a tér sarkán, október végén

Feltűnnek az október végi tér sarkán a sárga levelek. A levelek között át lehet tekinteni a túlvilágra. Közéjük bámulok, átnézek az időn és a kereteken, át a rácsokon. A kezemben póráz, a póráz végén pisilő kutya – ő pedig engem bámul, felemelt lábbal pisil éppen a rácsra. Október végén rendre feltűnnek a sárga levelek – hol ködlelő, hideg sötétben, hol pedig ragyogó napsütésben, és a tér sarkán most már mindig a rácsokon túlra gondolok.

amikor

Amikor jobban féltem, hogy megjössz, mint hogy nem.

ha...

Ha hallgatsz, cinkos vagy, ha megszólalsz, nevetséges.

elmondom nekünk

Kimegyek a rétre átgondolni, mit mondhatnék nekem vagy nekünk. Ma csak húsz percig tart a menekülés, a réten az ülés. Amikor áttgondoltam, visszamegyek, és elmondom nekünk.

begyalogolni

Begyalogolni egy városba: nem olyan, mint egy faluba. A faluba könnyű: látod a szélső házat, a faluvége-táblát, és eldöntöd. Kint vagy, vagy bent. Ugrálhatsz is: egyszer kint, egyszer bent, hipp-hopp, kint és bent. A város széle más: gyárak jönnek, az út szegélyén bizonytalanul járda kezdődik, majd üres telkek jönnek, nagy parkolók. A szíved elfacsarodik, mert a szíves fogadtatás nem itt, hanem a városközpont felé vár, beljebb. Ahogy gyalogolsz az úton, észre se veszed: mikor kerültél beljebb. Egy szürke, elmosódó határmezsgyén elmosódik a kint-bent.

tágas, de

Áttolom magam az ágy üres túlfelére.

Felriadva csodálkozom, hogy
milyen tágas, de
mennyire üres.

elindul a domb

El fog indulni a domb, és rá fog szakadni a házra. Évente tíz centimétert jön: kezdenek repedezni a falak. Nézd meg, a kert is már lejt. Amikor még vettem, vízszintes volt itt a ház előtt. Most pedig ferde. Ahol a rózsák nőnek: egy rózsaszín és két ciklámen virágú rózsabokor. Mennyiben lehet ciklámenszínű egy rózsa? Van vajon a rózsáknak rózsaidentitása? Önérzete? Nem tudom. Amennyiben van, elnézést kérek. Ez a két bokor olyan ciklámenes, nem tudok rá más szót mondani. Agyagos és sáros itt a föld, vágtunk fölfelé a domboldalba egy kanyargós lépcsőt, azon kaptatok naponta két-háromszor föl. Belátni innen a tájat: sárga legelők, mezők, sötétkék fenyves. Egy ugyanolyan domb van itt szemben, pont, mint a mienk, az is megindult egyszer, de lelassított már. Szinte meg is állt – végül is nem dőltek a házak a lábánál össze. A miénkkel mi lesz? Vajon összedől egyszer, vagy lassul az erózió itt is, megkímél, nem temet maga alá be.

Nem tudom, mi lesz. Készült egy felmérés, de azt nem tudom, hogy készültek-e tervek. Az önkormányzat kettőig van nyitva pénteken. Induljunk Pestről jó korán, legkésőbb délelőtt, és menjünk akkor be, kérdezzük ott meg. Csak született már valami mentőöv, egy ötlet – az nem lehet, hogy egy domb egy fél falut csak úgy maga alá temet. Adjanak támogatást, meg ilyenek. Biztos van valami felelős. Egyedül nem tudjuk megállítani a hegyet.

Egyedül nem is kell.

aranyak

S egy nap azt álmodom, hogy királyok lettünk és aranyak hullanak.

ez az

Ez az egy lehetőség van.

jó

Milyen jó.

maradj

Gyere akkor most, ölelj át, Idő,
csókolj a nyakamba és
zongorázd végig a csigolyáimat,

táncolunk egyet.

Táncolunk, és
maradj is velem.

precesszió

tengelyén billenő idő;
egymásba szövődő szavak

túlon túl

És nem szólt senki, hogy az ilyen távolra engedett gyeplő mentén már nincsenek szavak, hogy mélységes csönddé válnak a csillagok, hogy fejjel előre ugrunk a falba; hogy nem szólt senki, már hidegen hagy, azon túlon túl vagyunk, és fölismerem, hogy ez az voltaképp, ami beizzít.

csinálj

– Csinálj nagyon sok mindent ezekkel a kezekkel.
– Igen.

ugrás a csillagokba

magány és áhitat, mikor elrugaszkodom.
nem visszhangoznak semmit egy percig a falak.

halk rádión a szférák zenéje szól,
a csillagokat veszi az antenna.

ugrás.
fölfelé zuhanok.

viszel

Gyere, Lófej-köd. A hátadra hágok, s viszel akkor, rendben?

ami maradt

Leküldi a királynő mind, ami maradt a Ruszki Sztandart alján, majd kedves udvarhölgyét kéri, hogy igazítsa el a feje alatt a párnát, és miután kitámasztotta rendben az ablakot, bújjék be mellé az ágyba, és aludjon reggelig vele.

spleen ünnepnapon

Feladom. Essen, puffanjon. Megvonom a vállam.

