8. álmában

Álmában először lepke volt. A nagy kék égen szállt keresztül-kasul, vígan és boldogan, ám egyszercsak hirtelen rásötétedett. Nem látott semmit, és rémülten érezte, hogy nem tudja mozdítani a karját és a szárnyait. Tetőtől talpig gúzsban hevert egy lejtőn, fejjel lefelé. A homloka gyöngyözött, a báb belső falán felsértette a bőrét, ahogy megkísérelte kijjebb ügyeskedni a csúcson a fejét, hogy legalább valamit lásson, valamicske levegőt kapjon. Kétségbeesetten hengergőzött a porban, a csuklói a csípőjéhez kötve. Sikerült kidugnia végre a fejét, az orrcimpái ráakaszkodtak a friss levegőre. Nagyot szívott belőle. A szeme csukva volt: vakította a fény. Ekkor érte a második csapás: rájött, hogy nem hall semmit. Süket csönd vette körül. Óriási fény és süketség. Ilyen lehet a várakozás a paradicsom és a pokol felé a kereszteződésben. Nem lehet tudni semmit. Ám ekkor mély, zengő hangot érzett: a gyomra, a belei, az összes izma rezgett a hanghullámokon. A füle nem az övé volt, ám elfedte az egész testét – mintha a térdétől a nyakáig tartott volna a füle, és bevette volna a hallójáratába az egész világot. Egyszerre volt mozdulatlan, gyűrött báb, és hatalmas, isteni hallószerv. Hosszan hánykolódott rémálom és ébrenlét között.

Amikor felébredt, zsibbadó kezével meggyűrkészte mindkét fülcimpáját. Mindkettő a helyén, mindkettő meglehetősen kicsi. A nap egyenesen a fejére sütött.

7. határ

Leülök a földre. A válltáskámat a felhúzott térdem alá teszem. Nézem az embereket. A Tallulah-tól kapott kékgyöngyös bőr karkötővel játszom:

– Ne felejts el, amíg odaát vagy – mondta Tallulah, amikor átadta a karkötőt, és szájon csókolt. Nem gondoltam volna, hogy a három hét úgy megijeszt, hogy elsírom magam, de akkor elkentem a szemem sarkában egy könnyet. A gépem két és fél órát késik, fogalmam sincs, mivel üssem el az időt. Az utolsó pillanatban behajított csokit majszolom, leveszem a tornacipőm, és magam mellé teszem. A váróban mindenféle utasok lófrálnak, megpróbálom úticél szerint dekódolni az öltözetüket. Ha eltalálok egymás után hármat, felállok, és veszek magamnak még egy csokit. A második fordulót kis híján megnyerem magammal szemben, amikor leül mellém. Kék a szeme, fekete a haja, és flegmán veti le magát a földre. A tornacipőm önkéntelenül közelebb húzom.

– Hagyd csak, nem zavar – mondja. Egyáltalán nem hasonlít Tallulah-ra, az illata sem olyan, mégis elkezd velem forogni a világ.

– Kérsz csokit? – kérdezem harákolva.

– Nem, kösz. Nekem is van – angolul beszélünk persze, nem kötöm az orrára, hogy tulajdonképpen csak betolakodó vagyok.

– Merre mész?

– Á, csak ide a szomszédba. És te?

– Európába.

Elismerően végigmér.

– Mit keresel ott?

– Ömmm… ott lakik a családom egy része.

– Aha.

Na mi van, kicsi, nem tudsz mit kérdezni? Zavartan elnéz, a repülők szárnyát veri kint az eső.

– Hozok egy kávét. Kérsz?

Nem, nem kér. Rázza a fejét. Vállat vonok. Egészen hátra megyek, jól eldugták az automatát. Csokis kapucsínót veszek, az a kedvencem. Lányom, cukorbeteg leszel, mint nagyanyád – mondja mindig anyám, dehát ez van. Szeretem a csokit, és meg is eszem, amennyit csak bírok.

