álomország tengerpartján könnyű

Álomország tengerpartján süti a nap a homokban hagyott lábnyomom. Oly könnyű az elrugaszkodás.

mihez kezdek

Ott kellett volna mondanod. Ott rá kellett volna, hogy jöjjek. Hogy a szempilláid között, az űr, amit nem értek és be nem láthatok a szempilláid között, ott a szavaid vannak. Kimondanod őket persze nem veszélytelen, de a hallgatás az igazán életveszélyes. Nem láttam be soha a szempilláid közé.

Most mondod. A vonat helyett, a Duna vizének langyossága helyett, a szénakazal töve helyett most mondod, és én mihez kezdek vele. Lehajtom a fejem, és nem kezdek mostmár semmihez.

Volt nyár, volt szerelem. Nem vettük észre.

őt jobban

– És akkor azon izéltünk, hogy őt akkor jobban szereted, mint minket. De nem mondtuk, csak néztük a füzetünket.
– Ne má'.

hát ez

– Hát ez nagyon aranyos.
– Hát ez nagyon kedves.

az ajtó mögött

A kulcscsörgés, a kulcscsörgés, nekem mára már csak az hiányzik, a kulcs csörgése és fordulása a zárban, ki áll az ajtó mögött?!

hol hol hol

A te időd hol van, húsz és negyven között te hol vagy, a te hangod hol van, és hol van a te kezed?!

hmm

– Mi?! A Hülye Munkák Minisztériumában?! Hát az igen, az neked való meló! – nevetünk.

milyen Bori

– …és akkor szóba kerültél, nem nagy dolog, csak egy félmondat, tényleg, és akkor megkérdezte, hogy milyen Bori, és akkor csak így néztünk rá, hogy hogy-hogy milyen…
– Nahát. Megpróbált kitörölni az emlékezetéből. Édi.

teher alatt nő

– Te egyre fiatalabbnak nézel ki.
– Teher alatt nő a pálma.

amúgy meg

– Amúgy meg mért kell mindent érteni?
– Csak.

mit érteni

– De miért nem bírod már túltenni magad rajta?
– Mert nem értem.
[…]
– De miért nem bírod elhinni, hogy de, bizony ennyi, ami történt, pont úgy történt, ahogy azt lehetett, pont úgy, ahogy gondolta.
– De ne má…
– Nem emlékszel, hogy még pont ő röhögött ki, hogy te meg mindenkinek jót akarsz. Kiröhögött. Ezért. Ez nem elég?
– Á, én azt nem is hiszem el.
– Pedig elhihetnéd. Hinned kéne a fülednek, és kész.
– Egyszerűen nem értem.
– Nem nagyon van mit érteni. Ez ennyi.
– Nemtom.
[…]
– És ez a dolog szerintem nem is ilyen természetű.
– Erről beszélek én is.
[…]
– És minek írkálsz róla még mindig?
– Mert nem értem, pedig szeretném. Ennyi.

nehogy csak úgy

– Most miért vágsz ilyen elkámpicsorodott képet?
– Hát, csak sajnálom. Nem könnyű valakit elküldeni a picsába.
– Nem.
– De ezzel most még jobban lezártad azt, ami amúgy is…
– Pontosan. Nehogy kedve támadjon csak úgy, mert szépen süt a nap egyik reggel, visszajönni onnan.

lefulladásig

Azt álmodom, hogy esik az eső és vezetek, és csúszik az aszfalton a sima első kerék, és aztán délután tényleg vezetek, már nem esik, csak a pocsolyák vannak és az útszéli, na, most húzódj le itt, kiszáradt fű; a visszapillantóban egy tükörvarázslat, nem tudnám, hol vagyok, ha nem lett volna az a körtés cider sem közben, de volt, és végülis csak kicsit gabalyodtam bele, meg a lefulladásba, amin csak röhögünk, mert valahogy olyan könnyed és hihetetlen ott ez a semmi kis egész.

oly nehezen

Mindennapi ostobaságainkat add meg nékünk ma, és bocsásd is meg azokat rögvest, mert mi azt egymásnak oly nehezen tesszük.

nyoma sem

És aztán a csalódás feneket ér, onnan már nincs tovább, se lejjebb, huppan még egyet-kettőt, mint aki sírva acsarkodik vissza, de nem, elmismásolódik, könnyedén és észrevétlenül az időben, egy naplemente festette bárányfelhővé lesz, és kész, vége, nyoma sem marad, csak az a kis fájdalom, hogy egyszercsak már nyoma sem marad.

két ujjad vége

A két ujjad vége két hangya a vállamon, hogy ne menjek még. De én már egészen zavarba jöttem. Megyek.

a motorozásról

Én nem tudok így válni – rovom föl neked, és máris a kocsma teraszán ülünk, a kedvenc témáinkat fitogtatjuk, és tulajdonképpen egészen sokat mosolygunk is. Veled még ez is milyen nehéz – mondod, és én nem kérdezem meg, hogy miért. Persze azt hiszem, tudom, hogy miért. Azért beszélek a motorozásról.

mi legyen

Te nem tudsz barkochbázni, én meg sakkozni nem tudok.
Mondd meg, mi az – követeled, én meg, hogy helyettem lépj, azt akarom.
Neked a szavaid vesznek el a légben, én meg sohasem voltam túl nagy stratéga.
Hm, mi legyen, mi van? – tesszük föl únos-untalan a kérdéseket.

