2013/08/07

két ujjad vége

A két ujjad vége két hangya a vállamon, hogy ne menjek még. De én már egészen zavarba jöttem. Megyek.

2013/08/05

a motorozásról

Én nem tudok így válni – rovom föl neked, és máris a kocsma teraszán ülünk, a kedvenc témáinkat fitogtatjuk, és tulajdonképpen egészen sokat mosolygunk is. Veled még ez is milyen nehéz – mondod, és én nem kérdezem meg, hogy miért. Persze azt hiszem, tudom, hogy miért. Azért beszélek a motorozásról.

mi legyen

Te nem tudsz barkochbázni, én meg sakkozni nem tudok.
Mondd meg, mi az – követeled, én meg, hogy helyettem lépj, azt akarom.
Neked a szavaid vesznek el a légben, én meg sohasem voltam túl nagy stratéga.
Hm, mi legyen, mi van? – tesszük föl únos-untalan a kérdéseket.

2013/07/24

12. végül

Olajszag. Hol vagyok. A földön fekszem, fájnak a csontjaim. A nyelvem a fogamhoz ragadt. A fél szemem alig nyílik, a másikba belehasít a fény, ahogy kinyitom. Az aszfalton fekszem, fél arccal egy olajfoltban, befolyt az olaj a szemembe és a számba. Korán van, elkopog mellettem egy körömcipő a járdán. Fölemelem a fejem, és látom, hogy két parkoló kocsi között vagyok, a retikülöm a hasam alatt. A hasamhoz szorítom a táskám, és már emlékszem is mindenre. Kiabálás, a hangom, te nem hiszel nekem, te nem hiszel bennem, mit akarsz tőlem, ki vagyok én neked? Elkap a remegés. Visszahajtom az olajfoltba a fejem, és újrajátszom a történteket. Marja a szemem az olaj, meg a kezemről a só, ahogy megtörlöm a könnyeket. Az orrom is szivárog. Rettenetesen sajnálom magam. De nincs mit tenni. Mostmár itt vagyok.
Fekszem még valamennyi ideig. Nem sietek sehova. Nézem az üveggömböket a kandelábereken, a híd kőkorlátját, a sétálókat, egy furgon hátát. Élesen válik el az árnyék és a reggeli fény, a levegőben  porszemcsék kavarognak. Vakít a fény és megfojt a sötét. Nem tudom, merre menjek. Vibrál az összeragadt szempilláim között a világos és a sötét. Sakk, matt. Merre menjek. Nem tudok lépni. A gyomromat egyre lejjebb húzza egy kő, lefelé a kanálisba. Be fogok folyni a kanálisba az olajfolt hátán.
Nem, az nem lehet.
Kockáznak tovább az orrom előtt a fények, világos van, majd teljesen sötét, ahogy elhaladnak a belső sávban az autók. Büdösödik, zsibongani kezd a reggel. Egyre többen vagyunk. Uma Thurman béna lábujjaira gondolok. Föl kéne kelnem. A sárga motoron vágtázó Uma Thurmanra gondolok. Fölhúzom a lábam. Az egyik kocsi szellőzőrácsába kapaszkodva fölülök. Hurrá, milyen szép reggel. Pár méterrel arrébb, a sarkon meglátok egy csapot. Sima, kék utcai kút. Megmosom az arcom. Fél kézzel tartom a kallantyút, a másikkal az olajat dörzsölöm. Zubog a hideg víz a fejemre, dübörög belé a fülem. A fehér blúzom is tiszta víz lett, de nem érdekel. Kit érdekel.
Mielőtt elindulnék, visszanézek a két kocsi közé, ahol aludtam. Mennyit lehettem itt? Még sötét volt, amikor kilöktél. Lejátszom magamban a csikorgó hangot, ahogy gázt adsz. Szerettem, s most lám, gyűlölöm ezt a hangot. Jó lenne, ha hidegen hagyna. Hát, így jártam, nem hagy hidegen. A fél oldalamon rámtapad a blúz, még mindig hideg, tisztára szúrja a mellkasom. Ez a hűvös józanul tart, nem kezdek üvölteni, és nem ájulok el. El kell innen mennem. Megigazítom a bokámnál a szandálomat.
És akkor a kocsi kerekénél, ahol a lábam volt, belül, a motorház alatt, észreveszem a bukósisakot. Utánamvágtad, most már emlékszem, ahogy koppant. Leguggolok, kipiszkálom a kocsi alól. Fölhúzom a rostélyt, és belenézek. A bukóban magamat látom. Egyelőre egy kiüresedett fej vagyok. Visszahúzom a rostélyt. Még mindig tiszta olaj és por vagyok, a hajam szanaszét áll. Megparancsolom a tükörképemnek, hogy ha jót akar, húzza meg magát. Megfésülöm az ujjammal a hajam, megigazítom a retikülöm, és kihúzom magam. A bukót a karomra fogom. Te leszel most a legjobb barátom – mondom a rostélyon tükröződő utcai forgatagnak, és elindulunk, gyalog.