Jó nagy pohárban van a kapucsínó, nem is biztos, hogy meg fogom tudni inni az egészet.

Visszaülök mellé a földre. Veri a mellkasom falát a szívem. Muszáj faggatnom.

Az anyjáról és a családja többi tagjáról beszél, a főiskoláról, ahol alkalmazott grafikát tanul, és egy könyvesboltról, ahol dolgozik. Elveszítem, majd újra elkapom a szavait, a rózsaszín ajkát nézem, és arra koncentrálok, hogy örökre az emlékezetemben maradjon a hangja.

– Nem is figyelsz – tökre fel van háborodva, elhúzza oldalra a száját.

– Dehogynem. Csak.

– Csak?

– Semmi.

Ha kinyújtanám a kezem, pont meg tudnám fogni az övét.

Megfogom a kezét.

Nem veszi el.

Lassan rámnéz, visszafelé a válla felett.

– Két óra. Két órám van még.

– Mire számítasz? Mindjárt indul a gépem.

– Meséld el a legszörnyűbb álmodat. – Nem engedem el a kezét. Hangosan nyel.

– Oké. Aztán elmegyek. – Közelebb húzódik hozzám a földön, a vállamra hajtja a fejét, a vállgödrömbe hajolva beszél. A torkomat kaparja a sírás, amikor befejezi. Vizes lett az ingem az arca alatt.

A hangszóróra figyel.

– Mennem kell. – Feláll, a vállára veszi a táskáját, nyújtja a kezét. Megfogom.

– Szia. Majd egyszer… – abbahagyom a mondatot. Soha nem fogunk találkozni. A kiszabott idő és a tér a terminálon, ahol összetalálkoztunk, határához ért. Nem lehet sehogy kicselezni. Lassan indul az én gépem is, és a hosszú út végén majd Tallulah várni fog.

6. ozmózis

Leguggoltunk, és elkezdtük oldalra halmozni a köveket. Nem nagyon láttunk befelé semmit: jegesen ásított bentről a sötétség. Meghúztuk a hátizsákunk szíját, ellenőriztük a zsebünkben az elemeket, és átléptünk a küszöbnyi peremen. Azonnal négykézlábra ereszkedtünk, ennél jobban felemelkedni nem lehetett. Ő ment elöl – éreztem az orromban a cipőtalpának a szagát. Pár perc után hirtelen lett fülsiketítő a sötétség, úgyhogy szó nélkül kapcsoltuk be a fejlámpáinkat, habár megbeszéltük, hogy a kanyarig, amíg még egy kicsit is látunk, kibírjuk mesterséges fényforrás nélkül, hisz úgysem tévedhetünk el. De a csend a hátunkra tapadt. Négykézláb vagy kúszva haladtunk a hegy gyomra felé. Pontosan tudtuk, hogy két órán át fog tartani a befelé vezető szakasz. Átgondoltuk odakint sokszor, méterről méterre követtük végig a ránk hagyományozott térképeket: ezt a követ majd balról kerüljük, itt ötven métert kell egyhuzamban kúszni. A hideg elenyészett. Ezek a kövek nem melegedtek és nem hűltek az évszázadok alatt semmit, szárazon húzódtak a testünk alatt. Egy idő után ráébredtem, hogy mióta nem változott a hőmérséklet, nem szóltunk mi sem egy szót sem. Hangtalanul mászunk befelé a hegybe, automatikusan tartom szemmel Bonifác cipője talpát, húzom magam előre a kezemmel, tolom magam tovább a lábammal. Körülvesz minket a hegy, fekete kövek rajzolják a kontúrjainkat mind a három dimenzióban. A negyedik dimenzió megszűnik létezni. Néha egy-egy pászma, ahogy oldalra nézünk, megvillan a falon. Azon kívül, hogy haladunk, nem történik az égvilágon semmi. Végtelennek tűnik a jelenidő. Majd el fogunk érni a nagy csarnokba, ahol a plafont áttöri itt-ott a napsütés. Pontosan egy óra huszonnégy perc telik el még addig, számolom ki, ahogy az órámra nézek. Puszta számokon kívül nem mond semmit nekem a számlap. A múló percekhez nem kapcsolódom. Beleolvad a sötétbe minden valaha felbukkanó érzés. Egyformák lesznek az emlékeim. A hegy gyomrában nincs se jó, se rossz. Bekebelez mindkettőnket a hegy. Egy megroppanó szikla maga alá temethet, és bármikor feloldhat a végtelenben.