Arra sem méltatom, hogy a szám elhúzzam. Húzzunk innen köszönés nélkül a francba. Távozzunk angolosan. Masírozzunk el katonás rendben, és hátraköpni se forduljunk vissza. Egy egész regiment hátraarc van. Megkerült a harc, de megfutamodott. Ne érdekeljen többé már semmi. Ne legyen több rágódás a múlton: elrágtuk, aztán mikor az ízét vesztette, kiköptük azt. Köpök rá. Unottan könyökölök a kocsmaasztalon. Kiábrándultam a hiú ábrándokból, és hidegen hagy, ha véletlenül fellökném a vázát. Még melegen leszopogatom a csontjait, és a sarokba hajítom. A szőnyeg alá sem érdemes söpörni. Érdemtelen a problematika. A járdára fújom a taknyomat a méla koranyári napban. Erősen süt az magától is.

minek az

Fehér ingben kell vérezni, mert ünnepi nap ez. Minek az ünnepe?

Hamarosan el fogok veszni, áltatom magam, de ez merő fantazmagória. Nem igazán van hová vesznem már, és bár nem adhat fogódzót a cinizmus sem nagyon, arra gondolok, hogy a pesszimizmusom már-már optimizmus. Ha mindent szabad, akkor valahol meg vagyok mentve, a kérdés csak, hogy mitől. Kétlem, hogy annyi beláthatatlan sok üldözőm volna [...].

fehér lap

Milyen megnyugtató, és milyen kiborító.

ha dőlni

Támasszatok meg, ha dőlni kezdenék.

Fogjátok föl az átcsorgó színeket,
Emlékezzetek,
És mossátok el az edényt.

Támasszatok föl;
S hagyjatok egyedől.

kilátok

Mit nyomtok, ti fellegek.
Kilátok alólatok úgyis.

nosztalgia

Régen minden jobb volt.

Nem jár ma már senki fregatton.

nyugalom

azt hiszem, azt várom, hogy
szépen lassan elüljön a csönd.

elhallgatnak a mosogatóba hulló vízcseppek,
csikordul egyet a villamos a sínen,
kirúgja magát az a pár féregnyúlvány,
amire a következőkben szükségem lehet.

főzök nekem nagyon lassan egy kávét,
és visszafelé iszom meg.

azt várom, hogy ne vegyen körül semmi,
csak saját magam legyen
a kiterjesztésem.

forduljon magába
a világ
körülöttem.

gyász van

Halál van és gyász van,
és gyász van és csönd van.
Lélegzés van és csönd van.
Lágyság és halk hang és falnak ütközés van.
Magány van és csönd van.
Csönd van és gondolat van és élet van.
Halál van és fájás van,
halál van és kép van.
Hang van.
Halál van és ünnep van.
Csönd van és élet van.
Halál van és szeretet van,
háló van,
hullám van,
halál van.
Élet van.
Élet van.
A végéig élet van.
Végig élet van,
a végén pillanat van és halál van,
meredt pillanat van,
kép van,
és végül vége van.
És élet van.
Élet van.

égóceán

Bele az óceánba.
Egy karcsapás,
Egy hullámcsapás.

Körülötted az ég.
Körülötted óceán.

idegrendszered

Aztán megérted, reszketsz és rettegsz, és a félelem miatt nem csinálsz belőle rendszert, nem nyitod ki másodszor a vodkásüveget, és bezuhansz viharos idegrendszered mellé az ágyba.

most van

És akkor majd meg lehet írni, amit elhagytam, minekutána visszataláltam tíz évvel később ugyanoda, egy sokkal érettebb és átláthatóbb, és sokkal nyersebben önmagát pulzáló rendszer, egy merő pillanatban egy merő pluralitás, a pokolba vezető utak köveiből kirakott spirálok legjobbika, és most mi lesz, meg hogy lesz, mi valójában a valóság, és hogy tudunk lenni olyan kényelmesen és illeszkedően egyben.

ki

Te most mit exhumálod önmagadat?! Kimásztál, bazmeg.

nem rajtam

Amit akartam, elmondtam.
Most te forgatod.
És ha netán nem kezdesz vele mégsem semmit,
Az sem rajtam van.

megállapodás

Fussatok, folyók!
Fussatok nélkülem.

Fussatok, szarvasok.
Most már nélkülem.

az öngyilkosságig

Suicidal. Talán nem pont a semmibe hanyatlást jelenti. Hanem a kizárólagosság erejét.

Az van, és semmi más.

áldozatom

Álmomban van egy áldozatom. Egy férfit vagy egy nőt üldözök – utólag ez már kideríthetetlen. Rohan a kockaköves, kopár lámpafényben, de utolérem, és könyörtelenül belemártom a láncfűrészemet. A fröcskölő sötétvörös és az olajzöldre festett gázvezetékek komplementer színek.

A hulladarabokat ostobán egy szemétledobóba dobom.

