az ismeretlen

– Aztán mi van Jekatyerinával?

– Vele…? Hosszú hetek óta minden reggel kijár a Berd partjára a kacsákat etetni. Összegyűjti a konyhaasztal tetejéről a morzsákat, és a kesztyűjébe söpri, majd a Berd partján a kacsák elé szórja. Beszél is hozzájuk, halkan énekelget, és mélázva nézi a fodrozó vizet.

– Jól van ez így – Nagyezsda bőszen bólogat, és nem törődik vele, hogy Tolja tekintete a másik asztalnál egészen elfelhőződik. Felhőződik mindig annyi mindenkié. Miért pont a Toljáéval törődne.

– Jól. Meg hát… láttam én ott valami alakot sertepertélni a Jekatyerina lépcsőháza előtt – folytatja a széles vállú, parfümfelhőbe burkolózó asszony.

– Nocsak?!

– Ki tudja, ki volt… sertepertélt, ide-oda tekintgetett, aztán beült az autójába, és elhajtott. A motort nem is állította le.

Nagyezsda egészen kipirul az új hírek hallatán.

– És milyen autó volt az?

– Volga. Volgája van az ismeretlennek.

nikkel

– Norilszk még Novoszibirszktől is messze van. Nagyon-nagyon messze – sóhajtott Szonyecska  a szentpétervári telet szemlélve az ablakon át. Visszajött a Tolja – írta neki apja. Kinyitott hát megint a Lada klub. Hála istennek. Elég riasztó leveleket fogalmazott Szergej a pétervári egyetem padjait koptató egyetlen leányának, mely riasztó levelek egy-két féltengely teljes hiányáról, a Másenyka összes női felmenőiről és a sarkon túli kocsmáról szóltak, ahova igencsak hosszadalmas volt minden délután a derékig érő hóban elgyalogolni.

Mit kereshetett Tolja az északi sarkkörön túl? Megkérdezte Szonyecska erről a szobatársait, majd az egész folyosót, hogy vajon minek megy valaki oda, de senki nem tudott választ adni egész éjszaka. Várnia kellett reggelig. Akkor találkozott össze szokás szerint a busz megállójában a geológiában jártas, mindentudó barátjával, Vlagyimir Mihajlovics Alekszeviccsel, aki azt válaszolta:

– Nikkelt. Norilszkban nikkelt. És valószínűleg… – s jelentőségteljesen összedörzsölte a hüvelyk- és a középső ujját.

micsoda szerencse

– Apuska, ne már…

– Menj föl a szobádba! Tanulni! Nem látod, dolgom van…

– De…

– Semmi de, Szonyecska. Eleget sertepertéltél itt. Indulás.

Úgyhogy Szonyecska nagy dohogva végül fölment a szobájába. Csak úgy döngtek a léptei alatt a fokok. Szergejnek dolga volt, igencsak sürgős: megérkezett végre az oly rég áhított Lada féltengely. Samara féltengely, mégpedig. Mielőtt nyitna, még sürgősen ki kellett fényesítenie azt: ha netán ma érkezne hosszú lére eresztett betegsége után Tolja, hogy a fölépülését más nedvekkel itt ünnepelje, s ha már itt van, a vadiújnan beszerzett Lada Samara féltengelyt is megcsodálhassa.

Szonyecska a szobájában azonban nem a matekleckét vette elő. Ráér az, majd később. Annick Cojean könyvét olvasta már napok óta, az Áldozatokat. Szörnyű történet az, brutális. Szegény Soraya – gondolta a lapok hajtásakor Szonyecska. S milyen szerencséje van őneki. Hogy a macskás Kolja köszöntését ma igen hűvösen fogadta, és lám… Micsoda szerencse – fűzögette tovább a gondolatait Szonyecska. – Hogy megtehetem. Hogy engem az prédájává nem tesz, hogy maga alá részegen nem teper, hogy akkor megyek a telefonkülkéből őt fölhívni, amikor a kedvem tartja. És meg is sértődhetem, igen. És milyen szerencséje van a mamának is, igen. Hogy a zsörtölődő Arkagyij Letrovtól még idejekorán elválhatott, és akkor megismerkedhetett a papával. Bizony. Milyen jó, hogy nincs megkötve a két kezünk, hogy a szeszélyeinkkel és a komoly elgondolásainkkal bátran élhetünk. Még itt, Novoszibirszkben is. Nem úgy, mint némely távoli, elmaradott helyeken. A Lada klub  fölötti emeleten élve is.

