hétvégi nyáráradat

Ahol a kék Duna kering, ott van nekünk egy kis házunk egy kis telken, az öreganyám építette, cserepezte és meszelte a házat, metszette és szedte a szöllőt meg a meggyet, levelezte a spenótot, bogyózta az egrest, és most kis pajtásainkkal mi is ellátogattunk oda bámulni az indigózöld hegyeket, bugyborékot válogatni a fröccsben, kisimítani gyűrött agyunkat. Legnagyobb munkánk a tűz lángjának legyezése, és elintézni, hogy a rozsszemek közül kifújt pelyvából estére csillagképp legyen.

Elszakadunk a földtől, vasárnapra utat nem ismerünk, vízen csorgunk haza, ipari romantikák fújják óriásira magukat és úsznak komótosan tova a folyót szegélyező naplementében, a városra alulról nézünk, poros és esendő onnan lentről. Este még visszasétálunk a szigetre, váratlan táncot járunk a fővárosi egyesülés androgün jelképének lábánál, és csak akkor jön el a másnap, ami már végleg nyár, essen bár és boruljon álló nap.

megyünk retronyaralni

Visszük a kazettás magnót.

– Bonanza Banzai-t nee!
– De, de!

(És kiderült, vannak olyan kazettáim, amelyeket nem adok ki a házból. A szobából sem talán.)

a második az első

Véget ért életem második mindenhétköznapotvégigdolgozós két hete (az első kettő tavalyi), hát, elég régen elindult a kígyó, és csak kúszott, vonszolta a hátán a nagy rombuszokat, és ma eltűnt a farka vége is, felfénylett újra az út homokja.

Életem első olyan csoportja, akiket élveztem. Nem csak a fölsőpolcos intelligencia, hanem az összhang miatt is. Tegnap egyforma színekbe öltöztünk, mind a hatan, piros-fekete-fehérbe. Ezt nem én irányítom, mint a hangulatot, hiszen fáradtságom és frisségem fél perces fáziskéséssel tükrözik, de öltöztetőnőket nem küldtem reggel. Nem én.

És végig tudtam követni, hogyan tanulnak. Hogy lesz a szavaimból valami bennük. Ez valami, kezem rázom, köszönöm. Most azt képzelem, hiányoznak majd.

szigorlatolgató

Reggel összetalálkoztunk a tesómmal a Kacsa utca rakparti torkolatánál, és tekertünkben azt mondta, hogy kicsit fél a szigorlattól. Nem tudja pontosan, hogy mit kell majd kérdeznie.

(1999-ben a Szigeten egyik este elmentem a nagyszínpadhoz Quimby-re, hogy megkeressem, mert már unatkoztam egyedül. Milliárdan voltak a Quimby-n, de mire felemeltem volna a könyököm a kobakom megvakarandó, már jött is ki a tömegből.)

elkezdődött a nyári szünet

– Ne haragudj, azért késtem, mert elaludtam, mert egész éjjel forgolódtam, mert az osztrák, akivel a hétvégén megismerkedtem a Balatonon, kiesett az ablakon és meghalt.

alapos gúzs

Vajon mi lehet annak az embernek a fejében, aki napjában többször is elérkezik ahhoz a gondolathoz, hogy az embereket (a többieket) meg kell regulázni? Legyen szó rágógumizásról Szingapúrban (mert ott tilos, hiszen megolvadna a sok elköpködött rágó a meleg aszfalton) vagy káromkodásról az isten országában (mert az bűn és meggyónandó) vagy a Sziget és minden egyéb fesztivál betiltásáról az országban és a kontinensen, vagy bármi hétköznapi vidámságról.

Dühömben csak hallgatok most, de holnap meg kell tudnom, mi a foglalkozása. Mi vezette idáig.

szerintem legyen hivatalosan szieszta itt is

Késő este flesselgetni, festegetni, kora reggel meg elpörögni a hivatás felé. Kackiás áramlat.

az idilli napos és mégis hülye reggel

Egy ember (biciklin) elütött egy másik embert (gyalog és szatyrokkal) az Erzsébet-híd alatti lehajtó zebrájánál, és én álltam meg megkérdezni, hogy van-e baj. Nem volt, folytathatódott nyugodtan az idilli, fényes, harmincfokos nyári reggel.