Azután bőgni és rettegni kezdek. Álomba kezdem sírni magam egy hulló lazúrú padon, sírom az elvesztett szeretetem, és áldozat mivoltomban egyszerre bizonyos leszek. Már a lépcsőházban van, és a vállamnál kezdi majd. Levágja előbb a karom, aztán a bordáimba mélyed. Vagy ahol a legvédtelenebb, a nyakon. Szorítja a tüdőm a félelem, és nem rejt el a kapucnis pulóvered.

Felébredek.

A való életben a láncfűrész erős túlzásnak tűnik. Azért megkérdőjelezem.

főzelék

– Ez a főzelék, ezt főztük, megeszed.
– Öt vagy száz óra múlva eltagadod, vagy nem is fogsz emlékezni rá.

– Tessék, mindenki tudja, hogy kicsit furcsa a főzelék, de megeszed. Tessék, itt a kanál.
– Nem, megteltem. Többet nem.

– Tessék, evidenciafőzelék. Hozzá itt a kanál.
– Vérlázító, ha ez az evidencia.

– Szerintem ez a jó főzelék.
– Szerintem ez kuka.

– Ha eddig jó volt, most miért nem eszed meg?
– Nem akarok többet belőle. Lehet, hogy soha.

– És akkor most mi lesz? Éhezel?
– Nézd csak, itt egy minyon. Hamm, be is kapom nyomban. Hamm!

status quo

Status quo, te kígyó.
Maradj meg,
Mert megesett a szívem
A fészken.

Status quo,
Önmagát megmaró kígyó.

az asztalnál ketten is ülünk

Hogyha az asztalnál ketten ülünk, és neki az anyja egy ízben a fülébe nyalt, és a borzadály homlokverítékének lassú diffúzionálása közepette leszól egy rendezői hang, hogy ez másokkal is megtörténhetett, és ketten ülünk csak az asztalnál, és ő fiú, én meg lány vagyok, akkor… akkor…

Csattan a homlokom az asztallapon.

összevernek

A szíved ver vagy az isten, vagy összejátszanak.

uszoda

Az év második estéjén kinyitom a szemem a víz alatt.

Fényes és kék.

a szöveg, a kép

A szöveg kifolyik, de a kép kicsattan.

karácsony, este

Egész nap azt a fenyő- vagy benettonzöldet várod.

Este békénhagynak. Este már lehet.

az avar

Mi legyen ezzel a húszesztendőnyi hiánnyal, rugdalom, mint unott avart a földön. Mi legyen, ide halmozódott, zúdítsam hát a nyakadba utólag, de jól megérdemelten, vagy köpjek inkább nagy ívben és magasról reá? Ez a húsz évnyi meg-nem-történtség, hallom, ahogy röhögsz, és mellveregetve védekezel, hogy az már az enyém, kezdtem volna vele én valamit akkor, nem kellene most itt rinyálni. Csak tudom, szűkölsz némileg belül mégis, mint a kutya, szűköltél akkor is, ugyan nem ezért, más miatt, de hát ez már csak megmarad, a szűkölés, láthatatlan a hátadba ütött bélyeg. Én hallom a sercegést, ahogy a bőrt éri a billog, én hallom, minden második szavadban hallom, és mégsem elég nekem. Nem lennék az a bosszúálló típus. Ha már egyáltalán értelme van ennyi idő után az ilyesminek. Nézem a húsz évet az üres stanicliban, és arra gondolok, hogy akkor ezt mostmár neked kellene vinni, tessék, átadom, és nekem meg lesz egy más húsz esztendős staniclim, ami a hatalom, és ha arról van szó, majd eladom, és még jól is járok vele, mert van mit. Hozom az idők során láthatatlan erőkkel fölruházódott staniclimat, és lépek. A maradékra meg köpni illene, és elfelejteni leginkább, de egyelőre a hallgatóságban még röhögnek, bár belül talán szűkölnek meg sírnak, de hát annyira nagyon mindegy is most már.

A farzsebembe gyűröm a zacsit, és elindulok arra. És azt csinálsz te is, amit akarsz.

Ami mindenképp megmarad, az úgyis az avar.

ne rettegj

Rettegsz, mi?

Mert érdekel.

a pókfonál

Ötven perc önzés a magány fakasztotta űrben. Hat perc a biciklin, a többi a pihegés a sötéten való surrogás után, meg hogy talán mégis meg lehetne halni, ha lehet. Pókfonál valóság.

skizofrén a mindennapjait

Ha így jobban belegondolok, ki csinálja még ilyen skizofrén módon a mindennapjait a családban?!

nem hümmögni

Káromkodva sírni, nem itt hümmögni.

a csontjaik köré karoltam

Az elmúlt három napban átöleltem három különböző férfit. Mindegyiknek többé-kevésbé magamon kívül, magamból adtam. Kettejükbe többé-kevésbé szerelmes vagyok, a harmadik csak szimplán örülni tudott; éreztem a puha bőrükön át az őket megtartó csontjaikat. Én csak egy kicsit köréjük karoltam.

samir thinks

„Samir thinks you're hot.”

valóság

A valóság a legerősebb.

ne

– Hát asszem, én így fölemeltelek valami piedesztálra.
– Aha… de ne. Jó?

nem tudod

– Tudod, amikor olyan jó a másikkal, és nem érted, miért nincs mindig ott.
– Nem tudom.