Ezenközben, mikor is ezeken elmélkedett a kis Szonyecska, a macskás Kolja már végigjött a Zöld diófa utcán, és éppen a Lada klub sötét ajtaján döngetett.

– Szergej, papa, nyissa ki! Hallja? Én vagyok az, a macskás Kolja!

– Na, fiam! Gyere! – az arasznyi résen át pont be bírt surranni Kolja. – Még nem nyitottam ki. Mit akarsz?

– A Szonyecskához… a Szonyecska itthon van?

– No… itthon. Menjél csak föl.

– Szonja! Szonyecska!!! – kiabált máris hangosan Kolja. Az ő lába alatt bezzeg vidáman pengtek a lépcsők. – Szonyecska, bejöhetek? – ezt már a kilinccsel a kezében súgta. – Hadd jöjjek be, kérlek, Szonyecska, muszáj, muszáj mondanom valamit! Megengeded? Megbocsátasz nekem?

És Szonyecska az állát még egy kicsit tenyerén támasztva lassan elmosolyodott, csak úgy virultak az orcáján az almák.

csalódás

– És akkor elmehetünk együtt Bajkonurba.

Jekatyerinácska ereiben megfagyott a vér, a félig kiivott poharat visszaeresztette az aranyszegélyű pultra. Természetesen szeretett volna Bajkonurba menni, hogyne szeretett volna, csakhogy. Csakhogy ő nem a Toljával szeretett volna menni. Sehova se szeretett volna a Toljával igazából menni. Értette ő, értette Jekatyerinácska, hogy Tolja tudja és szívvel követi, hogy mi az ő vágya, azonban mégis. Tolja csúnya volt, dadogós és egyáltalán nem tudta róla elképzelni Jekatyerina, hogy biztonságosan vezet. Mert azért jó messze van innen Bajkonur. Érdemes volna megnézni, persze, a hírek szerint állnak még ott a rakétakilövők, meg lehet tekinteni őket a lelátóról, amit az állam fejeinek építettek akkoriban, amikor onnan még űrhajókat és egyéb elképzelhetetlen dolgokat lőttek ki a magasságos űrbe. Hiába vannak lezárva azok, nyilván el lehetne intézni, hogy valahogy a kulcshoz jussanak. Nyilván van a nagy kerítésen valahol egy rés, amit hosszas keresés után megtalálhatni. De hogy pont Tolja vezetne el odáig és találná meg a kerítésen a rést, Jekatyerinácska számára igen elképzelhetetlen volt. Tolja az ő szemében kis híján egy kripli.

– Nem mehetek veled Bajkonurba. Nem érek rá. – Tolja csak megszippantotta erre az orrát, törölt is rajta a kézfejével egyet.

– Nem kell most menni. Majd ha ráérsz. Megvárom.

Jekatyerinácska arcát enyhe pír öntötte el.

– De nem érek rá, Tolja. Én nem érek rá soha.

Tolja kicsit szemügyre vette a fekete csipkés térdeket.

– Nem érsz rá soha. Nem érsz rá soha – kiitta a maradék vodkát, kiitta a Jekatyerinácska poharából is, a hóna alá csapta a kabátját, és kitántorgott az utcára. A csalódás miatt tántorgott, nem a részegségtől. Az nem ilyen. Olyankor azért látni szokta, hová lép, nem ütközik a csarnok oszlopainak neki. Alig látta a kilincset a könnyektől ezúttal. Inkább érezte.

