máma olyan volt

Máma olyan volt, hogy mentem a metrón, és láttam, hogy beszállt a másik kocsiba, a haján nagy sapka, jó ez a nagy sapka, tetszik, csak biztos csúnya már alatta a haja, jut eszembe aztán, ezen picit elszomorodom, hogy azért hordja, mert különben már le kéne vágni, és aztán kiszálltam a Nagyváradon, és néztem vissza arra a metrókocsira, hogy ott van-e még, mert tovább kell mennie, és tényleg, ott volt, és nézett vissza rám, és akkor elkezdtem sírni a lépcsőn fölfelé, amin akkor már kezdett betűzni a nap.

Máma olyan volt, hogy elkezdte nekem mondani, hogy ezek a franciák milyen hülyék, mert az még hagyján, hogy számolni nem tudnak, azaz az egész szorzótáblát tartják a fejükben számolás helyett, de hogy egyeztetni kelljen többesszámban is a nőnemet, na nem, az már aztán túlzás, és akkor mondtam, hogy de ne, engem hagyjon ezzel békén, ezek a latinok voltak, őmiattuk van ez az egész, ők találták föl a deklinációkat, nem tehetek róla, és nem is akarom vállalni a felelősséget.

Máma olyan volt, hogy azt mondta, hogy az az én dolgom lett volna, hogy beszedjem a pénzt és megvegyem a könyvet, és akkor csak álltam ott, leejtettem a vállam, az állam tartottam, nem kezdtem el sírni, a döbbenet visszatartotta a könnyeket, és aztán a SzabóÁgi mondta neki, hogy ugyan, fejezze már be, nem is járt be decemberben, ne pofázzon, az egész november vége és a december a pénz beszedéséről és a könyvek kiosztásáról szólt, hagyja már abba. De addigra már nekem elegem lett, befejeztem aznapra az osztályt.

Máma olyan volt, hogy ment föl a lépcsőn, én néztem, ahogy megy föl a lépcsőn, és vissza akart nézni, hogy nézem-e, vissza akart nézni háromszor, és harmadszorra igazán visszanézett, és látta, hogy nézem, és láttam azt is, hogy rozsda a fekete cipőjének a talpa, és végülis ez tetszik a cipőjében. Morcos volt amúgy, meg én is.

Máma olyan volt, hogy elkezdte-e olvasni a könyvet, és elkezdte, és ennek végre igazán örültem délelőtt.

Máma olyan volt, hogy jöttek megnézni, hogy hogy folyik itt egy nap, hátha járnának ide ők is, és beszéltek mindenféle szemtelenséget meg ostobaságokat, és én arra nem tudtam vidáman rábólintani, hanem mondtam nekik, hogy maradjanak csöndben; a többiek meg, nem értem, nem olvassák el és akkor hisztiznek, hogy nem értik a feladatot, pedig háromcentis mondatokat kellene elolvasni tényleg.

Máma olyan volt, hogy én leszek az igazgató és utaljam azonnal a pénzt, de nem, ez nem én vagyok, ez nem az én hibám és felelősségem, hagyjanak engem ezzel is békén, és sírtam akkor megint.

Máma olyan volt, hogy meghintette a levegőt a kezével a szemem előtt, hogy ne bambuljak el, és beszóltam akkor, hogy hagyjon már békén, és megijedt, összekapta magát, és erre mondták végülis, hogy legyek az igazgató, de bocsánatot kértem aztán.

Máma olyan volt, hogy elkezdte mindenki előtt húzni a sálamat, hogy majd megnevel azzal, és én hiába mondtam, hogy ne, előttük ne, nem akarta abbahagyni, nem esett le neki valahogy a tantusz, és nem látta, hogy sírok megint mindjárt, de aztán abbahagyta, mielőtt az látta volna, akinek igazán nem lett volna jó.

Máma olyan volt, hogy narancssárgára volt festve a körmöm.

Máma olyan volt, hogy enyhül a levegő, jön a nyár, és nekem mindig ránehezedik ez a napos mélabú a lelkemre, mert a napfény nem engedi már az órák hosszanti acsargást, jelzi, hogy lassan igazán őszintén vidámnak kell lenni.

terezs iknednim

… mindenki szeret, mindenki szeret, mindenki szeret …
… terezs iknednim, terezs iknednim, terezs iknednim …

[mindegy, hogy törökül vagy magyarul]

a dóri nagymamájának

Szóval az, hogy kiderült, mi van Dórival. Dóri, amikor megismertem, az első padban ült, udvariasan mosolygott, mosogatott és mindig kész volt a házija. Dóri most is az első padban ül, udvariasan mosolyog, mosogat és kész van a házija, úgy tudom, megcsinálja, amikor nem az aluljáróban dolgozik vagy nem varr éppen, csak amikor nem tud egészben mondatot mondani, akkor pánikol, össze-vissza hullanak és töredeznek a szájából a szavak, összerezzen a csengésükre, pánikolnak alá a szájából a szavak, én meg csak nézek és tördelem a magam szavait, hogy melyiket is mondjam majd egyik nap neki. Aminek lehet, hogy semmi értelme nem lesz. Borzasztó lehet Dóri nagymamájának… nem, az még nem, hanem inkább Dóri anyjának az anyjának lehet borzasztó lenni.