Tibor

A Tibor az Tibor az Tibor az Tibor az eccerűen csak Tibor az a Tibor.

never forget

Badalona, 2002.

ugyanazt

– Figyu, ők pontosan tudják, hogy azért érdeklődnek, mert szimpatikus ez a kaland, és te is.
– Ja, hogy akkor csinálhatom ugyanazt, mint eddig?

átcsordul

Az ordenáré udvarlás azon foka, amin átcsordul a nevetésem.

túlrúgom

Aztán ráfeszülök a háttempóban a víztükörre, és túlrúgom magam a képzeletemen.

eleve bevetted

Hogy majd elég lesz kordában tartani a dolgokat, hogy majd az, hogy megúszod élve, vagy túléled, amit más is vagy még soha senki, az elegendő és elégséges, hát nem. Attól, mert beveszed te is, még nem. Te már választottál, nincsen piros vagy zöld pirula. Eleve bevetted, és hiába csinálsz mást, az úgy van.

a hétvége vége

A végére aztán csak összerántom magam, belülről rajzolom meg a körvonalaimat. Ettől persze még egyáltalán nem világosabbak a pontok, amikben a dráma kiindul és befut, de legalább tudom madártávlatból szemlélni a helyenként bíborban hangyázó képeket.

dead man

I've known the dead man.

a főutcán

Ez egy falu, és a deszkakerítésre az van írva: vicceid mások is feltalálhatják, hisz ez egy falu, és a deszkakerítésre az van írva: vicceid mások is feltalálhatják, hisz ez egy falu, és a deszkaker... szóval egyazon főutcán járunk.

hátrahagyni csendben

a valamit mondás kényszer-felöltőjét levetni

hátrahagyni csendben egy padon

zsiráfolló

Úgy lázadtam, hogy a nővérem a zsiráfollóval levágta a hajamat. Utána már mehettem fodrászhoz.

átültetés

Nincs szívem összesöpörni a lakásban a földszagot.

Nézem az új párkányt az átültetés után.

papíron

Papíron megölheted.
Papíron megvághatja magát egy papírral.
Összekaszabolhatja egy Hattori Hanzo.
Papíron nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozhatsz neki.
Papíron elütheti egy autó.
Megszúrhatod egy rajzszöggel.
Megmarkolhatod a tarkóján a haját, és verheted annál fogva bele a fejét a falba.
Papíron fel is négyelheted.
Papíron elkaphatod a karját, és teljes erőből karmolhatod, mint az óvodás udvaron.
Papíron a nyakába zúdíthatsz egy vödör jeges vizet.
Vagy forró vizet – papíron – a kopaszra, mert le is borotválhatod – papíron – álmában a haját!
Papíron tökön is rúghatod,
vagy a vonat elé fektetheted a sínre.
Papíron nyakára zuhanhat az ősellen guillotine.
Papíron hóhérral lefejeztetheted,
vagy, ha gondolod, el is égethetik máglyán.
Papíron leköpheted mérges varangy kínzó köpetével.
Papíron föllógathatod egy fára a tanyán, hogy a legelésző kecskék szarvába akadjon a lába.
Papíron megtámadhatják a malárialegyek.
Mária legyek, ha nem feszítheted keresztre papíron!
Papíron föl is törölheted vele a padlót.
Vagy mosathatod fogkefével, mint újonc katonával.
Papíron becsöngethetsz, és apukájánál beárulhatod.
Papíron a nevét simán áthúzhatod.
Papíron leírhatod.
Papíron.

mottó (utólag):
„Lerajzollak, és csúnyán színezlek ki.”

Sekszpír

Nem tartanék még itt se,
ha nem olvastam volna Se-
Kszpírt.

egy kávét

Integetek neked a chat-listában, hogy szia.

...reggel van. Nem hozol egy kávét? Mint tegnap?

Hogy is hozhatnál.

Hogy is kérhetném.

nem illik bámulni

Az ember egy gépfegyvert nézeget az Oktogonon, hogy milyen kopott a peremén a cső, meg hányszor használták már, aztán, mivel nem illik annyira bámulni, és mindjárt zöldre vált a lámpa, másfelé gondol. Ilyen idők, ilyen rendőrök járnak.

keresek elveszett

Keresek egy verset.

Abban le volt írva.
Abban le voltam
Le voltunk írva

Legalább valaki

Megörökítette.

Elveszett.

a bűntudatomat

Hát hogy így rád óhajtottam rakni a bűntudatomat, de nem voltál elég.

