott kézzel rágózni a lámpa alatt, nézek föl a Zsuzsi ablakába, jöjjön le a Zsuzsi, imádom őt, el akarom vinni New Yorkba és Las Vegasba, jöjjön már le a Zsuszi, hadd imádjam! Lejön, imádom, meg van lepve, amikor a jegyeket előhúzom. Döntenie kell. Folytköv holnap délután. A Gézagyereket játszom, kattogok, remegve verem az asztalt, harmadszorra tudom úgy verni, hogy a szavak súlyosabbak, mint az asztallapon csattanó kezem, egyszer véletlenül Herka Pityut mondok, annak van számomra értelme, őrjöngök és nézek ide-oda, nézek rájuk, látják, hogy vergődöm, próbálják megértetni velem, hogy a semmittevéssel teszem most a legjobbat, olyan vagyok, mint az Isten, föntről figyelek és az a jó, ha nem nyomom meg a gombot, és remeg a hangom, izzadok, táncol a kezem alatt az asztallap, és végül megértem, a Gézagyerek megérti az életmentést. Hogy ő az, és a gomb az, az a jó, ha nem mozdulnak ezek, a debil az isten.

rosszul hallom

– És meglett?
– Meg.

De nem, rosszul hallom. Nem lett meg.

[hodály]

esernyő nem kell

Ülünk az esőben a borok fölött, és csak rugdalom az asztal lábát, mintha visszafelé néznék a felnőttkoromra. Nem értem és nem akarom. Hol vagyok? Írok is egy verset az időről gyorsan a telefonomba, aztán leszállingózom a macskakövek síkos hátán. Esernyő nem kell. Annyi minden nem kell.

így hívnak

Kimegyünk valami fontosat megbeszélni, aztán minduntalan az lesz, hogy öngyújtó vagyok, így hívnak a csajok.

(mosolymódozatok)

I. Nem tudom, meríthető-e bármiféle bizakodó jelleg az ajtók nyílása és csukódása közepette laza álca mögé rejtett mosolyra válaszul adott kényszeredett, ám kitartó mosolyból, de én merítek.

II. – Á, hihi!
– […]
[…]
– Hhiiii…!
– Hurrá!!!

III. Kezemben az ajtó fája, mosolyra húzódik a szám a sorra kijövők arcára, köztük van ő is, aztán ő ragaszt malterrel grimaszt az ajkára pár óra múlva, és esik az árkádokon túl az eső, de akkor nem bánom. Meg valami filter is van, fehér izé a foga között.

IV. Időnként szakadozik a felhőzet.

[V. Állok, beszélek valamelyikkel, és közben ott húzogatja le a sarat a cipője talpáról, és nem értem, hogy miért pont ott. Aztán nézem a lucskos nyomokat.]

fényszögek

Egybegyömöszkölni ezt az ellentmondásos személyiséget. És fölmérni a másikat. Csupa bonyolult fényszög egymás hegyébe-hátába verve.

kevesebbet segíteni

– Mit kell csinálni, ha…?
– Kevesebbet kell segíteni.
– Ó. Én is erre gondoltam, csak elsőre nem mertem elhinni.

göcsörtebb

Göcsörtebb a vonal.

fryday

– Are you sure you're ready for Friday when you're gonna fry?
– Yeah… – grins.

cápák, föld

Ő a cápáktól fél a városi uszodában, én a torkomat kitöltő földtől, ha élve temetnének el.

pont aznap, amikor az easy ridert

Megállítanak a srácok a folyosón, hogy hallotta, ugye, tanárnő, hogy pénteken meghalt Dennis Hopper? pont aznap, amikor az Easy Ridert néztük? Mondom, hogy hát nem, nem hallottam, de tulajdonképpen nem csodálkozom, miért csodálkoznék, ez így szokott lenni. Hogy pont aznap. Az egyik csodálkozik továbbra is, a másik meg bólogat, hogy hát igen.

Aztán meg hazabiciklizem a szembeszélben, és jelnek veszem. Mire hazaérek, már oldalirányú orkán. Magamra veszem azt is.

milyen otthonos

Milyen otthonos tudott lenni a reggel. Folyton föl- és rá kell ébresztenem magam, hogy te vagy. Meg is köszönjük aztán.

néma, cselekvésképtelen

Az alkotóvággyal telített szomorúságot fölváltja ez a néma, cselekvésképtelen. És ez a leggyümölcsözőbb, amit tehetünk.