5. örvény

Talán mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt elindulni vele. Eltrécselünk, eszmét cserélünk néhány fontosnak tűnő, az évek során lassan elenyésző dologról, kikérdezem, élvezem, jegyzeteket készítek az életéről, majd továbbállok. Voltatok már így, nem? Azt hittétek, felfaljátok hamar, mint egy kisregényt, átrágjátok magatokat a fejezeteken, aztán becsaphatjátok szépen a lapokat. Hát fiaim, tévedtetek. Tévedtem. Próbáltam én sokáig becsapni magam – olyankor úgy tettem, habár elhittem magam is, hogy ez lehetséges, szóval emeltem olyankor a kalapom, és kiköltöztem a szobából. Beadtam a kulcsot. Általában az éjszakai portás az, akinél kitöltöttem a kicsekkolós lapot. A szokásost? kérdezte olyankor a portás, nem tudom, talán a kalapom karimájának a homlokomba húzott mélységéből látta meg a távozási szándékomat. A bőröndöm összecsomagolva állt már az ágy mellett, hisz csak reggel indultam. Nehezen, lázálmosan aludtam ilyenkor, reggelre gyűröttebb arccal ébredtem, mint az összeizzadt ágy. Még a reggeli terítés előtt kiosontam a főbejáraton, szívtam magamba a rámzuhanó hajnalt. Anyámhoz mentem ilyenkor haza, vagy délre, végiglátogatni a régi cimboráimat. Pár nap, egy hét, egy év… egyszercsak megint a felé tartó vonaton találtam magam. Aláírtam a portán a szükséges papírokat, megsimogattam a lakkozott kulcstartót a tenyeremben. Általában a szomszédos szobát kaptam. Lehajítom a bőröndöm az ágyra, és a falhoz lapulva fülelek. Előbb-utóbb meghallom, ahogy kattan az ajtaján a zár, nyikordul az ágyában a rugó. Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna ott. Hogy elindult volna valahova. Várni fogok rád – csúsztatott be egyszer egy papírcetlit az ajtóm alatt éjszaka. Hogy honnan tudta, hogy indulni készülök, nem tudom. Majd egyszercsak hívni kezdett. Gyere velem – mondta. Zavartan nyomkodta a csikket a hamutartóban, és én a szövetnadrágja szárát néztem. Feljebb nézni nem mertem, ahogy a kulcscsontja kibújik a fehér trikóból. Őrültség – mondtam. Mit is tudnék kezdeni veled? De tovább erősködött. Együtt kell mennünk, összetartozunk, így mondta. És egy hét múlva elindultunk. Most itt kattogunk, zakatol velünk a vonat, a semmi közepén át az aranybányába tartunk, tud ott valami melót, ami nekünk való. Elnézem a barna fürtjeit, ahogy az ablakon kihajol, és elégedett vagyok. Igaza volt. Ott hordja a farzsebében a szabadságomat.