::full-fist-mega-punch::

kapja be

– Kapja be!
– Ugye?!

az erdőből jövök

Az erdőből jövök. Az erdőből jövök, ahova a réten át értem. A rét fényes és napos, körbeölel a májusi meleg. Az erdő hűvös. Abban a májusban ültem le a fenyő tövébe, a vörös, hámló kérgű törzsnek vetettem a hátam, gyantaillat szökdösött az orrjárataimon. Puhán ültem meg a tűleveleken, és néztem a patakot. Friss, fényes, gyors, a vízből, ha akarok, iszom. Most tél van. Lefolyt pár hónap a patak hátán, és szürke felleg borítja az eget. Varjak kárognak a fejem felett. Visszasírom a nyárelőt, amikor még minden könnyű volt, és bohó. Felállok. Megreccsennek a tűlevelek a talpam alatt. Nehéz rajtuk a bakancsom. Kesztyűs kezem a zsebembe mártom. Elnézem a patakot: apadtabb, lassabb a vize. Túl késő van, hogy belemártsam az ujjamat. A száraz fakérget tépkedem a törzsről. Hiányoznak a madarak. Az énekesrigók. Hová tűntek az énekesrigók? Köröznek a fejem fölött a varjak. Hogy némelyek szerint a varjú rossz ómen: arra nem is gondolok.

                Megfordulok. Mögöttem a rét van. Ahonnan jövök, és ahová tartok? Visszamegyek a rétre. Előre megyek a rétre. Átugrom a múlt és a jövő határát, beleugrom az időbe. Hátra vagy előre. Télikabátos magamat az erdősávban hagyom. A réten süt a nap, illatos a föld, sárga és rózsaszín virágok zsonganak, motoznak a legyek, giliszták vájnak a föld alatt. Ez a kék ég fedte a helyet, ahonnan jövök. Ez a meleg levegő simogatott. Az erdősávra nézek. Elnézem a telet. A jelent firtatom. Átugrottam a rideg valóból ide, ebbe a mesés, csodálatos tájba, ahol csak úgy szánkáznak a napsugarak. Visszafelé hogy megyek majd? Ha egyáltalán.

                Visszafelé minek mennék? Dolgom van ott. Nincs dolgod ott. Áttolhatnám a jelenre a jelent… a napot. Ezt a napsütötte sávot kitolhatom, ameddig az erőm hagyja. Az erdőm a májusi fényt, hogy magára vonja. Ha hagyja. Kinyújtom magam előtt a karom. Felhőfalat tapogatok. Ködpára emelkedik a kedvhatárokon. Hűvösen ülnek meg a bőrömön a szemek, egyenként érzem a párafoltokat. Kitárt tenyérrel a párafalat puhán megtolom. Belibben, hullámzik, homorodik a tenyerem nyomán. Arrébb taszigatom. A földet figyelem. A földön a napfény továbbcsorog. Eléri a ködfüggöny peremét, és nem kúszik alá. Nem emészti el. A napmeleg erőtlen a ködpárára nézvést. A ködpárára nézvést csak a tenyerem erős. Nekiveselkedem, teljes erőből tolom. A tenyerem nyomán kúpok és hullámok alakulnak. Még tovább nyomom. Elszakad. A hasítékon át látni a fenyves erős, zöld színét. Az egyik lyukon a kezem átdugom. Megkapja a tél. Visszahúzom. Simogatja a meleg. Zsebrevágom a kezem, elgondolkodom. Nem akarok hasítékokat. Finoman és egyben akarom eltávolítani a falat. Nem akarok ajtóstul bedőlni, nem akarok párakaput. Száraz akarok maradni, és mozdítani, de azért megsimítom nedves kezemmel a homlokom. Az imént felszakadt hasítékok lassan benőnek közben. Van esélyem. Folytatom. Ha nagyon türelmes vagyok, holnapra elérem az erdőt. Ha nem, itt maradok. Nem érem ma már el az erdőt, mielőtt leszáll az est. Estig a napon maradok, de most mennem kell, nagyon sok a dolog.

                A ködfalat lapogatom. Nyugalom. Ne cibálja föl a szél, amíg távol vagyok. A hosszabb foszlányokat kis göngyölegekben a tövébe rakom. Rendben legyen, míg holnap visszajövök, és a munkát folytatom. Ki akarom szélesíteni a napsütötte sávot. A tenyerem most egy hárs törzsén nyugtatom. Nekitámasztom a fejem. A törzsben futó életet hallgatom. Nézem az erdőt, ezt a komor teret. Tudhat sütni az erdőn is a nap. Láttam már, hogy sütött az erdőn a nap. Intézze valaki el, hogy süssön ott is hamarost a nap. Én itt leszek. Amit megtehetek, tolom.

miért hazudod

– Anya, miért hazudod Apának, hogy boldogulsz nélküle?
– […]
– És tényleg elhiszi?
– El.

sapiosexual

Mostantól gondolj rám úgy,
mint egy tavirózsára:

a szépségem és
a gyökereim között
egy csomó szürreális

közeg
van.

valós idő

Hadd legyen
real-time
ez az egész.

Nem emlékeket
akarok.

Csak
megtörténteket.

halló

Halló

Mennyit nyom ez a ló a latban?
Távkapcsoló a távkapcsolatban.
Átugratom távlovamon a távlatot.

a nyakad

A nyakad
mögött
a pára.