A sarkon megállt. Visszanézett a színház fényes ablakaira. Az ablakok pökhendien, bíboran néztek. Hosszan igyekezett bámulni őket Tolja, hogy teljen az idő, hátha elmúlik tőle a szomorúság. De nem múlt, hanem egyre csak nőtt, hömpölyödött. Egyszercsak megállt egy autó. A Ványa volt az.

– Tolja! Gyere, szállj be! Bevisszük a klubba a porlasztót. Megiszunk egy pohárral is mellé, jó lesz. Aztán sietnem kell, a Másenyka beteg. Nem hagyhatom sokáig egyedül… te jó ég, Tolja. Te sírsz!

Tolja csak nézett rá, távoli, nagy szemmel.

– Na jó… lehet, hogy nem fogok akkor sietni annyira…

egészben és jó drágán

A lépcső tetején kinyílt az ajtó, kilépett rajta nagy kabátjában Grigorij, és elindult lefelé a lépcsőn.

– Olcsó a te szerelmed, semmit nem ér, olcsó, olcsó, olcsó – kiabálta Jekatyerina torka szakadtából a lefelé somfordáló Grigorij után, míg az a szeme sarkából egy utolsó pillantást vetett még a fekete csipkeharisnyás lábakra, a farmersortos csípőre és a fekete csipkés fűzőre. Annál följebb nemigen mert nézni, de nem is volt szép Jekatyerina arcának hullámzása a szikrázó zöld szeme alatt.

Igaza is volt Jekatyerinának, meg nem is. Olcsó volt az, mert sokmindenkinek szólt, valóban, végigjárta szerelmével Grigorij a Zöld diófa utcát, a nagy fényes Zvjezda proszpektet, a színház fölött lakó Nagyezsda több szobáit, a kis utcák fával ívelt kapualjait, még a Lada klub mögötti kis vityillót is megjárta egyszer. Igaz, az nagyon rég volt, dehát a történetbe tartozik az is. Szét volt az szórva ezerfelé Novoszibirszkben, amit Grigorij úgy hívott, hogy szerelem. Hanem aztán tévedett egyben Jekatyerina mégis: fokozatok, aláhúzások, árnyalatok és árnyékolások voltak a Grigorij által hordozott szerelmekben, az értő szív azt érezve érzi.

– Érezve érzi, csak aztán viselje is el – mormogta magában a reggeli teagőzben Jekatyerina. – Viselje is el! – és ekkor kiabálni kezdett, kicibálta a vodkától összetapadt szemű Grigorijt az előszobába az ágyból, a kezébe nyomta a kucsmát és a nagy kabátot, és karba tett kézzel állt, míg Grigorij ki nem nyitotta a száját:

– Eddig neked semmi bajod nem volt.

Nem mondott semmit sem erre a fölbőszült Jekatyerina, csak megszívta az orrát, és állt tovább karba tett kézzel, hányta a szikrákat Grigorijra a szeme, még a haja töve is enyhe zöldben fénylett. Föl is kapkodta hát magára a ruháit Grigorij, és ekkor volt, hogy lebigyesztett szájjal elindult a lépcsőn. 

– Méghogy nem ér semmit – dohogta magában.

Dehát ha Jekatyerinácskának egészben és jó drágán kellett – mit lehetett tenni. Grigorij meg nem értette azt. Mire leért, két könnycsepp már befészkelte magát a szeme két belső sarkába, ha majd kinyitja a bejárati ajtót, mind a kettő szépen odafagy. Szegény Jekatyerina e reggeli órán most kivételt tett, töltött magának egy vizespohár vodkát, és visszafeküdt bömbölni az ágyba. Ugyanezt tette a színházi büfében Grigorij, csak befelé. Nagyezsdához fölmenni majd mindjárt lehetséges lesz, hátha mond az a jóasszony valamit.