4. new york

New York. A fények. Mindenből az új. Minden, de mindenből. Fények és lépcsők. Reflektorok. Lépcsők vezetnek lentről felfelé és fentről lefelé, de leginkább lifttel menjél az égnek. Ha szerencsés vagy, a fiú benyomja neked a megfelelő gombokat, s aztán majd onnan fedett brokáttal a lépcső, a korlát girlanddal szegett, villognak a tenyered alatt a girland égői. Girland, wonderland. A csodák földje. Welcome to wonderland! Alice! Bill! Whoever you are, akárki is vagy, gyere! Isten hozott a pezsgők aranyába, a nők kristályos dekoltázsába, isten hozott a városba, ahol pár dollárok érnek üvegcipőt! Mit innál? Álmodozom csak. Ne álmodozz, álmodj, az istenért! Akard a várost, akard az éjszaka feltörő hangokat, akard a mindent látást és a szenvedélyt! …a vizes aszfalton letörő cipősarkakat, a tükrök szegélyén elkenődő rúzst, akard a vállgödrödbe hulló könnyeket. Akard a várost, akarj engem. Drágám… én New Yorkból jöttem.

3. bizsergés

Fekszünk Lídiával a parton. Hason fekszünk a májusra kövérré nőtt füvön, összekulcsolt tenyerünkre támasztjuk az állunk. Nézzük az árvizet: a gyökere fölé ér a fáknak. Lídiának fekete haja van és zöld a szeme, zöldebb és áthatóbb, mint a leereszkedő nap fényében a pázsit, zöldebb és rejtélyesebb, mint az enyém. Ahogy fekszünk, nem látom a szemét, de minden szavában arra a két csigára gondolok, amit az írisze formál. Nem emlékszem már, miket mond akkor Lídia, csak örülök, hogy ott fekszünk elrejtőzve a fűben, nézzük a vizet, és arra gondolok, hogy mindez tökéletes. Felidézem az első képet róla: a Mindfieldsre táncol, és gintonikot iszik. This is dangerous. Iszom én is egyet. És most itt fekszünk ketten, a vizet veri a késő délutáni napfény, és én boldog vagyok. A bal kezemmel megsimogatom a fekete haját, és a vállát átkarolva magamhoz húzom.

2. ambient

Van ebben az egészben valami hátborzongató. Soha nem veszem észre, mikor megy le a nap. Ülök a szobámban, a kezemben könyv, vagy éppen pogácsát sütök, kitöltök magamnak egy pohárral az összeérett vermutból. A szívem reménységgel, esendő boldogsággal tele, hirtelen lelkesedéssel kezdem a délutánt. Önfeledtem szagolgatom a könyvem lapjait, feltolulnak a betűk az orromba, kitüsszentek egy-két pogácsamorzsát, vagy az első kortyban félrenyelt borral küszködöm. Olyankor tudok nevetni magamon. Magamon és az életen.

Az életem egy semmi kis falat, egy észrevétlen legördülő korty az isten gigájában, de számomra olyan meghitt és otthonos. És hát csak ez az egy van, ez az egy életem, nincsen nekem másik. Neked lehet, hogy van, vagy elég változatosnak tartod ezt is, de énnekem csak ez az egy. Beérem ezzel, és megpróbálok vigyázni rá. Hogy a vermut szaga sokáig tartson a szobában, hogy megfelelő alázattal hajoljak az itthagyott lábnyomok fölé, hogy semmi kivetnivaló semmiben ne legyen.

Csak aztán hirtelen észbe kell kapnom. Észre kell vennem, hogy egészen besötétedett. Akkor, akkor elkezdenek mocorogni a falak tövében, elkezdik a gyomromat kapargászni a farkasok. Ekkorra általában már részeg vagyok, és a pogácsa is kihűlt. Megmosom a fogam és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a villanyt, és a sötét kert felé pislogok. A virágok az ablakban diadalittasan bólogatnak. Nem hiszel te semmiben, és nem vagy te senki – mondogatják. Félig kinevetem őket, félig úgy teszek, mintha nem hinnék nekik. Minden rendben van így is – szúrósan próbálok kinézni az ablaküveg mögé az éjszakába. Van, hogy sikerül. De általában csak a szemgolyóm lüktetését érzem, semmi mást. Magamra húzom a takarót, amennyire tudom, és átadom valami őrült álomnak magam.