bőg az easy rider-en

Vagy szólhatnék úgy is, hogy két ízben is bőgtem az Easy Rider-en, de mindannyiszor más jelenetnél. Az lsd-s jelenet a kedvencem, első ízben bőgtem, másodszorra remegő gyomorral mosolyogtam rajta, és amikor túl nagynak ítéltem a veszélyt, kimentem a folyosóra. Nem segített. Végezetül megittam a padon egy sört és közben sütött a nap a sötétzöld falra, meg az angyalokról beszélgettünk.

nem találja a helyét

Kéne írnom a lehajtott sisakrostélyokról és a királynőről, aki nem találja a helyét az udvarában.

veszteglő üveg csónakok

Szikrázik ez a csönd, és én nem akarok meghalni. Szomorú vagyok, nagyon, mintha a tengeren lebegnék egy üveghajón és hetek óta nem látnék színt, csak a kéket, mintha a magam vége, a lábam és a karom is csak az ég és a napfény átkozott visszatükrözése lenne valahol az üvegen, a tenger színén és köztem. Sírok kicsit az üres monitor előtt este, aztán elköszönök a buboréktól, sírok kicsit az Ábránd utca szájánál reggel és beverem a fejem a zökkenő buszon. Nevetve mesélek a zöld kertben, ide-oda pakolom a bögréimet a csatornafödőn, igazán nevetek a történetemen, mert hát mit is mondjak fölöslegesen, a történetem valóban igaz és elfogadható. Fölvettem reggel a nagymamám diós nyakláncát és a vastag ezüst karperecet, hogy síma legyen a nap, és hát mit mondjak, síma is. A Bálintnál találgatok, ha teát tölt, langyosat és gejlt, akkor minden elveszett, ha édes, habzó málnát, akkor holnaptól törlődik minden, ha sárgát és hidegen pezsgőt, akkor várni kell, hogy teljenek a napok. Várni kell. Olyan a fény délután, mint a pohárban elpukkanó buborékok, veszteglő üveg csónakok.

gyerekkorok

Azt írja a gyerek, hogy irigyel engem valahol, hogy egy olyan korban lehettem gyerek, amire szerinte mindenki vágyik. Gyerekek, milyenek ezek a korok?

nem tud

– Hát én meg nem tudlak megvigasztalni – és tényleg le is teszi.

Nem tud. Ki tud? Hát, senki. Nincs mit tenni.

csupa ramaty

[Fáj a fejem.]

Mindennapi viharunkat add meg nékünk ma, és vígy el minket a kísértésből, hogy bármit is tegyünk. Csupa ramaty szót használok rossz sorrendben.

a fogódzóm

A színes templomablakon átszivárgó csönd, szemembe csusszan a napfény és megtántorodom, összeszedem magam, a fák csúcsára nézek, forró a kezem a templomfalon, be akarok menni, de tapogatom, hol a fogódzóm ezen a kapun?

a szemem láttára

Szemréseken kémleltem, ajkak előtt hallgatóztam, fogak között bujkáltam, fülkagylókban járkáltam. Milliárd igaz történet a szemem láttára.

várni a hajnalt

Tejszín, füvek. A puha, szürke hajnal.

mikroszkóp alá a holdat

Mielőtt megállapította volna, hogy hozzá hasonlóan én is mikroszkóp alá vetem minden este a Holdat, megkérdezte, miért vagyok így, ahogy. Amire én azt válaszoltam, hogy mintha bizonyos értelemben kiesett volna tíz év.

daily sokk

I don't believe in time. (speaking – do you think your work-life balance is all right?)

Minden relatív. Lehet, hogy úgy van, lehet, hogy nem. Amit az előbb aláhúztam, nem gondoltam őszintén. (szövegértés – állapítsd meg, hogy a szöveg alapján alátámaszthatók-e a következő állítások)

my sun

My tag is the Sun. The setting, the rising, the half-way hiding. Seven beams.

borzasztóan belefér

Belehajtogattam egy ezrest a Feltámadásba, vettem a kalapom, és elmentem. Olyan szabad voltam – bárkit fölhívhattam. Senki nem jött velem. Az ezresből vettem két tonikot, olyan szabad vagyok, innom sem kell. A Feltámadást olvastam, míg ki nem verte a szemem a piros fény – borzasztóan unalmas. De ez is belefér. Aztán elkezdtem egy novellát, a telefonomba írtam, hatszáz karakterben, bal hüvelykujjal. Mindez arról szól, hogy mennyi minden szabad és van.

a szürke

A szürke különböző árnyalatai a semmi.

nocsak, nocsak

– Nocsak, nocsak! Nocsak, nocsak! – járkál, kidülleszti a mellkasa fölött a hangját, és ezt mondogatja. Kihallottam már a hétfői levegőből is.

