szociominden

Szociothriller, szociokrimi. Ilyen szavakat mond az Ádám a fülembe, s én jót is mulatnék, ha éppen kategorizálni lenne kedvem, de nincs, a kategorizáláshoz most nincs kedvem. A sajátoméban szeretnék maradni, ott lebegni, de az most nem megy, még jó, hogy a málnás fények a fegyelmezett oldalamat erősítik és döntésképes vagyok.

A Diósárok söröző vidék, bárhol az országban állhatna valami mellékesebb, de kipucolt téren, a közönségben mi vagyunk a fehérek és a csaposhölgyek, módfelett kedvesek. Lángost eszünk tányérról és sört iszunk hozzá, amazok meg néha-néha odamérnek a szemük sarkából egyet, hogy rendbenlévők vagyunk-e. Azok vagyunk. Aztán táncolni kezdenek, párban, eltartja egymást magától a fiú és a lány, magas sarkak, magasra fölhúzott övek.

Aluljáró, valami autópályafölhajtó alatt.

Kivilágított ház, beugró, karszalag, egy zombi, a pincében van a zene, ördögök a lány-wc-ben, nincs kedvem szóba elegyedni, egy szépszemű iráni megszólít, itt van a szobája fönn, muszáj lejönnie bulizni a zaj miatt, megmutatja, ha akarom. Huszonhatnak néz és nem akarom, nincs kedvem kapcsolatokat építgetni, kommunikálni, játszani a szavakkal és az eszközökkel, á, nincs kedvem megszólalni.

A kilencszázvalahányason az ellenőrök viselkedése is szocio, rájövök, mit keres egy fiatal lány az éjjeli buszon éjszaka és ellenőriz, kellemesen érzi magát éjszaka, biztonságosan a munkatársai között és bulizni sem kell menni, nem kell viselkedni, csak ha úgy akarja. Ők voltak a múltkor is a járaton, így élnek. A külvárosból belváros lesz, aztán megint kül. A belben átszállok. Nagyjából tudom, hogy akarok élni.

[Este új helyszín: szalon a Bartók Béla út sarkán, harmadik emelet. Japán selymek fekete keretben, a tizenkét stáció Erdélyből az Ecseriről, bőrfotelek, fölszolgálófiúk fekete ingben és egy finom, pirospozsgás bőrű, poharak, puhára lakkozott parkett, színes falak, terek. A budapesti értelmiség krémje, finom elegancia, lezser mosolyok, vörösre lakkozott körmök, egy csók mögül kibúvó pillantás rám. Meg lehetne-e írni az Amerikai Pszichót ezek között a díszletek (…által tervezett díszletek) között, ezen gondolkodom a majonézes ruszli fölött, meg lehetne, valószínűleg, bár a légkör sokkal szívélyesebb, bárki kedvesen bemutatkozik, izgatottan szorítom meg sorra a kezeket, szívélyesebb, de a beszélgetések ugyancsak kiürülhetnek a poharakkal könnyedén. Ott hagyom a névjegyem, kandírozott gyömbérkét vágok zsebre, körülnéztem, már nem akkora vagyok, mint amikor utoljára bemutattak nekik, ha egyáltalán voltam már akkor, hanem nagy, holnapután harminc éves, egy nőnek akkor kezdődik csak igazán az élet.]

zongorázni

– Te tudsz zongorázni, te biztos tudsz, nem?
– Ugyan.

S tényleg, jobban tudnak. Ülnek egymás mellett, kavarják egymás alá a hangokat, próbálom szétválasztani, kié a ritmus, kié a magas, a dallam, kié a sok kis csilingelő hang az egésznek a tetején, de nem megy, oda kell mennem, megnéznem a kezüket, ami ezt a vidám, kakofón funkyt játssza vagy húsz perce.

hullámhegyek között a völgyek

Hogyha nem lennének a hullámhegyek között ezek a völgyek, akkor ez valószínűleg egy nagyképű, semmibe ömlő folyam lenne – ezt mondtam tegnap, igen.