2013/07/18

visszafelé folyik a bergy

Üldögél Jekatyerina a Bergy partján. Megnőttek, majd le is rövidültek a nappalok, mióta utoljára heverészett itt a fövenyen, de még mindig inggallérokat izzasztó nyár van. Lebegteti a szoknyája vásznát Jekatyerina, hogy némi szellőt kapjon. Figyeli a vizet. Hozott két marék morzsát a kacsáknak, azt akarja kiszórni, de nem veszik észre a jelenlétét a kacsák. Valami nincs rendben, valami megzavarta a fényt a szemükben, mintha a levegő rétegei nem úgy szállnának, ahogyan eddig. Közelebb megy Jekatyerina a vízhez, a lábujjába harap egy hidegebb hullám. Bemártja a kezét. A kacsák félkörívbe rendeződnek, s tisztes távolból szemlélik a vízbe lógó kezet. Hosszan vizslatja a hullámokat Jekatyerina, majd… Bozse moj! – kiált fel halkan. Visszafelé folydogál a Bergy.

Mióta van ez így? – kérdezi a kacsáktól Jekatyerina, de a kacsák választ adni nem tudnak. Egy ideje már biztos, bólogat tehát nélkülük ő, és kiszórja a partra a két marék morzsát. Visszaül a rezgő levelű nyírfa árnyékába, és a tenyerébe hajtja a fejét. Visszafelé folyik a Bergy. Annyit köpködtük, annyit tépkedtük egymást, hogy nem bírja a sok sérelmet a folyó. Miért nem tudtunk békében élni?

2013/07/03

11. noir

Kiabálok utánad, hogy nem, nem, szerintem ez így egyáltalán nem jó, és hogy szeretjük egymást. Téged nem érdekel, hogy mit kiabálok, téged nem érdekel, hogy kiabálok, számodra ott, a sötét utcán vége a dalnak. Az eldőlő lámpák fényei a sínekre csuklanak, és a villamos a kerekeire fonja őket.

Megállsz a ház előtt, megállsz, és a megállásban kihúzod magad. Kihúzom magam én is, halvány erővel a csigolyáimban. Most majd mindjárt rámfogod a pisztolyt, mondom magamban, én állok elébe, hogy te mindjárt rámfoghasd a pisztolyt, és kihúzom magam.

A szavaid puha hárfa hangjai a füljáratomban, a szavaiddal és a hangoddal simítgatom belülről a füljáratomat, mert nem hiszek a saját füljáratomnak, vagy nem hiszek a szavaidnak, amik a fülemben járnak. Majd biztos megcsalsz és meg fogsz ölni velük. A szavaid puhaságába göngyölítem a pisztolyomat, és ezúttal nem a csizmám szárába szúrom. Ezúttal nem fogom használni ellened, mint régen. Befektetem egy láda mélyére a göngyöleget, és várok, mert azt remélem, hogy a várakozás: béke.

Rádtöröm az ajtót, és kirántom a pisztolyt a csizmám szárából. Úgy teszek, magam is elhiszem, mint aki nem fél használni. Belerúgsz egy üres palackba a földön, a tegnap estétől még fáradtra húzott a szemed; egyáltalán nem látszik, hogy érdekel, amit mondok, de én szegezem rád a szavaimat. Dolgom végeztével sarkon fordulok és megyek, nem sejtem, nem óhajtom egy porcikámmal sem, hogy valaha még visszajöhetek.