Hülye, hülye, hülye emberek.

nihil aliud

Már kiolvastam az egész internetet, csupa megható történet született és elvetett gyerekekről, elhagyott férfiak, szétszakadt belsők, idegenül néző és aranyakat köpő gyerekek meg hosszas unatkozások, kapcsolati kenderfutások, háztartási bizbaszolások, és akkor gondoltam, megnézem, mit is csináltam tavaly, hátha az is olyan megható, és hát hiába sírt az egyik szemem, a másik felnőttesen nézett nem is túl cinikusan, csak olyan hát ez van, mindegy tekintettel, és akkor láttam, hogy csupa reggae-st mostam, pedig nem is vágyom rá annyira mostanság, jobban tetszenek a lágy elektronikák, és arra gondoltam, hogy akkor mostmár tényleg sikerült felnőnöm, nem csak amiatt, hogy tudomásul vettem, hogy nem utazhatom el csak úgy, és benne van, hogy arra jövök haza, hogy szénné égett a fél konyha, és pár hete megtanultam átdöfni a bőrt tűvel, pedig tőlem soha nem vettek vért, hanem van ennek ilyen kicsinyes megmutatkozása is, hogy az idők során beszereztem annyi piros, ciklámen és narancssárga ruhát, hogy megtelik vele a mosógép, és már soha nem fog kiürülni mindez, itt lesz mindig, forog-forog a dobban. És nincs kedvem rohanni sem, hanem inkább megvárni, hogy szép legyen az a talajtalan valami, ami most narráció inkább, mint valóság, és nem is tudom majd lehozni a földre.

szinesztézia

Színeket írok, és szeretnék a zenében élni, ülni, állni, halni.

Csupa egymás alatt és fölött húzódó folyosó. Dimenziók, amik talán összeérnek a végtelenben.

splendid, but not isolation at all

Egy kuncogós olasz mozi, egy édesmálnás telek, egy vízszintes színház, hosszúlépések végén tető, alant megint a Város Szive tér. Jó kis hétvége, barátkozás kötések és kötöttség nélkül.

akkor te megtaláltad a hivatásod?

A hipernehéz hét előestéjén szívdobogva gondolok a csoportra. Pedig csupa nő, meg a szervezőfiú. A végén még sajnálni fogom a szabadsághoz vezető perceket, legyen bár péntek délután kettő.

a forró lábos alján szétcsapódó olaj

És nem, nem megyek még egy kicsit meccset nézni a Bem moziba, bár itt van a sarkon, nem, megyek haza. Sötétebb van tíznél – hja, a fáradtság, az egész héten át kipeckelt szem, torok, acélozott hangulat, hát, így nehéz világosan látni.

Sötét az udvar, de így este könnyedén forog a kerék, mutatja az utat, könnyen csúszik a kulcs a zárba, megcsillan rajta egy kósza fény, elsőre megtaláltam a jót. Bemegyek a rozzant ajtón, megpöccinti a kormány a capatob-ot, felkapcsolom a villanyt. Át az előszobán. Focimeccs villog hangosan. A kislámpája ég a feje fölött, szeme csukva, szemüveg az orrán, kék ráncos keze mellett a piros Vörös postakocsi. Vissza a konyhába. Legyen rizs. Meggyújtom a gázt, a baloldalit, mert ezt nehezebb tekerni, szorul, hátha bejáratódik. Bár tudom, hogy nem fog, soha nem fog, hiszen akkor már most könnyen fordulna, mint az előbb a pedál fölfelé a fekete Kacsa utcán. Felteszem a lábost a gázra. Várok. Forrón kell beleönteni az olajat, így tanították az andalúzok. Beleöntöm a rizst, kavargatom a fakanállal. Nem magamnak csinálom. De rég csináltam. Évek óta… Hogy tudok így élni? Néhány szem egészen fehér, mint a mész, a többi szürkés. Vagy áttetsző. Aztán rá a víz. Só az elvásott fadobozból, a széles tányérú fakanállal. Elfelejtem lejjebb venni a lángot, majdnem leég az egész, de észbe kapok. Vizet még. Födőt. Legyen leves is? Persze, legyen. Legyen minél több minden. De azért hagyok valamit neki is, legyen valami dolga mégis, ne maradjon tétlen kézzel. Főzhet virslit, süthet is. Biztonsági megoldás a fejemben, ha mégis nehéz lenne neki a főzés, valami egyszerű, a hűtő polcán, és telefonálok holnap, hogy rendben megy-e. Felforrt a víz, beleöntöm a port. Felhabzik a sárga, ez olyan szép és puha. Ugrálnak benne a csigák. Megnyugszom. Közben lekapcsolta a villanyt, levette az olvasószemüveget, az oldalán vekszik a párnán. Kikapcsolom a tévét. Csend. Felnézek az utca fölé feszített lámpakockára. Minden rendben. A leves kész, borsót bele konzervből, aztán kioltom a gázt. Majd később beteszem a hűtőbe. Amíg hűl, írok, fürdöm. A forró olajban pörkölt rizsszemek szaga beúszta az egész lakást. Nem bánom a péntek estét.