A nyakad
mögött
a leheletre
megálló
idő.

Zsuzsi Sári

aztán jön hirtelen egy sms
hogy akkor most Sári

és az első reakcióm
az
hogy nem
dehogy
azóta már Zsuzsi

de aztán rájövök
hogy nem
pont fordítva

nem Zsuzsi
hanem pont
hogy Sári

csak ez az sms
épp
pont nem felőlem
érdeklődött

majd legközelebb

a dupla ajtók
között
nem fogunk
köszönni

így is hárman beszélnek
hozzád

lemondó szívvel
le-
gyintek rólad

csak egy
pillanatra
hadd kapjam
el
a tekinteted

négy fázist
számolok
meg
egy másodperc alatt
a szemedben

a harmadik az enyém
akkor
meglátsz engem

és már
csapódnak is
az ajtószárnyak

hát majd
legközelebb

a végére

a végére pedig
az öröm
marad

hogy bocsánatot
kérsz
valamiért

ami nem is
érint meg

a tarkóján át

a járdára ugrat
most
a hátam mögött

vissza kell fordulnom
hogy elképzelhessem
a halványkék szemét

és arra gondolok
hogy a fitos orrát

mennyire szeretem
ha csak így a tarkóján át látva
elképzelem

napkitörés fricska

péntek tizenharmadika van és
erőteljes napkitörések

hogy találkozunk-e
válaszolsz vagy
válaszoljon helyetted
az univerzum

én nem tudom
engem ebben az ügyben
hidegen hagynak
a napkitörések

én megkérdeztem
tőled, hogy
találkozunk-e

és ha úgy döntesz
akkor találkozunk
akkor úgy akarja
az univerzum

jobb

aztán meg pedagógikus leszek
s hogy miért volt így jobb
- így hamvába holtan -
meg is magyarázom

pedig te csak kirándultál
én meg tapasztaltam egyet

és hogy miért lett végül jobb -
az már senkit nem érdekelhet

hiába

a festék a szemed alatt
felbársonyosodik
ráemel egy
áttetsző réteget a
könny

ne sírj
arra gondolok
és bámulom a
csodálatos szemed

azt a melegbarnát
a fekete tus
fölött

és aztán én is eltörlök
az alkarommal
a zebrán egy könnyet
amikor túl vagyunk

mert hiába mondod
hogy igazán sajnálod
te azt az arcom
elé emelt kezet
már nem láthatod

Borbála utórezgés

Féltékeny
vagyok
világod
súlyára:
ki ír át
verseket
nevedre,
Borbála?

készülő vihar

arany a híd a feszülő Dunán
méregpiros csík férkőzik fölé
riasztván a készülő vihart

de még nem
egyelőre még
csönd van

egyelőre még
csak
formálódnak a szavak

közel

olyan közel állni
hogy
én legyek az ajtó

szorosan és szabadon
se ki- se bezáródás

a piros kabátomban

eltekerek előtted a piros kabátomban
azt hiszed

pedig nem is tekerek soha a piros kabátomban
és nem is nagyon járok mostanában arra

de legalább valami apropó
hogy napokkal később
is
üzeneteket írjunk

a Budapest-Rijeka viszonylat

aztán vérig sértesz
mert a Budapest-Rijeka
viszonylatról

nem a tenger
hanem az izzadt műbőr
ülés

jut először eszedbe

találkozzatok

a járdára ugrat
pont
az orrom előtt

nézem a kék szemét
és arra gondolok, hogy

be kellene mutatnom neked

mert még fontos lehet
hogy találkozzatok

az idők fokai

négyszázötvenegy fahrenheit lobogott
és nulla kelvin

ma kellemes tizennégy celsius

lepke

megjelölsz
két lila lepkét csókolsz a nyakamra
és elengedsz

Repülj! –
hazudod

bénán
verdesem át
az éjszakát

az a domb

az a domb ott jó lesz?
mutatok egy emelkedőre
és leheveredünk a fűre

a szandálod sarkát csodálom
és a parfümödet

és kinevetsz, mert nem szagolhattam
másokon azt
senkin

pesti éjszaka

lesz maga
pesti éjszaka
az enyém

letüdőzlek virágos éj
le én

a kétségbeesés

a kétségbeesés az uszoda
ahol a férfi zuhanyzóba nem mehetek be

a nőiben pedig csak homályosan látom a körvonalakat

mi legyen

te nem tudsz barkochbázni
én meg sakkozni nem tudok

mondd meg, mi az – követeled
én meg, hogy helyettem lépjél
azt akarom
neked a szavaid vesznek el a légben
én pedig sohasem voltam túl nagy stratéga

szóval akkor
mi legyen?