1. hazafelé

Döngetünk hazafelé az úton. Hat órája jövünk, hat órája rakódik ránk a száraz sivatagi kosz. Hat órája hagytuk el a várost. Azóta egy benzinkút (– Tankolj meg! – Ne, még nem kell, elég lesz… – Tankolj meg!!! – Jjó.), egy elhagyott benzinkút (– …látod?! Megmondtam. – Okké, főnök.), én csak egy órát vezetek, nem bírja a szemem a gomolygó port. A hajára egyenletesen rakódik a kosz, vörhenyessé fakul. Gondolom, az én arcom is téglaszínű már. Nem merem kifújni az orrom, egy merő sárcsimbók vagyok már belülről.

A látóhatáron vöröses fénycsík húzódik. A vihar – mondja. – Előveszed a térképet? Szó nélkül előveszem, szétterítem a térdemen. Köhögök. – Tessék. – Mennyi van még hátra? – Félúton járunk – mondom bizonytalanul. Rámnéz. Megfeszül. Megértette, hogy félek. Rábíztam magam, kérdés nélkül, mindig, de most, most félek. Honnan jövünk? Hová tartunk? Gyűlöli, ha a jövőre gondolok. Azt képzeli, el kell köteleződnie a jövőnek. Az én jövőmnek – tudom, hogy ezt gondolja. Pedig hat órája jövünk együtt csak ezen az úton, és hátra van még öt és fél, össze vagyunk zárva az autóban tizenegy és fél órán keresztül, izzadtak vagyunk és porosak, és nem előzi meg a verdát senki. Nincs is a közelben és a távolban senki.

Ő fél, én pedig felhúzom magam. Kiszállok – mondom magamban halkan. Nem szállsz te sehova. Fújtat. Oldalra biccentem inkább a fejem, nézem a vöröslő csíkot a horizonton. Két óra múlva sötétedni kezd. Két óra múlva a vállamra teszi a kezét, megszorítja. Haza fogunk érni – a hangja lágy, mint a mélyülő éjszaka. Még egy órányi gurulás után meglátok egy lámpaoszlopot. Motel.

a parton

Ahogy megígértük, megérkezett Novoszibirszkbe is a tavasz. Ugyan elég szürkés, nyúlós és nyákos, de azért felismerhetően tavasz, és tegnap éppenséggel nem esett az eső egyáltalán, hanem sütött a nap egész tizenöt órán át. Vasárnap lévén, kiballagott Jekatyerinácska a Berd partjára a kacsákat etetni, mint újabban oly sokszor, s el is heveredett kis kabátkájában a fövenyen.

Végignézte mindezt az egyik fa mögül Tolja, és nem tudta, hogy mit csináljon. A nagyanyjától jött, aki az egész évet a dácsában tölti, nem hajlandó soha bejönni onnan, igaz, nem is igen tud már, annyira megöregedtek a lábában a csontok. Ha tovább megy az úton, óhatatlanul felriasztja Jekatyerinát, amihez egyáltalán nincs kedve, olyan szépen indult ez a mai nap. Mert Tolja a rosszul végződött bajkonuri eset óta bizony igyekszik messze elkerülni a még mindig ugyanolyan friss és kívánatos Jekatyerinát.

Azonban egy kácsa megérezhette az ő jelenlétét, vagy csak a szél hozta, de szörnyű szárnycsapkodások közepette a levegőbe emelkedett mind, és Jekatyerinácska felült a zajra. Nem akarván magát még kínosabb helyzetbe hozni, előlépett már ekkor a fa mögül inkább Tolja, és torokköszörülve köszöntötte Jekatyerinát. Aztán pedig várta a vihart.

– Szervusz, Tolja! – nevetett harsányan Jekatyerina. – Hát miért nem ülsz le ide mellém, és nézzük együtt a vizet?