Mond is.

– Megisszátok fiam, amit az isten kimért, vodkát, aztán elmúlik majd valahogy ez is. Ugye, hogy elmúlt régen is.

Grigorij szeme szikrázik a dühtől.

– El.

kolovó

Vonaton ülünk, kék-sárga mintás, bársony üléseken, a vállunk között tolakszik a támla pereme, de fogjuk egymás kezét, Kolovóban laksz, északon, rá van írva a jegyre, a magyar-szlovák határ vágja ketté a várost, az Isten faszán laksz, mint mindig, hogy vonattal kell kiruccanni hozzád, leszálláskor nem találom a cipőmet, de aztán előkerül, meg egy rózsaszín esőkabát, az van nálad, a lányodé, fölveszem, jó lesz, a következő képben keserűen ülünk a váróban a lakkozott padon, a fejünk fölött tik-takkol az óra, és akkor átkarollak, mert át kell téged karolni mindig, mert folyton búcsúzunk, mert azt, azt érted, a búcsúzást, hogy lehet, hogy nem találkozunk soha többé, ezen a nyelven lehet beszélni veled egyedül, hogy szeretünk, de nem lehet eléggé, aztán odahúzom magamhoz az állad, a szemedben megriad a máris?!, de félreérted, én még azt egyszer akarom, egyszer megcsókollak még álmomban utoljára, olyan a nyelved, mint az Index előtt volt részegen az utcán, lágy és mindent beborító, és én már tudom, mert félig öntudatnál vagyok, hogy te most azt hiszed, ismét minden rendben, pedig nem, csak épp megyek el, az nem derül ki, hogy hogyan, visszaszállok-e Budapest felé a vonatra, megszólal a hárfa ébresztő a telefonon, és ami nehezedik rám, az már nem te vagy, hanem a takaró.

unfriend

My Sweetest Unfriend

minden egyes

„Minden egyes fúrószárról eszembe jutsz.
Meg foglak jelentetni kötetben.”

– olvassa Réki a mama naplójában.

– Mama, te írtál verset?
– Hát… – a mama nevet.
– …a fúrószárakról???
– Hát – a mama megvonja a vállát. – Tudod, hogy a versek nem a tárgyakról szólnak. Azok csak metaforák. Hiszen tudod. Tudja mindenki.

zárva

Aztán másnap meg bezárt a Lada klub. Na nem örökre zárt be azért, csak kis bizonytalan időre. A rossz nyelvek szerint nincs helye nőnek a klubban, azért. Mert mit kezd a porlasztókkal egy nő. Nézi, nézi, csóválja a fejét, fülsértő hangon fölnevet, és szégyenkezhet miatta titkon mégiscsak a Ványka. Születésnap ide vagy oda, nem illő, hogy nő jöjjön a Lada-klubba. Hát ha még iszik is. Igyék otthon. Menjen át a szomszédaihoz, a színház fölött lakó Nagyezsdánál mindig nagy az élet, pont amiatt, mert tudják a nők, a jólneveltek, akiknek a férje tisztán és érthetően megmondta, hogy hol kocogtassák a fültövüket, és hol trécseljenek fennhangon, hogy a nőnek bizony nem a férfiklubban a helye.

De Másenyka nem akart szófogadó lenni. Meg is kapta a büntetését érte az egész férfihad. A Ványka meg főleg. Eszébe ne jusson többet a Másenykával jönni, bárhogy kéri is. Hisz nevetett csak Másenyka a sok okosságon, amit a férfiaktól hallott.