amadeus

Nézzük az Amadeust, Amadeus tébolyult, magas hangon nevet, a lábát vakarja, Amadeus mértéktelen a hangjegyek és a bor záporában, Amadeus zseniális. Lázasan vizslatjuk a tükör lapját, ki tükröződik vissza, kinek a nevetése visszhangzik még hosszú ideig a folyosó fölső rétegeiben. Mámor.

legyél te a

Azt mondja, arra gondolt, hogy:

– Legyél te a […]!
– Én az akarok lenni.

a koszos kis

Azt csinálták ma ezek a kis… azt csinálták, hogy bementem, kérdeztem, hogy nézhetjük-e a házit, és mondták, hogy én nézhetem, de nekik könyvük nincsen. Meg is mutatta az egyik kis a táskáját, hogy nézzem, nincs fölszerelése egyáltalán. A többieknek sincs. Az egyiknek tényleg nincs, mert most jött és a jövő hétre lesz, a másik megint a másik táskáját hozta el, nem azt, amelyikbe pakolt, a harmadik, ez furcsa, most az egyszer otthon hagyta, mint még soha még. Jól van, akkor fénymásolok. Írjunk tesztet, nézzük, mire emlékeztek. Ha jól sikerül, beírom, ha nem, nem. Írjuk a tesztet. Óra. Szünet. Óra. Ketyeg. Hé, te, te mit csinálsz, puskázol? Miből puskázol te meg? Leesik a tantusz.

Tizen-, huszon- és negyven százalékok zuhannak eredményként. Tré és szánalmas. De ez még hagyján. Mutassátok a táskátokat. Nem. De! Nem. De. Mutatják. Miért hazudtatok? Hm? Féltünk. Mitől? Hát, senki sem csinált házit, és az egyestől. Aztamindenit, féltetek a koszos kis egyestől? Ti kis…?

Hazafelé azon gondolkodom, a tavalyiak megcsinálták-e volna. Nem. Nem tudtak összetartani egyáltalán. És nem érdekelte őket az egyes egyáltalán. A koszos kis egyes. Ezeket érdekli. És összetartanak. A kis…

várni

Nem kéne várni.

[Biztos csak a halál; nem kell tervezni, mert úgyis valami közbejön, és egészen máshogy lesz az egész.]

id-[…]-úzás

Időnyúzás, ideghúzás.

(Különféle tő- és toldalékmorfémák, amiket nevetve előadok. Nagy lelkesen. Estére elfogy a lelkesedésem, mindent nem lehet egy nap alatt helyretenni.)

ronda lányok

– Á, háhá, hát olyan kis ronda, nézz má rá!

[idő eltelik; kattanás]

– Nézd, milyen hátterem van?
– Mmm, szimpi!
– Szimpi?! Dehogy, nézd meg, tök ronda!

(Szerelem)

[Meg még amik voltak tegnap meg ma – le kell ezeket írni, én annyira jól szórakozom, de nem önálló alkotások azért, csak ilyen napi robbangatások, robbanócukorkák, köröm alá rejtett darab dinamitok (meg péntek este óta, péntek este óta könnyed ez a nagy felhő, mint egy vattacukorban, valahogy édes a semmi is):

– Nem láttuk a Monoban!!! Jaa, hogy iLLen volt?!

– Nem tudom, aztán rájöttem, hogy hülyeség volt, be is pótoltam délután! – találjuk ki, mit kell csinálni legközelebb, ha bebújik a zsákba (a zsák egy sűrű, fehér szövetanyag, fullasztó ott belül és nem tűnik föl a létnek a fénye, csak duzzogni lehet).

– Na, és megszúrt már? – ezt nem kell hallanom, ugye, de épp ott állok, azért mondják, de persze őket sem zavarja, persze. Peeersze, peeersze!

– No, me, I want to read all!

