gyász van

Halál van és gyász van,
és gyász van és csönd van.
Lélegzés van és csönd van.
Lágyság és halk hang és falnak ütközés van.
Magány van és csönd van.
Csönd van és gondolat van és élet van.
Halál van és fájás van,
halál van és kép van.
Hang van.
Halál van és ünnep van.
Csönd van és élet van.
Halál van és szeretet van,
háló van,
hullám van,
halál van.
Élet van.
Élet van.
A végéig élet van.
Végig élet van,
a végén pillanat van és halál van,
meredt pillanat van,
kép van,
és végül vége van.
És élet van.
Élet van.

égóceán

Bele az óceánba.
Egy karcsapás,
Egy hullámcsapás.

Körülötted az ég.
Körülötted óceán.

idegrendszered

Aztán megérted, reszketsz és rettegsz, és a félelem miatt nem csinálsz belőle rendszert, nem nyitod ki másodszor a vodkásüveget, és bezuhansz viharos idegrendszered mellé az ágyba.

most van

És akkor majd meg lehet írni, amit elhagytam, minekutána visszataláltam tíz évvel később ugyanoda, egy sokkal érettebb és átláthatóbb, és sokkal nyersebben önmagát pulzáló rendszer, egy merő pillanatban egy merő pluralitás, a pokolba vezető utak köveiből kirakott spirálok legjobbika, és most mi lesz, meg hogy lesz, mi valójában a valóság, és hogy tudunk lenni olyan kényelmesen és illeszkedően egyben.

ki

Te most mit exhumálod önmagadat?! Kimásztál, bazmeg.

nem rajtam

Amit akartam, elmondtam.
Most te forgatod.
És ha netán nem kezdesz vele mégsem semmit,
Az sem rajtam van.

megállapodás

Fussatok, folyók!
Fussatok nélkülem.

Fussatok, szarvasok.
Most már nélkülem.

az öngyilkosságig

Suicidal. Talán nem pont a semmibe hanyatlást jelenti. Hanem a kizárólagosság erejét.

Az van, és semmi más.

áldozatom

Álmomban van egy áldozatom. Egy férfit vagy egy nőt üldözök – utólag ez már kideríthetetlen. Rohan a kockaköves, kopár lámpafényben, de utolérem, és könyörtelenül belemártom a láncfűrészemet. A fröcskölő sötétvörös és az olajzöldre festett gázvezetékek komplementer színek.

A hulladarabokat ostobán egy szemétledobóba dobom.

Azután bőgni és rettegni kezdek. Álomba kezdem sírni magam egy hulló lazúrú padon, sírom az elvesztett szeretetem, és áldozat mivoltomban egyszerre bizonyos leszek. Már a lépcsőházban van, és a vállamnál kezdi majd. Levágja előbb a karom, aztán a bordáimba mélyed. Vagy ahol a legvédtelenebb, a nyakon. Szorítja a tüdőm a félelem, és nem rejt el a kapucnis pulóvered.

Felébredek.

A való életben a láncfűrész erős túlzásnak tűnik. Azért megkérdőjelezem.

főzelék

– Ez a főzelék, ezt főztük, megeszed.
– Öt vagy száz óra múlva eltagadod, vagy nem is fogsz emlékezni rá.

– Tessék, mindenki tudja, hogy kicsit furcsa a főzelék, de megeszed. Tessék, itt a kanál.
– Nem, megteltem. Többet nem.

– Tessék, evidenciafőzelék. Hozzá itt a kanál.
– Vérlázító, ha ez az evidencia.

– Szerintem ez a jó főzelék.
– Szerintem ez kuka.

– Ha eddig jó volt, most miért nem eszed meg?
– Nem akarok többet belőle. Lehet, hogy soha.

– És akkor most mi lesz? Éhezel?
– Nézd csak, itt egy minyon. Hamm, be is kapom nyomban. Hamm!

status quo

Status quo, te kígyó.
Maradj meg,
Mert megesett a szívem
A fészken.

Status quo,
Önmagát megmaró kígyó.

az asztalnál ketten is ülünk

Hogyha az asztalnál ketten ülünk, és neki az anyja egy ízben a fülébe nyalt, és a borzadály homlokverítékének lassú diffúzionálása közepette leszól egy rendezői hang, hogy ez másokkal is megtörténhetett, és ketten ülünk csak az asztalnál, és ő fiú, én meg lány vagyok, akkor… akkor…

Csattan a homlokom az asztallapon.

összevernek

A szíved ver vagy az isten, vagy összejátszanak.

uszoda

Az év második estéjén kinyitom a szemem a víz alatt.

Fényes és kék.

a szöveg, a kép

A szöveg kifolyik, de a kép kicsattan.

karácsony, este

Egész nap azt a fenyő- vagy benettonzöldet várod.

Este békénhagynak. Este már lehet.

az avar

Mi legyen ezzel a húszesztendőnyi hiánnyal, rugdalom, mint unott avart a földön. Mi legyen, ide halmozódott, zúdítsam hát a nyakadba utólag, de jól megérdemelten, vagy köpjek inkább nagy ívben és magasról reá? Ez a húsz évnyi meg-nem-történtség, hallom, ahogy röhögsz, és mellveregetve védekezel, hogy az már az enyém, kezdtem volna vele én valamit akkor, nem kellene most itt rinyálni. Csak tudom, szűkölsz némileg belül mégis, mint a kutya, szűköltél akkor is, ugyan nem ezért, más miatt, de hát ez már csak megmarad, a szűkölés, láthatatlan a hátadba ütött bélyeg. Én hallom a sercegést, ahogy a bőrt éri a billog, én hallom, minden második szavadban hallom, és mégsem elég nekem. Nem lennék az a bosszúálló típus. Ha már egyáltalán értelme van ennyi idő után az ilyesminek. Nézem a húsz évet az üres stanicliban, és arra gondolok, hogy akkor ezt mostmár neked kellene vinni, tessék, átadom, és nekem meg lesz egy más húsz esztendős staniclim, ami a hatalom, és ha arról van szó, majd eladom, és még jól is járok vele, mert van mit. Hozom az idők során láthatatlan erőkkel fölruházódott staniclimat, és lépek. A maradékra meg köpni illene, és elfelejteni leginkább, de egyelőre a hallgatóságban még röhögnek, bár belül talán szűkölnek meg sírnak, de hát annyira nagyon mindegy is most már.

A farzsebembe gyűröm a zacsit, és elindulok arra. És azt csinálsz te is, amit akarsz.

Ami mindenképp megmarad, az úgyis az avar.

ne rettegj

Rettegsz, mi?

Mert érdekel.

a pókfonál

Ötven perc önzés a magány fakasztotta űrben. Hat perc a biciklin, a többi a pihegés a sötéten való surrogás után, meg hogy talán mégis meg lehetne halni, ha lehet. Pókfonál valóság.

skizofrén a mindennapjait

Ha így jobban belegondolok, ki csinálja még ilyen skizofrén módon a mindennapjait a családban?!