Köztünk legyen szólva, igaza volt Másenykának, hogy egymagában oly nagyokat kuncogott, akkora bolondságokat hordtak össze aznap este is a férfiak. Úgy kellett lapáttal a kanálisba hajigálni a sok szir-szar szót a zárás után. Hogy az írógépet mikor találták föl, előbb-e, mint a Kalasnyikovot, és írhatott-e Tyima írógéppel szerelmi hévtől duzzadó levelet az ő Alexandra Frolovnájának udvarlásképpen, vagy mi múlasztja el a leghatékonyabban a beteg testben jelentkező lázat. Emlegettek azok mindenféle vadságot, tealevelekkel dörzsölt nyakpakolást, hideg hóban való hempergőzést éjjel, mikor hármat már vonyítottak a kutyák. Nevetett a konokságokon igencsak Mása, nem maradt ő egyáltalán udvarias, pedig a férje, ha nem is túl erélyesen, de még otthon megkérte rá.

Elég az hozzá, hogy pár napig bizony egyáltalán nem találták a helyüket a férfiak, mert a Tolja nem írt ki az ajtóra semmit, csak annyit, hogy zárva. Őt magát látták még állítólag másnap reggel autóba szállni. De hogy merre ment az az autó, nem lehetett tudni. Ki szerint erre, ki szerint meg arra hagyta el a várost.

születésnap

Ez ugyanazon a napon történt, mint amikor Ványka elvitte a Lada klubba az  ő drágáját. Az ajtó előtt megállt, kihúzta magát, Másenyka ragyogó szemébe nézett, majd lenyomta a kilincset. A röhögésre nyíló szájakat egy mondattal tömte be:

– Születésnapja van – a röhögésre nyíló szájakban megállt a levegő, a férfiak megütközve bámulták, ahogy Ványka szépen becsukja maguk mögött az ajtót, és Másenykát a középső nagy asztal fejéhez tereli.

– Ülj itt le – mondta neki. Odalépdelt a pulthoz, kért kétszer két deci vodkát, fizetett. Csak úgy szuszogott a döbbenet a Lada klub falai között.

Odavitte a két vodkát az asztalhoz, az egyiket Másenyka kezébe nyomta.

– Igyál – Másenyka, a szemét végig a Ványkáéba függesztve, kortyolni kezdett. Amikor az első könnycsepp megjelent a vöröslő szeme sarkában, már csak a pohár üres fenekén át nézte.

Leeresztették a vállukat a férfiak. Az olajos rongyok újra dörzsölődni kezdtek.

– Ha itt akar, hát legyen… – morogta vén fogai között Szergej, és a zsebében egész napon át gyűrt cetli tanulmányozásába kezdett. – A múlt héten két gyertya és egy porlasztó. Ma egy tömítő… – pedig neki a Kolja váltókara kéne. – Egyre pökhendibb ez a Kolja – morgott, mormogott tovább. Másenyka pedig nézte, borzongva bámulta az olajoskezű férfiakat.

novoszibirszkben a férfiak

Novoszibirszkben a sötét délutánokon

kinyitják a férfiak a második vodkát,

és belekortyolnak,

mielőtt elindulnának a klubba.

Fölveszik a vastag harisnyákat a nadrágjuk alá,

föl a mellényeket,

föl a kapcákat.

A vodkáspalackot a zsebükbe mélyesztik,

és összegombolják magukon a kabátot.

A kesztyűket a zár csapódásakor a kezükre öltik,

van, akinek háromujjas, a mutatóujjat külön borító kesztyűje van,

hogy cigarettázni tudjon a hidegben a havon.

Novoszibirszkben a férfiak délután háromkor,

amikor már igen sötét van,

a vodka nyakát szorongatva a zsebükben

elindulnak

a klubba.

A másik zsebükben… kitalálhatatlan, hogy mi van.

A novoszibirszki férfiak a sötét délutánokon

elindulnak tehát

a klubba.

A Lada klubba.

A Lada klubba Lada alkatrészeket mennek cserélni

egymással a novoszibirszki férfiak.

Viszik magukkal a zsebükben a vodkát,

a másodikat,

szorongatják a palackok nyakát az egyik zsebükben,

a másik zsebükben pedig egy

csodálatos

Lada alkatrész van.