Te hívtál? Nézek rá kérdőn, babrálja a telefonját az ölében. Bólogat és rázza a fejét hangtalan, hogy na, na most figyeljek, na most, és hív tényleg. Hogy ez így mókás? Aztán egész nap az jár a fejemben, hogy vissza kellene hívni, mit szól ő hozzá. Persze, akkor nem lennék ott, csak a szünetben. Hogy beleférne-e ez, jó móka volna-e más részére is? Csak magamban röhögök egyelőre. Jön még őrült napsütés.

– Filmórán jófej lennék, de törin egy geci. [Megismernék mindkét arcomat. – És a többit? – Az titokban maradna.]

Valamit magyarázok, vagy hallgatok valakit, nem tudom, de koncentrálok, egyik kezemmel a padon támaszkodom, ráncolom a homlokom, a másik kezem a csípőmön, a szemem sarkából látom, szándékosan nem nézek oda, TILOS odanéznem, leragasztom a szám sarkát rendszeresen, már egészen megszoktam, hogy ne röhögjek, sőt, hogy szigorúan és elkeserítően ne reagáljak semmit. A szemem sarkából látom tehát, ott ül a tekintetem alatt, hogy a karját dugdossa a karom és az oldalam üres háromszögébe, dehát én nem figyelek. Nem figyelek?! Addig mesterkedik, míg rájön, a legjobb, ha föláll, és akkor már majdnem csárdás van (ott szoktak így könyöknél összekapaszkodni, nem?), és akkor kipukkan belőlem a röhögés, mert ezt már nem lehet kibírni. A lányokkal szemben egymást tanítjuk egyébként az ilyenkori pókerarcra és színtelen hanghordozásra, de most kipukkannak ők is, annyira vicces meg hihetetlen, hogy még mindig tud tartani. Aztán amikor olvasunk, a legkomolyabb arccal követi, ami legalábbis a minimum, de szép, mint egy szobor valami komorabb téren.

Ja, és a zene, majd előadjuk Szent György napján, hadd nevessünk. Elültetem Pável fülében is, nem bír szabadulni tőle, meg mesél a szarajevói Jázminkáról, akinek a teste tiszta seb volt elöl a csontszilánkok miatt, amik a társai szétrobbant testéből álltak belé.]

olyan sajgálos

Összetalálkozunk a hídon. Tócsákba fújja a forró könnyeket az arcomon a szél, miközben beszélgetünk.
– …és akkor lenne egy biciklivázfestő műhely, ahol dolgozhatnánk, amikor rosszul érezzük magunkat; fölszabadulnánk: a festés terápia, jót tenne a diákoknak is…
– [nevet]
– Öööm, ez most olyan sajgálos volt, nem?
– De igen, azért nevetek.

épp csak lassítottak

A Mester utcában megyünk, angolóra helyett kávézni mentünk a lányokkal, mert ketten voltak csak és szürke volt minden, én is belülről. Jót tesz ilyenkor egy kis kiruccanás, szürke pénteken délelőtt. És ha már ott voltunk, megmutattam nekik a hentest. Van egy hentesüzlet a Mester utca páros oldalán, a Hallerhoz közel, ami olyan cirádákkal van kirakva, olyan cirádás csempékkel és kovácsoltvas-szerű magas asztalokkal, olyan szép az egész, hogy az egyedülálló. Már messziről, a kirakat üvegén is szépek a piros matricák. Gondoltam, megmutatom nekik, ha már arra járunk. Megálltunk az ajtóban, nem mentünk be, mindig nyitva van az ajtó, be lehet nézdegélni csak úgy. Azazhát csak én álltam meg, lendítettem a kezem, mint egy király, hogy íme, itt van, nézzétek, és ők nézték, eltátották a szájukat, de nem álltak meg. Épp csak lassítottak. Annyi idő elég volt nekik, annyi kis pár másodperc, hogy befogadják a látványt és elámuljanak. Tudom, mert megkérdeztem őket utána, hogy biztos lehessek benne, hogy látják és értik. Értették.