két hangya

két ujjad vége két hangya a vállamon
hogy ne menjek még

de én már egészen zavarba jöttem:

megyek

önmagammal

találkoztam legalább önmagammal
nyomokban boldogságot tartalmaz
ez az új felirat volt a homlokomra karistolva

láttam
meglepődtem
győztem

tessék
mehettek tovább

ott kellett volna

ott kellett volna mondanod
ott rá kellett volna

hogy jöjjek

de te
most mondod
a vonat helyett
a Duna vizének langyossága helyett
a szénakazal töve helyett
most mondod
és én mihez kezdek vele

lehajtom a fejem
és nem kezdek most
már semmit

bezársz

bezársz a fél igenek mögé
bezársz az iPhone üveglapja mögé
bezársz az anyám mit szólna hozzá mögé

benézek az éjszakai szobádba az ablaküvegen
látlak az otthonos pizsamádban az ágyon
és be szeretném törni az ablakod
fölhívni este fél tizenegykor
ahelyett
hogy cipelem tovább ezt a fölösleges követ

és ott akarok lenni veled bent
én is az otthonos ágyban

a nyírfák törzse

Aztán Nagyezsda elmélázik, a szék támláján szétterül a válla, és a mennyezetre néz.

– Eszembe jutnak a régi szép idők mostanában, Kátya. Amikor még énekeltem és tapsoltak nekem, és olyan volt a lábam, mint a nyírfák törzse a Bergy partján, hajlékony és fehér. Nem törődtem akkor a múlandósággal. Most meg minduntalan azzal törődöm.

– Mesélj azokról az időkről, Nágya! – Jekatyerina a pult lakkos tetejére könyököl, a tenyerébe támasztja a fejét, és fátyolos tekintettel méregeti Nagyezsda arcát. Kislány korából emlékszik még a szőke dámára a színről, de aki most a színház büféjében szolgálja ki a hölgyeket és az urakat.

– Kitűntem akkor is a többiek közül, ha csak a nézőtéren ültem. Az első sorban, oda vitt éppen akkor valami ficsúr, hát nem is emlékszem már, hogy ki lehetett az. A színpadon valami erdei jelenet volt, az úr és a szolgája keresték nagyban a kiutat és az elhullajtott gyöngyöket az úton, amikor a nagy kutakodásban a szolga, valami Szilaj vagy Szálas, meg találta érinteni a térdem alatt a lábamat. Csak éppen hogy, a mutatóujja hegyével bökött oda, de nekem már az elég volt, hogy megjegyezzem örökre azt a pimasz arcot. Számon is kértem az előadás után.

– Nágya! Számonkérted? És? Hogy óhajtotta rendbehozni a dolgot? – Jekatyerinácska arca vérvörösen piros, ahogy nevet.

– Nos, Kátyám, sehogy. Ő mindig így kutakszik az erdőben, mondta, és hogy igazán egy fiatal nyírfa törzséhez volt hasonlatos, amit látott, azért nem átallotta megfogni. A törzset arrébb lökendő. Hittem is, meg nem is. Azért büszke is voltam.

– Elhiszem azt, Nágya. És? Mi történt aztán? Találkoztál-e még a vakmerő szolgálóval a színfalak mögött?

– Nem találkoztam én, Kátya, nem. Tudtam, hogy otthon a gyereke és a felesége várja. Dehogy kerestem fel, isten őrizzen engemet attól.

– Na, de mégis, csak egyszer, véletlenül…

– No jó. Egyszer láttam még, a Bergy partján sétált. Megismeri a lábamat, mondta. Meghív szamócázni, tette hozzá aztán, de én elutasítottam. Hát mégiscsak nem volt többről szó, mint egy fehér, fiatalos lábról. Megöregszik az majd, és nem fogja már aztán annyira szeretni. Szamócázhattam én a barátnéimmal kedvemre, nem kellett hozzá holmi zavaros helyzetű színész.

– Sajnáltad egy kicsit, valld be nekem, Nágya. Egy kicsikét sajnáltad azért.

Elmosolyik Nagyezsda a csillogó bárpult fölött és a színházi büfé pókhálós sarkára réved.

– Sajnáltam, hogyne, cukormázas Kátya, hát hogyne sajnáltam volna. Nem volt az enyém, és ilyen áron nem is lehetett.

Belefúródik a sarki pókhálókba a Nagyezsdáé mellett mostmár Jekatyerina tekintete, és ő is az időbe réved. Ám ő inkább a kusza jövendő, mint a rég elmúlt múlt felé. Ez már csak így van.