Lada alkatrészek cserélnek gazdát

a novoszibirszki Lada klubban,

Lada-alkatrészért Lada alkatrész jár,

nem vodka,

nem azért járnak oda a férfiak.

A vodka a hideg és a sötét miatt,

a Lada alkatrész klub

a társaság miatt van.

Ide járnak a sötét délutánokon

Novoszibirszkben a férfiak.

7. Épp terítettek, mikor leesett a tányér

– Épp terítettek, mikor leesett a tányér.
– Jó vicc, mikor esett volna le?!
– Jaj, de nem, ez nem, ez egy másik, ez az a tányér! Amit nekik festettem tavaly előtt.
– Az…?
– Az, az, igen!
– Aj-jajj.
– Ugye.
– És akkor most mi lesz?
– Hát, megpróbáltuk megragasztani a gyerekekkel… de látszik a repedés.
– Ki lesznek akadva…

kellene élni

Egészen máshogy kellene élni. A víztükröt néznénk reggelente, és lassan innánk a ház előtt a kávét. Leguggolnánk tenyerünkkel megszagolni a füvet, párát lehellnénk a novemberbe, a dérrel csípetnénk lapockánk izmait. Egy tó lenne ott vagy a tenger, s az út határozottan vezetne valahova, a hegynek fölfele, meg vissza a városba is, le. Párnaponta akadna dolgunk a városban, párnaponta lemennénk, hogy pótoljunk valami elkopott tömítőgyűrűt, fűrészbe pengét, cipőt a gyereknek. Meg lemennénk azért is, hogy becseréljük méltán becsült szellemi termékeinket, és megnéznénk, ahogy kattognak a nyomdagépek, ahogy habzik a kirglikben a sör. Ez lenne az élet, lenne persze ugyanúgy rádiónk és számítógépünk, tudnánk mindent, hogy mikor és hol, és beszélnénk óraszám a messzire szakadt barátainkkal, meg akiktől mi is messzire szakadtunk, mert a távolság nem úgy számítana, mint ahogy itt a sűrű metropoliszban oly nyomorultul számít. Az ideggyógyászat a földszagú szélben és lassan múló időben lenne, nyugodtak lennénk, nem zavarnának az időjárás úgynevezett szélsőségei, vennénk az akadályokat, nem tartana vissza a haladástól valami átkozott, haszontalan semmi. Élnénk, telnének a napok, nem futnánk versenyt az egónkkal és a másodpercekkel, innánk néha délelőtt egy fröccsöt, este lennénk színig józanok, és mindenki folyton igazat mondana.

6. Le akarsz ülni?

– Le akarsz ülni?
– Nem, Nagymama, maradok itt a földön. Jó itt.
– Jó, de tedd a lábadra a takarót. Igen, azt ott. Itt a teád.
– Köszönöm.
– Szóval…?
– Nem tudom, Nagymama… hol kezdjem?
– Hát, Réki… nem tudom. Az elejét már ismerem. Kezd talán ott, hogy mi van most.
– Hát ez az, Nagymama. Hogy nemtom, mi van.
– Na… de valami csak van.
– A Nagypapa milyen volt, amikor megismerkedtetek? Normális volt?
– Hogy-hogy normális?
– Az hogy volt, elmeséled? Amikor megismerkedtetek. A lakodalmat ne. Már ötszázszor mesélted.
– Hát pedig… – Nagymama az ablak fölső sarkán befúrkálódó fénynyalábba mosolyog.
– Jó, de most nem érdekel. Légyszi.
– Hát, nem emlékszem már… egyszercsak megismerkedtünk. Ismertük egymást, és kész. És aztán, kicsit később, megkérte a kezem.
– Aha.
– Így volt.
– Jó, Nagymama, most azt hiszed, mondtál valamit. De… az első perctől fogva tudtad? Az első perctől fogva tudtad és boldog voltál?
– Szóval innen fúj a szél.
– Ühüm.
– Nem, nem tudtam az első perctől fogva…

5. Semmi mást nem vacsorázott, csak levest

– Szia Réki. Mi van?
– Ömm, bejöhetek?
– Persze. Gyere.
– Itt van…?
Pisti megvakarja az orrát, elhúzza az ablak előtt a függönyt, csak azután válaszol. Elárasztja a szürkülő fény a konyhát meg a kuplerájt, Réki egy pillanatra visszahőköl.
– Nem, Réki. Nincs.