Elmosolyodott erre hálásan Tolja, és az útról a partra baktatott. A térdét felhúzva ült az elnyúlt nő mellé, mosolygott, és nézte a vizet. Nézték még így egy ideig, a nap átbukott már a delelőn is, mire felálltak. Hogy mit beszéltek út közben, s mit nem, azt én bizony már nemigen tudom. Talán nem is beszéltek semmi fontosat, csak épp, hogy a fűszálak örüljenek az emberi hangnak.

csönd

csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd örvénylő hullámzó csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd

a pesti virágos éjszaka

Lesz maga, pesti éjszaka, az enyém:
Letüdőzlek, virágos éj, le én.

kétségbeesés

A kétségbeesés az uszoda, ahol a férfi zuhanyzóba nem mehetek be, a nőiben pedig csak homályosan látom a körvonalakat.

a tavasz

És aztán van, amikor elkezdenek hosszabbodni a nappalok. Felüti az utcák sarkán a fejét a fehér, és önmagában fürdik: a felhők szürkéje viaskodik az olvadni csak nem induló hóval, és az összecsapások fehér szikrákat szórnak. A szikrák pedig a nyár előhírnökei. A nyár az, amikor ellepi Novoszibirszket az egymilliárd zümmögő szúnyog. Ezekben a napokban elkezdenek keseregni a hangok: legyen már vége! Viszketni kezdenek a tenyerek, szaporán pislognak a pillák. Engedjen már fel a föld, hát nem bírjuk kivárni! A kivárás záros időn belüli vége érdekében a legsötétebb téli napoknál is több vodkát isznak, és máshogy is lesznek tőle részegek: nem olyan tompán, mint azokban a fejbekólintott december végi napokban, hanem frissen, izgágán, izibe. Nem is csoda, ha néhanapján, némely reggelen ki-ki furcsa, nemigen illendő helyeken találja magát. A Lada klub egy szélesebb padján megtűrt vendég ekkor mégiscsak Másenyka, a Ványka, ha tud, ha nem esett a padról az éjszaka le, ott fújtat mellette. Jekatyerinácska ilyenkor valahogy mindig a színház öltözőjében marad, úgy fejti le magáról a karját Nagyezsda. A Kolja a bejárati bársonyos sez longon fekszik, a Tolja rendszerint a ruhatár fogasai alatt. Grigorijt jobb nem is firtatni – reggelre  úgyis előkerül, mind közül ő a legkorábban. Egyedül Szergej ura valamelyest a helyzetnek: a Lada klub ajtaját idejekorán bezárja, ő a szobájába caplat, s remélhetőleg Szonyecskáját is a megfelelő helyen tudja.

Hát így jön el lassan Novoszibirszkbe is a tavasz, valamikor április végén.

egyszerűnek

Egyszerűnek lenni, mint egy kő.
Nem ilyen cizellált cirádásnak –
Egyszerűnek és simának.
Amikor összekoccannánk,
Csak annyit szólnánk, hogy
Bang, meg bö.

vagy vagy

– És akkor az úgy van, hogy reggel fölkelsz, és eldöntöd, hogy fiú vagy-e vagy lány?
– Igen.
– És mindig tudsz dönteni?
– Nem mindig.

Marlene Dietrich

Marlene Dietrich szeretnék lenni,
És nincsen nekem vágyam semmi.

két napod

Hogy két napod van, máris kürtölnéd világba?
Ne rikkants még, ne rikkants, madár!

új élet

Ez az édes lé, amiben úszom napok óta,
Ez a tejszínes tó, az új, dolce vita.

Nagy szemet vetek a világra,
Álmodozva nézek a tóra

És rád.

Nem kell gyűlölnöm többé sohasem.

az új nap ereje

A szavak pereme elvész valahol a tűző nap lángjaiban.

______________

Lehet, hogy nem fogok tudni írni?!

lassan

Lassan kezdenek nyúlni Novoszibirszkben a nappalok. Lassan, nagyon lassan.