[– Anya, terhes vagyok…
– Ó, ég! Megtartom.]

átmelegedett lábamon

Átmentem a hídon, olyan szép és tiszta fényű a híd a fekete ég előtt, még mindig új, még mindig szép nekem, átmentem, mert számos alkalommal át szoktam menni rajta, hogy aztán a rakparton hazafelé, de meg kellett ijednem, mert láttam, hogy keményre és feketére fagytak a jégvirágok a betonon, messze húzódtak egymástól, úgy fagytak össze, és a sapkámon is jegesebben vág be késeivel a szél, úgyhogy megrémültem egy kicsit, hogy így, hogy így ebben a hidegben nem lesz-e hosszú (nem, végül sohasem hosszú), és elkezdtem nézni a kocsikat, hogy hátha, mi lenne, ha, az éjszakai most húzott el, és tényleg állt is egy autó a külső sávban, a sofőr hóbuckákat vagdosott a szélvédőhőz, a Zsolt volt az, beült, megfogta a kormányt, rámnézett, kinyitotta az átellenes ajtót és meginvitált, hogy elvisz, pont a Moszkvára megy. Pont én is oda megyek, bűvöltem el és beültem, nem kérdeztem meg, nem ő-e a baltás gyilkos, udvariatlanság ilyet kérdezni, majd bent kiderül úgyis. Nem, nem ő az, orvosi cuccokat marketingel és beszél is valami idegen nyelvet, és egy barátja vacsorázni hívja, oda siet épp, mert ha vacsorázni hívják, azt neki nem kell kétszer mondani, annyit dolgozott ma. Én is annyit dolgoztam, tényleg, reggel bele akartam épp dögleni, aztán jó lett, elsimítottam az agyam acsarkodásait és tök szép napot tartottam a gyerekeknek, és itt ülök most ebben a meleg kocsiban, bűvölöm épp a Zsoltot el, de jó, de otthonos néha a világ. Aztán kitett a Moszkván, örültem, mondtuk, és átmelegedett lábamon hazasétáltam, ettem, fürödtem, majd lefeküdtem aludni.

az állandóan mellette álló frusztráltsága

A héten rájöttem, hogy mi motiválja az állandóan mellette álló frusztráltsága felé. Saját maga. Hiába próbálja másokra kenni. Az csak saját maga. Ezentúl tudom.

Harminc év. Mostmár látom.

legális porok a hétre

Erre a hétre vannak legális porok, nem csak a cula, kóla, gina, rush. Szerencsére.

[Játszadozom itt a talaj önként való megcsúsztatásával gondolatban. Annyi mindenkinek szabad.]

[[Szerencsére hiperérzékeny vagyok. Egy kevés is elég.]]

benne a minki

Megnéztük az új Jancsó-filmet (Jancsó-nap ez, reggel az a levél, meg délután a képek), és ott szerepelt benne a Minki.

nem akarta fölszívni magát

Ma szerda van, a leghosszabb nap, a leghosszabb utak, úgyhogy bekéredzkedtem a kollegám, a bohó szaxis kocsijába, hogy vinne el a kapuig, ahol. Köhögött, vinnyogott a kocsi, ahogy elindultunk, hetvenhárom, mondta a kollegám, mondta ezt a hetvenhármas számot, ami azt jelentette, hogy kitart még a benzin a hídon túlra. Adok kölcsön ezrest, mondtam a kollegámnak, féltem átköhögni-vinnyogni a hídon túlra. Nem, nem kell, mondta a kollegám, és vehemenciával hajtott föl a hídra, akkorával, hogy már a kisebb emelkedőre a nagyobbról átkaptatni erőnk nem volt a kocsiban. Megállt hát a fölhajtó kétharmadán a kollegám, előkotort egy pillepalackot a csomagtartó teréből és húgyszínű benzint locsolt a tankba, kételkedtem én egy kissé közben, hogy hátha fehérbor az. De nem, benzin volt az, szép, halványsárga benzin. Sehogysem akarta az fölszívni magát a motorig, köhögött, vinnyogott tovább a kocsi, bosszankodott halkan a kollegám. Visszatolatott hát a fölhajtón a kollegám, megakasztotta a kanyar előtt a jeges hóban a kocsit, előkotort egy rozsdás machetét a csomagtartó teréből és kaparni kezdte a kerék alól a hóbuckát, hogy aztán bevehessük a kanyart. A tűzoltók jótékonyan szórták mosolyukat, egykedvűen bólogatott a kamionos. Itt már bevette a benzint a motor, rácuppant úgymond, kevéssé vinnyogott és köhögött a kocsi, bizton elkavartunk hát a tűzoltóság mellé, s az ezresemből mégis tankolt a kollegám. Elindultunk aztán, mint aki időben cammog, még arra is rálegyintettünk ekkor már, hogy a kellő kanyart nagyvonalún kikerültük – bizonyára valami nagy balesetet úszunk meg éppen, mondta ekkor a kollegám.