12. végül

Olajszag. Hol vagyok. A földön fekszem, fájnak a csontjaim. A nyelvem a fogamhoz ragadt. A fél szemem alig nyílik, a másikba belehasít a fény, ahogy kinyitom. Az aszfalton fekszem, fél arccal egy olajfoltban, befolyt az olaj a szemembe és a számba. Korán van, elkopog mellettem egy körömcipő a járdán. Fölemelem a fejem, és látom, hogy két parkoló kocsi között vagyok, a retikülöm a hasam alatt. A hasamhoz szorítom a táskám, és már emlékszem is mindenre. Kiabálás, a hangom, te nem hiszel nekem, te nem hiszel bennem, mit akarsz tőlem, ki vagyok én neked? Elkap a remegés. Visszahajtom az olajfoltba a fejem, és újrajátszom a történteket. Marja a szemem az olaj, meg a kezemről a só, ahogy megtörlöm a könnyeket. Az orrom is szivárog. Rettenetesen sajnálom magam. De nincs mit tenni. Mostmár itt vagyok.

Fekszem még valamennyi ideig. Nem sietek sehova. Nézem az üveggömböket a kandelábereken, a híd kőkorlátját, a sétálókat, egy furgon hátát. Élesen válik el az árnyék és a reggeli fény, a levegőben  porszemcsék kavarognak. Vakít a fény és megfojt a sötét. Nem tudom, merre menjek. Vibrál az összeragadt szempilláim között a világos és a sötét. Sakk, matt. Merre menjek. Nem tudok lépni. A gyomromat egyre lejjebb húzza egy kő, lefelé a kanálisba. Be fogok folyni a kanálisba az olajfolt hátán.

Nem, az nem lehet.

Kockáznak tovább az orrom előtt a fények, világos van, majd teljesen sötét, ahogy elhaladnak a belső sávban az autók. Büdösödik, zsibongani kezd a reggel. Egyre többen vagyunk. Uma Thurman béna lábujjaira gondolok. Föl kéne kelnem. A sárga motoron vágtázó Uma Thurmanra gondolok. Fölhúzom a lábam. Az egyik kocsi szellőzőrácsába kapaszkodva fölülök. Hurrá, milyen szép reggel. Pár méterrel arrébb, a sarkon meglátok egy csapot. Sima, kék utcai kút. Megmosom az arcom. Fél kézzel tartom a kallantyút, a másikkal az olajat dörzsölöm. Zubog a hideg víz a fejemre, dübörög belé a fülem. A fehér blúzom is tiszta víz lett, de nem érdekel. Kit érdekel.

Mielőtt elindulnék, visszanézek a két kocsi közé, ahol aludtam. Mennyit lehettem itt? Még sötét volt, amikor kilöktél. Lejátszom magamban a csikorgó hangot, ahogy gázt adsz. Szerettem, s most lám, gyűlölöm ezt a hangot. Jó lenne, ha hidegen hagyna. Hát, így jártam, nem hagy hidegen. A fél oldalamon rámtapad a blúz, még mindig hideg, tisztára szúrja a mellkasom. Ez a hűvös józanul tart, nem kezdek üvölteni, és nem ájulok el. El kell innen mennem. Megigazítom a bokámnál a szandálomat.

És akkor a kocsi kerekénél, ahol a lábam volt, belül, a motorház alatt, észreveszem a bukósisakot. Utánamvágtad, most már emlékszem, ahogy koppant. Leguggolok, kipiszkálom a kocsi alól. Fölhúzom a rostélyt, és belenézek. A bukóban magamat látom. Egyelőre egy kiüresedett fej vagyok. Visszahúzom a rostélyt. Még mindig tiszta olaj és por vagyok, a hajam szanaszét áll. Megparancsolom a tükörképemnek, hogy ha jót akar, húzza meg magát. Megfésülöm az ujjammal a hajam, megigazítom a retikülöm, és kihúzom magam. A bukót a karomra fogom. Te leszel most a legjobb barátom – mondom a rostélyon tükröződő utcai forgatagnak, és elindulunk, gyalog.

visszafelé folyik a bergy

Üldögél Jekatyerina a Bergy partján. Megnőttek, majd le is rövidültek a nappalok, mióta utoljára heverészett itt a fövenyen, de még mindig inggallérokat izzasztó nyár van. Lebegteti a szoknyája vásznát Jekatyerina, hogy némi szellőt kapjon. Figyeli a vizet. Hozott két marék morzsát a kacsáknak, azt akarja kiszórni, de nem veszik észre a jelenlétét a kacsák. Valami nincs rendben, valami megzavarta a fényt a szemükben, mintha a levegő rétegei nem úgy szállnának, ahogyan eddig. Közelebb megy Jekatyerina a vízhez, a lábujjába harap egy hidegebb hullám. Bemártja a kezét. A kacsák félkörívbe rendeződnek, s tisztes távolból szemlélik a vízbe lógó kezet. Hosszan vizslatja a hullámokat Jekatyerina, majd… Bozse moj! – kiált fel halkan. Visszafelé folydogál a Bergy.

Mióta van ez így? – kérdezi a kacsáktól Jekatyerina, de a kacsák választ adni nem tudnak. Egy ideje már biztos, bólogat tehát nélkülük ő, és kiszórja a partra a két marék morzsát. Visszaül a rezgő levelű nyírfa árnyékába, és a tenyerébe hajtja a fejét. Visszafelé folyik a Bergy. Annyit köpködtük, annyit tépkedtük egymást, hogy nem bírja a sok sérelmet a folyó. Miért nem tudtunk békében élni?