Ülünk a kockás terítő fölött, egyáltalán nem sejtünk semmit, hogy a szavak, amiket mondunk, milyen fontosak. Naivak vagyunk és egészen elveszettek, és azt képzeljük, hogy csak súroljuk egymást. A hangjaink színe az, amit egymásból megszagolunk éppen, és nézzük egymást az asztal fölött, és nem tudjuk, hogy igaz-e, hogy szeretjük egymást.

2013/06/14

10. átfázva

Úgy járkáltam éjjelente a folyosón, hogy össze volt kötve a zubbonyom ujja a hátam mögött, volt, hogy alig éreztem a zubbony ujjában a kezem. Sötét volt már a folyosón, amikor nekiindultam. Nem kellett aludnom, de hogy ne használhassam a kezem, ahhoz ragaszkodtak. A pirulákat eltették, bevette másnap valaki más, de nagy a gyanúm, hogy ők vették be még akkor gyorsan, miután a szobámból kimentek. Hallottam néha a nevetésüket a folyosón, olyankor a másik irányba indultam el. A park felé szerettem azonban osonni mégis, általában macskatalpakon lépdeltem el az ápolók szobája előtt, a vállammal belöktem a lépcső alján a nagy lengőajtót, és már láthattam is a fenyőfák ágait az ablakon át. Halkan susogtak a tűlevelek, és én visszasusogtam nekik. A homlokomat a hideg ablaküvegnek vetettem, órákat tudtam bámulni az éjszakát akkor. Ráértem, és hálásak voltak az éjszakai neszek, az ablakon át is hallottam a hangversenyük. A kőcsempék fagyát sem bántam, és néha végigbucskázott a borzongás a gerincemen, de én csak néztem az éjszakát, az elérhetetlen holdfényt, és megpróbáltam kiüríteni a fejem.
A tudatodtól sosem szabadulhatsz – mondta egyszer a szomszéd ágyról a Józsi, és igaza lett. Elvitték ugyan nem sokkal azután, hogy ezt a gondolatát megosztotta velem, de az én szívemben örökre megmaradt. Tényleg nem szabadultam sem az ő, sem a saját tudatomtól sosem. Az elején még megpróbáltam rohangálni a folyosón, hátha a sebesség a segítségemre siet, de nem. Általában a falnak vagy az ajtóknak ütköztem, pengett és csöngött a súlyom alatt az épület, és eléggé ki is kaptam, amikor reggel lett. Megpróbálták megértetni velem, hogy maradjak csöndben, és végül beláttam, hogy igazuk van. Azóta hagynak mezítláb, hátrakötött kézzel járkálni éjjel a folyosókon, és én kint is vagyok végig, egész éjjel, amíg egészen el nem kékül a reszketéstől a szám. Amikor kelni kezd a nap, az ágyamhoz visszamegyek, ülök még a szélén pár percet csendben, majd lefekszem. A takarót régen a Józsi adta rám, de ma már nincsen velem senki, és megszoktam, hogy a hidegben alszom. Úgy érzem jól a világban magam.

2013/06/02

9. a próba

– Nem is tudsz vezetni.
– De. Ha mellettem ülsz, tudok.
– Jó.
Vizes az út, és remeg a kezem, amikor sebességet váltok. Csak behajtunk a faluba, leparkolunk a könyvtár előtt, cicózunk kicsit a barátaival, csak hogy lássanak és esetleg meg is kedvelhessenek, hogy milyen jól megvagyunk mi itt. Ő meg a csaja.
– Időben szóljál, hogy mikor álljak meg.
– Jó. Ott az a tábla, látod? Azután nem sokkal. Ahol ég az a lámpa.
– Látom.
– Lassíts!
– Jó.
Lassítok, kinyújtott nyakkal keresem a padkát, megállok, behúzom a kéziféket.
– Egész ügyes voltál.
– Egész ügyesen tudok egyenesen menni, majd meg is állni, mi?
– Hát. Ahhoz is ész kell.
– Kösz.
Kiszállunk. Átmegyünk a túloldalra, hideg és nyirkos lesz a bőröm a friss esti levegőn. Megtaláljuk a parkban a barátait, bemutatkozom, mosolygok, össze-vissza beszélnek, hallgatom. Unom. Mosolygok tovább. Megbeszélték, amit kell, elindulunk vissza a kocsihoz.
– Megfordulni meg tudsz?
– Mi?
– Gondolom, visszafelé is vezetnél. Megfordulhatok neked.
– Nem kell.
– Tuti?
Lebiggyesztem a szám. Ezt már otthon gyakoroltam.
Beülünk a kocsiba, magunkra csapjuk a cigarettaszagot. Kiengedem a kéziféket, adok egy kis gázt, kormányt balra, előre, kormányt vissza, tolatás, ipszilonban fordulok. Mindjárt egészen besötétedik, a kerék surrog a vizes betonon.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni.
– Látod. Tudok.
Hátradől az ülésben, és nézi a sötétlő tájat. Mostmár elvihetem bárhova.