alekszander szergejevics puskin

– Úgy, szóval hogy is hívják azt a rejtélyes alakot, aki a házad előtt dühöngette a minap a motort, Kátya? – Nagyezsda épp a poharakat törölgette a pult fölött fényesre, amikor a bárba bevetette magát Jekatyerina. Kis ideig az időjárás vészes dühöngéséről és a Bergy színének sárgásszürkére változásáról beszéltek, majd annál sokkal komolyabb témákra tértek. Jekatyerina arcát elfutotta a pír, amikor a szíve legújabb kedvenc szólamára eshetett végre valahára a szó.
– Puskin. Alekszander Szergejevics Puskin. Így hívják. – A pulton megkoccantak a poharak, pedig Nágya még nem is ejtette rá ámulatában a kezét. Egészen elvékonyodott a hangja, ahogy föltette Jekatyerinának a kérdést.
– Hogy hogyan? Kátya, te megőrültél?
– Nem, Nágya, én nem…
– Kátya, hát szakadjon rám a mennyezet, ha azt az alakot a Volgájával Alekszander Szergejevicsnek hívják. Zárjon be a színház, ne érje többé a színpadát láb, ha ez így van.
– Pedig így van, Nágya.
Ám meg sem rezdült, nem szakadt le a két dámára a plafon. Hiába csóválta a fejét ide s oda Nagyezsda, Jekatyerina arcán egy bizonytalan rándulás sem tűnt föl. Márpedig akkor tovább kell faggatózni, mese márpedig nincsen.
– No, jó, és… mit csinál ez a nagynevű autóversenyző, drágám?
– Napilapot szerkeszt.
– Édes cukrocskás Kátyám, milyen napilapot szerkeszt ez a te nagyszerű udvarlód ezzel az igen fennkölt névvel? Tán csak nem valami vezető híradós Moszkvában? Mert én ugyan sohasem hallottam még róla.
Jekatyerinácska fészkelődni kezd a vörös bársonyhuzaton.
– Nem úgy van az, Nágya. Csak egy kis helyi lap másodlagos szerkesztője itt, Novoszibirszkben. De ne törjön le tégedet ez. Az sem, hogy nem olvastál még tőle semmit. Neki márpedig igen nagy tervei vannak!
– No, meg is hiszem azt. És miféle tervek?
– Hát olyanná óhajtana válni, mint nagy névadója, Alekszander Szergejevics Puskin!
Akkora elánnal vágta ki ezt a szólamot a szép Jekatyerinácska, hogy ha eddig nem is, mostmár a blúzfodrok is gyanúsak lettek Nagyezsdának az ő selymes, fehér nyakán.
– Te, átversz te engem. Névadója? A nagy Alekszander Szergejevics Puskin? Keserű mézes Kátyuskám, hát minek nézel te engem? Vagy inkább… valld be nekem őszintén, minek néz téged ez a fickó? Ez a Puskin? Hát nem lehet, hogy csak a te szemedben óhajt ő olyan nagyszerűvé válni, azért játszik efféle kölcsönzött néven?
Ekkor bizony Jekatyerina szép fehér nyaka rózsapiros lett, és rózsapiros lett fölötte az arca is. Remegő kezével kis híján kiönti a frissen portalanított fenyőfa pultra a vizet.
– De Nágyácskám, drága édesem, hát tudod, hogy nekem mi a gyengém, hát úgy tetszik az nekem! Úgy szeretem én a meséket, amiket ezek a nevek jelentenek nekem! És hát, végülis mégiscsak egy név! Amúgy meg kedves, nagyszerű és…
Lecsapja erre már Nagyezsda a rongyokat. Erős lándzsákat halmoz föl a szemgödre mélyén, és azokat mind egyesével Jekatyerina homloka mögé, az elméje pajzsába döfi.
– Egyet jegyezz meg, epermázzal körüldíszített Kátya. Azok a férfiak, akik nem a saját nevükön élnek, egyek bizony azzal, amit itt látsz. Nézd a jelmezeket, nézd a maszkokat! Mindegyiket csak kitalálta valaki! De egyet mondj meg nekem: mikor voltak ezek egyek azzal, aki magára ölthette őket? Mikor? Hát sohasem. A hangok, amiket játszottak a szónoklataik közepette, szintén valahonnan máshonnan jöttek, de nem az ő kürtjeik szóltak. És legutolsósorban, de a legfontosabbként ezt jegyezzed meg, drága leányom, hogy a szájukat a színen elhagyó szavak, azok sem voltak soha a sajátjukéi. Hát kívánom neked, szegény, avas dióval meghintett süteményes tálka, hogy menj, és kérdezd meg ettől a legénytől a valódi nevét, és óhajtsd, hogy azon mutatkozzék, vagy keress magadnak valami becsületesebb embert. Még hogy elhiszünk mindenféle mesét, de szép is volna az. Hát ki hitte volna!
És akkor Nagyezsda is a pult mögött leül, tölt magának egyet a forró teából, a vodkásüvegre éppencsak ránéz, és falni kezd egy hatalmas almás süteményt.
Látván az asszony halántékát lassan ereszteni, a remegő Jekatyerinácska az öléből felnézve így szól:
– Tudom ám én az igazi nevét is, Nágya. Ha akarod, elmondom most neked.
Nagyezsda fölemeli az egyik szemöldökét.
– Úgy hívják, mert nekem azért találkozásunk napján megmondta, úgy hívják, hogy Pjotr. Csak a hírnév és a siker kedvéért nevezteti magát Alekszander Szergejevicsnek. Azt az emberek könnyebben megjegyzik, és könnyebb volt úgy bekerülni a laphoz. De megígérte nekem, drága egyetlen Nágya, hogy amint a karrierje már kellő hőfokra emelkedett, úgy ő azt a kölcsönnevet azonnal le fogja majd vetni. Csak el kell, hogy teljen addig még némi kicsinyke idő. Megvárjuk azt már, nem, kedves jó Nágya? Abból már igazán nem lesz semmi baj.