ciklámen pirossal, jégcsapok

Szóval ma az volt, hogy ciklámenbe öltöztem pirossal és senki nem szólt meg, majd jégcsapverővel leverték a jégcsapokat és a Donát föltörte ásóval a jeget, és aludtam egy órát két takaróban meg hoztam kelkáposztafőzeléket a nénitől, és az Antival régi rockzenekarokról beszélgettünk, mintha ma lenne, meg ilyenek, mindez történt ma, de csak úgy súlytalanul, belibbent és történt, mint aki ott sincs, mert egy-két ponton megnyugodtam, ami igazából egyetlenegy pont, egy jó nagy folt inkább, ami jótékonyan takarja a Hold sötétebbik felét egész Nap.

mókás, hogy fölkenem

Az üvegbura huszon- vagy harmincvalahanyadik oldala fölött az orromba csíp a körömlakk szaga, a könyvből jön, esküszöm, a fekete-fehér ruhás győztes és egyúttal visszafogottan vesztes csajos kiruccanás meghatározatlan mozzanata közepén, föl kell kotornom az éjjeliszekrény legfölső fiókját, előszedni a mélybordó körömlakott, lilás alvadt vérnek nevezném, ha femme fatale-nak érezném magam az ujjaimmal kapcsolatban, de nem, csak mókás az, hogy fölkenem, és azt viselem ma. Tizenhárom éves az az üveg, legalább, vagy mittomén, kevesebb, talán tizenkettő.

játszom a térben

Játszom a térben kalapban, trombitával, játszom a térben csipkében, parfümfiolával, játszom a térben fehér pulóverben, sálban, az ég rózsaszín az arcomon, a híd vörös pillérei tekeregnek a sálam, játszom a térben, a sorok között a téren, látcsővel a hallgató téren, ahol a hangokat nézik szép estén a fizető nézők, játszom a karzaton, a pálma levelén, a télben, a korláton könyökölve, állva, a fényesre rombuszozott lépcsőházban, a csap fölé hajolok, nem mozdulok egy percig sem, ha kell.

l. k. juan pablo

Think of a person you like and write about him:

His name is L. K. Juan Pablo. He's forty years old. He doesn't have a job. He didn't go to school. He watches tv a lot. He's very fat and smells like a dead fish. He's a very angry man. I think he was in jail. He likes nothing and when he finishes the nothing, then he'll do nothing. […]

megmostam a kulcsokat

Levágtam a tartójáról és megmostam a kulcsokat a csapban. Legyenek fényesek.

veszem kalapom

A világ legrejtettebb zugaiba kéne járni táncolni. Nem ilyen nagy nevű előadókat csekkolni meg nyitópartikra menni menő helyekre, hanem ismeretlen, melegfényű zugokat föltárni, ahol remek a zene és elfér a tánc a térben. Mert ugyan még mindig érdekes, hogy megtekerik-e a tizenhat centiméteres dzsojákat a fiatalok (igen, megtekerik, összeragasztanak hosszában két papírt és megtekerik, és tapsikolnak, amikor végre kész), csak aztán az fárasztó már, hogy azt nézem, hogy vannak meg egymással, nem akarnak-e hányni, hogy minden oké-e. Na mindegy. Veszem kalapom, elsétálok.

Arthur és Artúr

Meg van az Artúr, aki az alapokat csinálja, indusztriális hip-hop-ot, és Arthur Rimbaud-t olvas, amiről azt gondolom, hogy nagyon rendben van, nagyon rendben van azért akkor a világ.

megpróbálni

Megpróbálni, és tudni, hogy lehet, hogy nem fog sikerülni és hidegrázós lehet vagy sötét és hosszú, de megpróbálni így, mert már nincs más.

helyett (új szint)

Arcok helyett a tényeket, a szavakat. Új színt.

a kékcinkék éneke a hó fölött

Pont olyanok a dolgok, mint a kékcinkék éneke a térdig hullámzó hó fölött, pont olyan ide nem illők, ide nem illőségükben hihetetlenek, esendők és valóságosak egyben – csodálatosak.

synchronizer les antennes pour revenir sur terre

– C'est un homme ou un Martien ?
– Un Martien…
– Sans antennes ou avec ?
– Avec…
– Il faudrait alors synchronizer les antennes, tu penses pas ?
– Mais il le sont…
– … Et toi ? Une Vénusienne ?
– Non ! Je suis de l'Universe.
– Alors ? Qu'est-ce qui manque ?
– Ben, les moyens pour revenir sur Terre.

keretet

Keretet, keretet a tükörnek, össze ne törjön.