4. Bolondnak nevezett, nem?

– Lehet, hogy nem csinálom mégsem  – a fülében turkál, mintha a füléből húzná elő a szavakat. Úgy szokta mindig a versekkel is, gondolja Pisti, mint a bűvész az ötforintost, úgy húzza ő a füléből elő a szövegeket. Aláprüntyög még némileg a gitárral, és kész is. Őrület. Most meg nem akarja csinálni.
– Ne má. Mért nem?
– Ott voltál, nem? Bolondnak nevezett, nem?
– Karesz – a tenyerébe hajtja a fejét. – Nem hiszem el. Hányszor kell ezt még, Karesz?
– Kiöntöd a borodat.
– Most akkor ki vigyáz kire? Te a boromra, vagy én a költő úrra?

3. Elmegyek, feltéve, ha te is mész

– Van ez a buli este – Réki egészen közel hajol a tükörhöz, hogy a pórusai mélyére ásson.

– Tudom.

Elhátrál a tükörtől. Kezdődik megint.

– Aha.

– Én a Pistiékkel megyek. Bocs, de már három hete meg van beszélve.

Megigazítja a fekete garbón a vékony aranyláncot.

– Oké, értem. De ez is három hete meg van beszélve. És azt mondtad…

– Mi, mit mondtam?!

– …azt mondtad, lehet róla szó.

2. Olyan gyönyörű vagy!

– Olyan gyönyörű vagy! – kiáltott föl, és megrezzentek a konyha polcán a tányérok és a poharak. Réki kezében megállt a kanál, a szemöldöke fölszaladt, és egész borsóstul lenyelte a levest. A fiú vele szemben elsápadt, oldalra sandított, jobbján tátott szájjal nézett rá a Pisti, baloldalt egy felsőbbéves magyarázott hevesen egy szemüveges srácnak, de a kiáltásra egy pillanatra odakapta a fejét.
– Nem hallottatok semmit – sziszegte Karesz, majd a tányér közepére csapta a kanalat, fölállt és kiviharzott az ebédlőből.
– De… én hallottam – nézett rá Rékire Pisti. Nagyon, igazán kérdőn nézett rá. Réki nem kérdezett semmit. Csak nézett rá hosszasan vissza.

1. Jó munkát ajánlottak neki

– Ulánbátor. Ulánbátor, Ulánbátor, Ulánbátor – brummogva rakják egymás után nagy tappancsaikat a szavak. Fölhívja a Pistit. Kelletlenül veszi föl.
– Bocs. Helyzet van. Megkaptam.
– Mi?
– A melót… megkaptam.
– Azta!… Lebeszéltétek a lóvét, mindent?
– Aha. Oké minden. Kapok előleget.
– És… mikor indulsz?
– Három hetem van.
– Az jó, haver, az jó. Az elég.
– Kocsival megyünk.
– Kocsival?
– Moszkvától. Ott vesznek föl. A sofőr meg a helyi erő.

II. Hét kis történet

1. Jó munkát ajánlottak neki
2. Olyan gyönyörű vagy!
3. Elmegyek, feltéve, ha te is mész.
4. Bolondnak nevezett, nem?
5. Semmi mást nem vacsorázott, csak levest.
6. Le akarsz ülni?
7. Épp terítettek, mikor leesett a tányér.

(A Dohár-Verasztó-féle Kis Angol Nyelvtan példamondatai után)