2013/05/28

8. álmában

Álmában először lepke volt. A nagy kék égen szállt keresztül-kasul, vígan és boldogan, ám egyszercsak hirtelen rásötétedett. Nem látott semmit, és rémülten érezte, hogy nem tudja mozdítani a karját és a szárnyait. Tetőtől talpig gúzsban hevert egy lejtőn, fejjel lefelé. A homloka gyöngyözött, a báb belső falán felsértette a bőrét, ahogy megkísérelte kijjebb ügyeskedni a csúcson a fejét, hogy legalább valamit lásson, valamicske levegőt kapjon. Kétségbeesetten hengergőzött a porban, a csuklói a csípőjéhez kötve. Sikerült kidugnia végre a fejét, az orrcimpái ráakaszkodtak a friss levegőre. Nagyot szívott belőle. A szeme csukva volt: vakította a fény. Ekkor érte a második csapás: rájött, hogy nem hall semmit. Süket csönd vette körül. Óriási fény és süketség. Ilyen lehet a várakozás a paradicsom és a pokol felé a kereszteződésben. Nem lehet tudni semmit. Ám ekkor mély, zengő hangot érzett: a gyomra, a belei, az összes izma rezgett a hanghullámokon. A füle nem az övé volt, ám elfedte az egész testét – mintha a térdétől a nyakáig tartott volna a füle, és bevette volna a hallójáratába az egész világot. Egyszerre volt mozdulatlan, gyűrött báb, és hatalmas, isteni hallószerv. Hosszan hánykolódott rémálom és ébrenlét között.
Amikor felébredt, zsibbadó kezével meggyűrkészte mindkét fülcimpáját. Mindkettő a helyén, mindkettő meglehetősen kicsi. A nap egyenesen a fejére sütött.