az aggregátor, a kábelek, az idő meg a kor

Nézzük a fiatalokat a sínek között, mert ugye már nem mi csináljuk a forradalmat, hanem ezek a mai fiatalok (tényleg! Mondták korábban a srácok), és örülünk, hogy csinálják. Aztán negyed óra múlva, amikor az aggregátor és a kábelek vannak még vagy már lenn, vagy esetleg csak, akkor meg már le se menjünk, nincs ott senki. Egy perc volt csak, mesélik később, egy perc, elkezdődött és máris vége lett. Akkor ábrándulok ki, amikor aztán valaki fölveti: a Tűzraktérbe kell menni, s hát micsoda akció ez a Tűzraktér részéről. Hogy a sok ember, az mind oda. Onnantól nem akarok táncolni, csak dumálni és nem érdekel az idő meg a kor.

különben gödör és bilincs

Szóval befejeztem az Üvegburát, és azt következtetem, hogy csak úgy érdemes, ha mérnökien ügyelek a határokra: a kedvem, az eleganciám, a lelkesedésem határaira, a jövőbe vetett bizalmamra, a nagyvonalúságra. Ha ezek keresztbe húzódnak más, idegen határokon, ám legyen. Túl kell kerülni azokon. Diplomatikusan vagy látványos forradalomban, mindegy; ahogy a helyzet megkívánja.

Különben halálos, gödör és bilincs.

keményebben és kiabálva

Kikértem magamnak, mert ismét fölmerült, hogy keményebben és kiabálva kéne. Kiabáljon más, csakazértis. Csakazértis, csakazértis. Szerintem ez tiszteletreméltó.

[És a jövőnkbe mutat.]

az utolsó fejezet

Az utolsó fejezetben az volt, hogy Joant temetik, tél van, csonka szobrok a sírkövek a hóban, és a gödör mellett állva Esther fölfedezi a disszonanciát: Joan nincs, ő van. I am, I am, I am.

[Tíz évvel később, a regény megjelenésének évében (harminc volt ekkor) eltömte a gyerekszoba ajtóréseit ronggyal, hogy ne hatoljon be a zaj és a szag, kinyitotta a gázcsapot és bedugta a fejét a sütőbe. Jó mélyen.]

[[A válasz csupán mint Az undor-ban.]]

[[[Ez válasz?]]]

a tizenharmadik fejezet után

Kúszik le a villamos a havas hegyről, balra házak és árok, és a tizenharmadik fejezet végén leeresztem az Üvegburát, becsukom, mert tudom, hogy a maradék harmad a megoldásról fog szólni. Húzom az időt, hátha nem lesz kedvem folytatni mégsem és abbahagyhatom. Leszállnék a villamosról, hazamennék, bebújnék az ágyba és kész. Nem akarom elhinni, hogy lesz megoldás. Hogy a tizenharmadik fejezet után történik bármi is. De történik, úgy tűnik.

a tányér

A tányér föl van akasztva, fölakaszották nekem, hogy észrevegyem arra jártomban és tudjam, hogy az enyém. Sima fehér lapostányér, egyszerű, súlyos. Kicsit poros – ahogy lógott, az egyik felén megült a por. Rajzolok az ujjammal a porba, mintákat, fényes madarat, kacskaringót, s a kezembe veszem. Letörlöm a kabátom ujjával, magammal viszem, az én tányérom mostmár. Fényes, tiszta és súlyos.

a Nap felé

Nem önzőzöm a napokban magamhoz, a Nap felé fordulok most inkább én.

visszalopva

Hogy közelről nézhetem, hogyan kell hangtalanul, kézügyesen lopni – nézném, ha időben észrevenném, de nekem akkor körvonalazódik a zsákmány, amikor már újból a helyén, a leeső államon himbálózik még remegve a tantusz, akkor, amikor már újból rég késő, visszalopva.

[Egyszer, egyszer hangtalan és rezzenéstelen maradtam én is, másfelé néztem tettetett csukott szemem mögül, láthatatlan vonallal vontam a kézjegyem, hogy visszarendezhesse a teret, de az időt nem, az időt nem rendezheti, abban a buborékban fölrémlett, hogy átláthatok rajta.]

jókat csinálok

Olyan jókat csinálok, igazán.

Mivégről és mivégre?