Kő kemény. Amikor elfordul, hosszasan matat egy lapért a polcon, nevetek. Nevetek, s írok. Dolgozom, mondom.

nem mondja, nem kérdezhetek

– Nem, nem tudom, miért csinálom.

Nem tudja, miért csinálja. Már megint. Nem tudom, nem emlékszem már – hányadszor? Úristen, mi van, ha tényleg nem tudja? Tudja, csak nem mondja. Érzi, de nem mondja. Úristen, én nem is kérdezhetek.

[Harminchat fokos lázban sírok, mint egy betonfal. Lég sem rezdül.]

a kezét nem, de a hangjában

Besétált, és megköszönte az elköteleződést. A kezét nem tördelte, de a hangjában benne volt. Imádott és félt egyszerre – mindaz alapján, amit általában tapasztalt és mostanság hallott.

a lámpa, az megint nem

Az a lámpa, az meg megint nem működik. Bedugom, fölkapcsolom, semmi. Villant, szikrant egyet, elernyed, semmi. Azon az egy héten működött. Hogy lehet ez? Bedugtam, összeszorítottam a halántékomat, kattintottam és világított napokon keresztül. Most meg megint semmi. Sem előtte, sem utána semmi. Nem értem.

Ebben a lakásban a lámpák villanva kommunikálnak. Hunyorítanak, ha jó a gondolat. Lejjebb veszik, ha nem. Csatlakozási hibás az összes égőkar, kiégnek, vakulnak az izzók. Egyre sötétebb van. Nincs kedvem szerelni. Más tudna szerelni. A szerelem tud szerelni. Volt már olyan.

akkor ki írja meg

Akkor ki írja meg nekem azt a sírig tartó regényt?

lehűlés

Áz a ház,
ráz a láz.

két álmom a hétvégén

Két álmom is volt a hétvégén, közös bennük a terek és az idők zavara, sárgás délután van és besüt az ablakokon minden irányból a nap, sárga a fal. Az egyik álmomban az egyik fiúm van, akibe tavaly beleszerettem, szép, lakkozott bútorok között kergetünk valami eseményt és egymást, csillog a szőke haja körül a fény, aztán izzad a lepedő, ropogós és napszagú az is. A másikban a másik replikázik, pofátlan és éles a hangja meg a tekintete, ezt a szobát most rendezzük be éppen az ikeából, amit utálok, halványkékes rongyszőnyeg van és natúrfenyő bútorok meg kupi, és vele is kergetjük egymást, ez maga az esemény, ennél nem is kell több, elég az nekem, ha az éles tekintete alól replikázik, kilátom én a mosolyt abból, meg szeretem.

fegyvercsempész lett

Akkor dőlt el minden, amikor elolvastam egy könyvben azt a bekezdést, ami elmondja, hogy Arthur Rimbaud, a kölyök Shakespeare idővel fegyvercsempész lett Abesszíniában.

ember alkotta dolgot

„Minden ember alkotta dolgot meg kell tag-elni az erdőben is.”

Múló viszketésed vagyunk, Anyánk, de legalább nevetni tudunk.

csupán elegáns

Aztán rájöttem, hogy csupán elegáns lett. Szép.

[Who likes Cholbon?]

ki-be borul

Aztán délután kiborultam kicsit a padon, azon, hogy miért teljesen normális, miért nincs megborulva, az ég meg csak borongott, morongott.

öltök

Ismeretlen alakot öltök és házfalakra helyezett szimbólumokban fejezem ki magam.

hangya legyen

Hevesen magyarázom neki, hogy igenis Hangya legyen a tag-je, ne Thief.

– Have you ever stolen anything?
– No…
– See?!

[Egyben tartani a személyiséget – ámbár most kezdődik a szétesés.]

az időjárás

– Ajj, Bori, nem tudnál valamit cselekedni az időjárás érdekében?
– Hát, izé, most nem. Sajnálom.

De azért néha ki lehetett ülni ma is. De ez nem jelent többet önmagánál.

álmodni fogsz

Azt mondta neki, hogy két hét múlva álmodni fogsz. Álmodott.

[Évek óta nem emlékszik az álmaira. Tizennégy éves kora óta. Akkor romlott el minden.]

a legjobb fegyver és elnémít

A napszemüveg a legjobb fegyver és elnémít engem. Vakon nem tudok cselekedni.

tudja, milyen

– Nem érdekel, hogy hogy nézek ki.
– Aha, tudom, milyen az.

[…] Ilyen fehér falak, játszik rajtuk a fény. Meg rácsok, fehérek a rácsok is. Fehér a reggel, mint a jég, napos és éles a fény.