2013/05/17

7. határ

Leülök a földre. A válltáskámat a felhúzott térdem alá teszem. Nézem az embereket. A Tallulah-tól kapott kékgyöngyös bőr karkötővel játszom:
– Ne felejts el, amíg odaát vagy – mondta Tallulah, amikor átadta a karkötőt, és szájon csókolt. Nem gondoltam volna, hogy a három hét úgy megijeszt, hogy elsírom magam, de akkor elkentem a szemem sarkában egy könnyet. A gépem két és fél órát késik, fogalmam sincs, mivel üssem el az időt. Az utolsó pillanatban behajított csokit majszolom, leveszem a tornacipőm, és magam mellé teszem. A váróban mindenféle utasok lófrálnak, megpróbálom úticél szerint dekódolni az öltözetüket. Ha eltalálok egymás után hármat, felállok, és veszek magamnak még egy csokit. A második fordulót kis híján megnyerem magammal szemben, amikor leül mellém. Kék a szeme, fekete a haja, és flegmán veti le magát a földre. A tornacipőm önkéntelenül közelebb húzom.
– Hagyd csak, nem zavar – mondja. Egyáltalán nem hasonlít Tallulah-ra, az illata sem olyan, mégis elkezd velem forogni a világ.
– Kérsz csokit? – kérdezem harákolva.
– Nem, kösz. Nekem is van – angolul beszélünk persze, nem kötöm az orrára, hogy tulajdonképpen csak betolakodó vagyok.
– Merre mész?
– Á, csak ide a szomszédba. És te?
– Európába.
Elismerően végigmér.
– Mit keresel ott?
– Ömmm… ott lakik a családom egy része.
– Aha.
Na mi van, kicsi, nem tudsz mit kérdezni? Zavartan elnéz, a repülők szárnyát veri kint az eső.
– Hozok egy kávét. Kérsz?
Nem, nem kér. Rázza a fejét. Vállat vonok. Egészen hátra megyek, jól eldugták az automatát. Csokis kapucsínót veszek, az a kedvencem. Lányom, cukorbeteg leszel, mint nagyanyád – mondja mindig anyám, dehát ez van. Szeretem a csokit, és meg is eszem, amennyit csak bírok.
Jó nagy pohárban van a kapucsínó, nem is biztos, hogy meg fogom tudni inni az egészet.
Visszaülök mellé a földre. Veri a mellkasom falát a szívem. Muszáj faggatnom.
Az anyjáról és a családja többi tagjáról beszél, a főiskoláról, ahol alkalmazott grafikát tanul, és egy könyvesboltról, ahol dolgozik. Elveszítem, majd újra elkapom a szavait, a rózsaszín ajkát nézem, és arra koncentrálok, hogy örökre az emlékezetemben maradjon a hangja.
– Nem is figyelsz – tökre fel van háborodva, elhúzza oldalra a száját.
– Dehogynem. Csak.
– Csak?
– Semmi.
Ha kinyújtanám a kezem, pont meg tudnám fogni az övét.
Megfogom a kezét.
Nem veszi el.
Lassan rámnéz, visszafelé a válla felett.
– Két óra. Két órám van még.
– Mire számítasz? Mindjárt indul a gépem.
– Meséld el a legszörnyűbb álmodat. – Nem engedem el a kezét. Hangosan nyel.
– Oké. Aztán elmegyek. – Közelebb húzódik hozzám a földön, a vállamra hajtja a fejét, a vállgödrömbe hajolva beszél. A torkomat kaparja a sírás, amikor befejezi. Vizes lett az ingem az arca alatt.
A hangszóróra figyel.
– Mennem kell. – Feláll, a vállára veszi a táskáját, nyújtja a kezét. Megfogom.
– Szia. Majd egyszer… – abbahagyom a mondatot. Soha nem fogunk találkozni. A kiszabott idő és a tér a terminálon, ahol összetalálkoztunk, határához ért. Nem lehet sehogy kicselezni. Lassan indul az én gépem is, és a hosszú út végén majd Tallulah várni fog.

2013/05/14

6. ozmózis

Leguggoltunk, és elkezdtük oldalra halmozni a köveket. Nem nagyon láttunk befelé semmit: jegesen ásított bentről a sötétség. Meghúztuk a hátizsákunk szíját, ellenőriztük a zsebünkben az elemeket, és átléptünk a küszöbnyi peremen. Azonnal négykézlábra ereszkedtünk, ennél jobban felemelkedni nem lehetett. Ő ment elöl – éreztem az orromban a cipőtalpának a szagát. Pár perc után hirtelen lett fülsiketítő a sötétség, úgyhogy szó nélkül kapcsoltuk be a fejlámpáinkat, habár megbeszéltük, hogy a kanyarig, amíg még egy kicsit is látunk, kibírjuk mesterséges fényforrás nélkül, hisz úgysem tévedhetünk el. De a csend a hátunkra tapadt. Négykézláb vagy kúszva haladtunk a hegy gyomra felé. Pontosan tudtuk, hogy két órán át fog tartani a befelé vezető szakasz. Átgondoltuk odakint sokszor, méterről méterre követtük végig a ránk hagyományozott térképeket: ezt a követ majd balról kerüljük, itt ötven métert kell egyhuzamban kúszni. A hideg elenyészett. Ezek a kövek nem melegedtek és nem hűltek az évszázadok alatt semmit, szárazon húzódtak a testünk alatt. Egy idő után ráébredtem, hogy mióta nem változott a hőmérséklet, nem szóltunk mi sem egy szót sem. Hangtalanul mászunk befelé a hegybe, automatikusan tartom szemmel Bonifác cipője talpát, húzom magam előre a kezemmel, tolom magam tovább a lábammal. Körülvesz minket a hegy, fekete kövek rajzolják a kontúrjainkat mind a három dimenzióban. A negyedik dimenzió megszűnik létezni. Néha egy-egy pászma, ahogy oldalra nézünk, megvillan a falon. Azon kívül, hogy haladunk, nem történik az égvilágon semmi. Végtelennek tűnik a jelenidő. Majd el fogunk érni a nagy csarnokba, ahol a plafont áttöri itt-ott a napsütés. Pontosan egy óra huszonnégy perc telik el még addig, számolom ki, ahogy az órámra nézek. Puszta számokon kívül nem mond semmit nekem a számlap. A múló percekhez nem kapcsolódom. Beleolvad a sötétbe minden valaha felbukkanó érzés. Egyformák lesznek az emlékeim. A hegy gyomrában nincs se jó, se rossz. Bekebelez mindkettőnket a hegy. Egy megroppanó szikla maga alá temethet, és bármikor feloldhat a végtelenben.