mindig kamasz, de tartja a száját

Kis híján fölemeltem a hangom, amikor az óra előtti beszélgetésből hirtelen a bezárt Kultin át a Sziget-fesztivál hangmocskához jutottunk, ami sunyin még Dunakeszin is felüti a fejét, de aztán csak csöndben, homlokráncolás nélkül néztem csúnyán, és a kedves nyelvtanuló lány megmentett, és azt javasolta, idén nyáron menjünk ki együtt bulizni, hisz oly sok ott a francia, lehet nyelvgyakorolni, és még ekkor is megálltam, hogy ne helyeseljek számos decibellel, hogy igen-igen, tavalyelőtt-előtt nyáron is hánnyal találkoztam, amikor elsősegélyből minden részeget felébresztettünk, mert az úton heverők fele francia volt, mert a franciák nem bírják a magyar pálinkát. Hanem elkezdtük az órát.

Néha még eszembe jutott két kiemelő szerkezet között, hogy én mennyire szeretek fesztiválozni. De ma nem mentünk. Nem is tudom, hogy jól álltak volna-e az alter zenekarok. Milyen feeling állna jól? sound? ton? hegynek allja, völgy? hol lesz, ami volt? itt? ott? sziget egy tavon? és hanna?

adobe

Illusztris új hobbim lesz.

"szervezni mindig szar"

Hát, nem maradt energia lelkesedni a mások lelkesedését szervezni, hát bocs. Hát majd valami valamikor talán.

melancholia

Változékony, mesés és borús, ezért ezt csináltam a szabadidőmben máma.

Aki tudja, honnan szereztem a motívumokat, kap egy fagyit.

hogy zokog az eső

Mintha valami nagy baja lenne.

nők elhatárolódva és egymás közt

Elmentünk a sógorral tornázni ide a sarokra Budára, hogy javuljon fizikailag is a közérzetünk, ne csak parolázás által. Annyira nem volt kedves senki, hogy bemelegítő nyújtást sem pazarolt rájuk az angyali hangszálú "égjen a medencefenék-izmunk" Manci, így ránk sem. Rózsadombi úridámák izmai kövesednek a szomszédban nap mint nap, kő arcizmuk és szívük sem rándul, automata-hangon köszönnek csak. Bosszúból egy használt pohárból ittam.

A dolgozóban viszont öt nő (meg egy fiatalember is, de ő általában is ott van, ott dolgozik) vár reggelente ragyogó arccal, mindenre elszántak. Egyikük parfümje vattacukros füstölő, ambient-sátor júniusi hétközdélelőtt a terem. Cserébe beléjük magyarázom a lehetetlent, válogatott dalokkal hangolom őket, karmesteri pálcámmal szeletekre bontom az időt, hangsúlyokkal kavargatom a közös légmozgást.

lóg az orra, mégsem abba botlik

Hiába, valaki azért igyekszik rendben terelgetni a dolgokat, nem hagy teljesen kétségbe esni: valahányszor csöpögő orrom vonszolnám a járdán, belebotlom egy ismerősbe, akivel nagyjából örülünk is egymásnak. Ha ez szokássá válik, nem bánom.