2013/05/12

5. örvény

Talán mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt elindulni vele. Eltrécselünk, eszmét cserélünk néhány fontosnak tűnő, az évek során lassan elenyésző dologról, kikérdezem, élvezem, jegyzeteket készítek az életéről, majd továbbállok. Voltatok már így, nem? Azt hittétek, felfaljátok hamar, mint egy kisregényt, átrágjátok magatokat a fejezeteken, aztán becsaphatjátok szépen a lapokat. Hát fiaim, tévedtetek. Tévedtem. Próbáltam én sokáig becsapni magam – olyankor úgy tettem, habár elhittem magam is, hogy ez lehetséges, szóval emeltem olyankor a kalapom, és kiköltöztem a szobából. Beadtam a kulcsot. Általában az éjszakai portás az, akinél kitöltöttem a kicsekkolós lapot. A szokásost? kérdezte olyankor a portás, nem tudom, talán a kalapom karimájának a homlokomba húzott mélységéből látta meg a távozási szándékomat. A bőröndöm összecsomagolva állt már az ágy mellett, hisz csak reggel indultam. Nehezen, lázálmosan aludtam ilyenkor, reggelre gyűröttebb arccal ébredtem, mint az összeizzadt ágy. Még a reggeli terítés előtt kiosontam a főbejáraton, szívtam magamba a rámzuhanó hajnalt. Anyámhoz mentem ilyenkor haza, vagy délre, végiglátogatni a régi cimboráimat. Pár nap, egy hét, egy év… egyszercsak megint a felé tartó vonaton találtam magam. Aláírtam a portán a szükséges papírokat, megsimogattam a lakkozott kulcstartót a tenyeremben. Általában a szomszédos szobát kaptam. Lehajítom a bőröndöm az ágyra, és a falhoz lapulva fülelek. Előbb-utóbb meghallom, ahogy kattan az ajtaján a zár, nyikordul az ágyában a rugó. Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna ott. Hogy elindult volna valahova. Várni fogok rád – csúsztatott be egyszer egy papírcetlit az ajtóm alatt éjszaka. Hogy honnan tudta, hogy indulni készülök, nem tudom. Majd egyszercsak hívni kezdett. Gyere velem – mondta. Zavartan nyomkodta a csikket a hamutartóban, és én a szövetnadrágja szárát néztem. Feljebb nézni nem mertem, ahogy a kulcscsontja kibújik a fehér trikóból. Őrültség – mondtam. Mit is tudnék kezdeni veled? De tovább erősködött. Együtt kell mennünk, összetartozunk, így mondta. És egy hét múlva elindultunk. Most itt kattogunk, zakatol velünk a vonat, a semmi közepén át az aranybányába tartunk, tud ott valami melót, ami nekünk való. Elnézem a barna fürtjeit, ahogy az ablakon kihajol, és elégedett vagyok. Igaza volt. Ott hordja a farzsebében a szabadságomat.

2013/05/11

4. new york

New York. A fények. Mindenből az új. Minden, de mindenből. Fények és lépcsők. Reflektorok. Lépcsők vezetnek lentről felfelé és fentről lefelé, de leginkább lifttel menjél az égnek. Ha szerencsés vagy, a fiú benyomja neked a megfelelő gombokat, s aztán majd onnan fedett brokáttal a lépcső, a korlát girlanddal szegett, villognak a tenyered alatt a girland égői. Girland, wonderland. A csodák földje. Welcome to wonderland! Alice! Bill! Whoever you are, akárki is vagy, gyere! Isten hozott a pezsgők aranyába, a nők kristályos dekoltázsába, isten hozott a városba, ahol pár dollárok érnek üvegcipőt! Mit innál? Álmodozom csak. Ne álmodozz, álmodj, az istenért! Akard a várost, akard az éjszaka feltörő hangokat, akard a mindent látást és a szenvedélyt! …a vizes aszfalton letörő cipősarkakat, a tükrök szegélyén elkenődő rúzst, akard a vállgödrödbe hulló könnyeket. Akard a várost, akarj engem. Drágám… én New Yorkból jöttem.

2013/05/10

3. bizsergés

Fekszünk Lídiával a parton. Hason fekszünk a májusra kövérré nőtt füvön, összekulcsolt tenyerünkre támasztjuk az állunk. Nézzük az árvizet: a gyökere fölé ér a fáknak. Lídiának fekete haja van és zöld a szeme, zöldebb és áthatóbb, mint a leereszkedő nap fényében a pázsit, zöldebb és rejtélyesebb, mint az enyém. Ahogy fekszünk, nem látom a szemét, de minden szavában arra a két csigára gondolok, amit az írisze formál. Nem emlékszem már, miket mond akkor Lídia, csak örülök, hogy ott fekszünk elrejtőzve a fűben, nézzük a vizet, és arra gondolok, hogy mindez tökéletes. Felidézem az első képet róla: a Mindfieldsre táncol, és gintonikot iszik. This is dangerous. Iszom én is egyet. És most itt fekszünk ketten, a vizet veri a késő délutáni napfény, és én boldog vagyok. A bal kezemmel megsimogatom a fekete haját, és a vállát átkarolva magamhoz húzom.

2013/05/09

2. ambient

Van ebben az egészben valami hátborzongató. Soha nem veszem észre, mikor megy le a nap. Ülök a szobámban, a kezemben könyv, vagy éppen pogácsát sütök, kitöltök magamnak egy pohárral az összeérett vermutból. A szívem reménységgel, esendő boldogsággal tele, hirtelen lelkesedéssel kezdem a délutánt. Önfeledtem szagolgatom a könyvem lapjait, feltolulnak a betűk az orromba, kitüsszentek egy-két pogácsamorzsát, vagy az első kortyban félrenyelt borral küszködöm. Olyankor tudok nevetni magamon. Magamon és az életen.
Az életem egy semmi kis falat, egy észrevétlen legördülő korty az isten gigájában, de számomra olyan meghitt és otthonos. És hát csak ez az egy van, ez az egy életem, nincsen nekem másik. Neked lehet, hogy van, vagy elég változatosnak tartod ezt is, de énnekem csak ez az egy. Beérem ezzel, és megpróbálok vigyázni rá. Hogy a vermut szaga sokáig tartson a szobában, hogy megfelelő alázattal hajoljak az itthagyott lábnyomok fölé, hogy semmi kivetnivaló semmiben ne legyen.
Csak aztán hirtelen észbe kell kapnom. Észre kell vennem, hogy egészen besötétedett. Akkor, akkor elkezdenek mocorogni a falak tövében, elkezdik a gyomromat kapargászni a farkasok. Ekkorra általában már részeg vagyok, és a pogácsa is kihűlt. Megmosom a fogam és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a villanyt, és a sötét kert felé pislogok. A virágok az ablakban diadalittasan bólogatnak. Nem hiszel te semmiben, és nem vagy te senki – mondogatják. Félig kinevetem őket, félig úgy teszek, mintha nem hinnék nekik. Minden rendben van így is – szúrósan próbálok kinézni az ablaküveg mögé az éjszakába. Van, hogy sikerül. De általában csak a szemgolyóm lüktetését érzem, semmi mást. Magamra húzom a takarót, amennyire tudom, és átadom valami őrült álomnak magam.

2013/05/08

1. hazafelé

Döngetünk hazafelé az úton. Hat órája jövünk, hat órája rakódik ránk a száraz sivatagi kosz. Hat órája hagytuk el a várost. Azóta egy benzinkút (– Tankolj meg! – Ne, még nem kell, elég lesz… – Tankolj meg!!! – Jjó.), egy elhagyott benzinkút (– …látod?! Megmondtam. – Okké, főnök.), én csak egy órát vezetek, nem bírja a szemem a gomolygó port. A hajára egyenletesen rakódik a kosz, vörhenyessé fakul. Gondolom, az én arcom is téglaszínű már. Nem merem kifújni az orrom, egy merő sárcsimbók vagyok már belülről.
A látóhatáron vöröses fénycsík húzódik. A vihar – mondja. – Előveszed a térképet? Szó nélkül előveszem, szétterítem a térdemen. Köhögök. – Tessék. – Mennyi van még hátra? – Félúton járunk – mondom bizonytalanul. Rámnéz. Megfeszül. Megértette, hogy félek. Rábíztam magam, kérdés nélkül, mindig, de most, most félek. Honnan jövünk? Hová tartunk? Gyűlöli, ha a jövőre gondolok. Azt képzeli, el kell köteleződnie a jövőnek. Az én jövőmnek – tudom, hogy ezt gondolja. Pedig hat órája jövünk együtt csak ezen az úton, és hátra van még öt és fél, össze vagyunk zárva az autóban tizenegy és fél órán keresztül, izzadtak vagyunk és porosak, és nem előzi meg a verdát senki. Nincs is a közelben és a távolban senki.
Ő fél, én pedig felhúzom magam. Kiszállok – mondom magamban halkan. Nem szállsz te sehova. Fújtat. Oldalra biccentem inkább a fejem, nézem a vöröslő csíkot a horizonton. Két óra múlva sötétedni kezd. Két óra múlva a vállamra teszi a kezét, megszorítja. Haza fogunk érni – a hangja lágy, mint a mélyülő éjszaka. Még egy órányi gurulás után meglátok egy lámpaoszlopot. Motel.

2013/04/29

a parton

Ahogy megígértük, megérkezett Novoszibirszkbe is a tavasz. Ugyan elég szürkés, nyúlós és nyákos, de azért felismerhetően tavasz, és tegnap éppenséggel nem esett az eső egyáltalán, hanem sütött a nap egész tizenöt órán át. Vasárnap lévén, kiballagott Jekatyerinácska a Berd partjára a kacsákat etetni, mint újabban oly sokszor, s el is heveredett kis kabátkájában a fövenyen.
Végignézte mindezt az egyik fa mögül Tolja, és nem tudta, hogy mit csináljon. A nagyanyjától jött, aki az egész évet a dácsában tölti, nem hajlandó soha bejönni onnan, igaz, nem is igen tud már, annyira megöregedtek a lábában a csontok. Ha tovább megy az úton, óhatatlanul felriasztja Jekatyerinát, amihez egyáltalán nincs kedve, olyan szépen indult ez a mai nap. Mert Tolja a rosszul végződött bajkonuri eset óta bizony igyekszik messze elkerülni a még mindig ugyanolyan friss és kívánatos Jekatyerinát.
Azonban egy kácsa megérezhette az ő jelenlétét, vagy csak a szél hozta, de szörnyű szárnycsapkodások közepette a levegőbe emelkedett mind, és Jekatyerinácska felült a zajra. Nem akarván magát még kínosabb helyzetbe hozni, előlépett már ekkor a fa mögül inkább Tolja, és torokköszörülve köszöntötte Jekatyerinát. Aztán pedig várta a vihart.
– Szervusz, Tolja! – nevetett harsányan Jekatyerina. – Hát miért nem ülsz le ide mellém, és nézzük együtt a vizet?
Elmosolyodott erre hálásan Tolja, és az útról a partra baktatott. A térdét felhúzva ült az elnyúlt nő mellé, mosolygott, és nézte a vizet. Nézték még így egy ideig, a nap átbukott már a delelőn is, mire felálltak. Hogy mit beszéltek út közben, s mit nem, azt én bizony már nemigen tudom. Talán nem is beszéltek semmi fontosat, csak épp, hogy a fűszálak örüljenek az emberi hangnak.

2013/04/22

csönd

csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd örvénylő hullámzó csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd

2013/04/15

a pesti virágos éjszaka

Lesz maga, pesti éjszaka, az enyém:
Letüdőzlek, virágos éj, le én.

2013/04/07

kétségbeesés

A kétségbeesés az uszoda, ahol a férfi zuhanyzóba nem mehetek be, a nőiben pedig csak homályosan látom a körvonalakat.