pa'ra, meleg

En azt el is felejtettem, hogy tud ilyen meleg lenni. Hogy tud ilyen meleg lenni? Hogy felejthettem el, hogy tud ilyen meleg lenni?

Itt lehet szeretni a legkondicionalot, hogy kepesek vagyunk osszekondicionalni a sajat hohaztartasunkat a vilageval, sot, meg ez sem eleg igaz, es nem is eleg nagykepu, dehat ismerjem el, az az igaz, szoval hogy hozza tudjuk kondicionalni a vilag hojet a magunkehoz. Sosem szerettem meg legkondicionalot.

mai reggeli

Fuge, sajt, valami fura, savanykas rakszinu majonezkupac, alma, a labam elott tarisznyarakokat taszajtgat ide-oda a tenger.

ejszakai repules

Aztan tenyleg elvesztem az idoben, de egeszen mashogy: olyan bolcsojellegu lett az ido es a ter, a fekete mogott valami meleg volt es szilard, sokat aludtam darabokban, s valahanyszor kinyitottam a szemem, fenyek ragyogtak a foldon es az egen, a foldon Torokorszag hevert, kis hartyaslabu fenypokokkal teliszorva; lampakkal kirakott Rorschach-arcok. A csillagok pedig, en nem ertek ugyan a csillagokhoz, de a csillagok osszekeveredtek ott fenn a levegoegben, ebben a szogben megnottek es elnyultak a csillagkepek, nagyobbak es surubbek voltak, mintha a tejut is osszegabalyodott volna enyhen. Igy usztam hat ejszaka a fenyek kozott a meleg levegoegben a repulon.

gyűrű

A földön, ezüst karika. Itt maradt valahogy, és én magammal viszem.

Hogyan hullott le, nem tudom elképzelni sem. Hogy hiánya mit okoz, belegondolni nem merek.

(Később kiderül, hiánya szinte észre sem vevődött.)


Két jobb kisujj.

nélkületek nyáron

Minden nyáron vagy egy nap, amikor jó messze vagytok mind. Szeretem magam egy napig egyedül tudni Budapesten – így van ez kilencvennyolc legendás nyara óta. De ma már nem annyira jó, mint tegnap, ma már izgulok, ott fogok majd vinnyogni a semmi közepén a fekete levegőégben két időzóna határán, remélem, nem zuhanok bele sem az időrésbe két nap és két óra között, sem a feketeségben nem vesztem el a gravitációt. Na, akkor azért majd ott vinnyogni fogok értetek.

balett

Balettról álmodozom néha. Hogy imádok egyedül egy tükrös pincében feszített lábbal hajlongani, előre és hátra, az ujjaimmal érinteni a padlót és hátrahajolva az eget, rezzenéstelen arckifejezéssel feszülök és tekeredem ki, a lapockám időről időre összekoccan. Vas combizmokon piruetteznék a zongorabillentyűk hátán. De nekem nincs türelmem ehhez a grandiózus önimádathoz, ehhez a nárcisztikus és gyöngyörű, magányos magánszerelemhez.

hangok az idegben

A mély hangok lassítanak, a magasak – hát, mit gondolsz? Gyorsítanak. A túl sok hang esetleg túl sok cselekvésre késztet.

Mi a kompenzáció? [A legfontosabb: az adott állapotra hogyan reagálsz. Mit csuksz be? Mit nyitsz ki? Mit mondasz és mit hallgatsz el? Az már jó valamire, abból már ki lehet indulni. (Gyógypedagógia, gyógypedagógia, gyópedagógiai iskola. Tudni akarom ezt.)]

Ja, és Mozart. Mozart tudta, azt mondják, Mozart hangterapeuta.

jön a vihar

Szívni kezd, minden irányból. Minden ablak vissza-vissza csapja. Becsukom a lépcsőházi kis ablakot – itt lakom a bejárat mellett, az utcára nézek, és itthon vagyok, én vagyok ma a vihar előtt a kapu őre. Ne törjön be az a kis ablak. Szívja a szél az ablakokat, mindent, ami lebeg, ajtórésekben harcolok, tépem az ajtót. A felhők az égen két irányba szállnak: egy nagy tömb észak-nyugatnak, föl Rézmál felé, alatta meg egy másik, egy füstös fátyolos, dél-keletnek épp. Üzenek Kispestnek, akárki megkapja.

Aztán már feketék a járdák, forrnak a cseppek az aszfalton. Rázza a dörgés a házat, a fülembe hasít a villám. Föltekerem a zenét, letekerem a zenét. Félni nem félek. Furcsa. Remeg a padló, egy teherautó vagy egy dörgés haladt el az ablak előtt. A legnagyobb dörgés, a földhöz csapó, már megvolt. Mostmár csak meg kell várni a végét.

minek örültem ma?

Az egész napos hiábavalóságnak, hogy egyetlen sunyi mondatot nem fordítottam, hogy a tanóráknak végre a nyárra vége, hogy az Árpád-híd följáróján megelőztem két fickót, pedig nem is hegymenetben voltam, hogy tűz a nap, hogy görögsalátát ebédeltem a Lehel-piacon, hogy másfél órát beszélgettem a gépen a fordítás helyett, hogy kisminkelődtem egy kedves tanonc által, s kiderült, de szép vagyok, és hogy most bebújok az ágyba, és még hogy meg hogy; és mindezek fölött és leginkább még az ide való egyfolytábani irkálásnak. Annak nagyon.

elhaló remény a vákuumhoz

Fogtam vákuumot. Egy üvegedényben volt, igazi vákuum, látható és súlyos, mint az üvegedény. A vákuumon át a világ ugyanolyan, mint a levegőn át, a vákuum átlátszósága nem különbözik a levegőétől. Én titokban azt reméltem.

folt

Összeszorított vállaink közül lefolyó csepp.

lázcsillapító melegben

Oda lemész, és hegyezed a füled, mert a srácok mindenhez értenek. Ott szakértés van. Hogy például ha nagyon meleged van a melegben, vegyél be lázcsillapítót, az kell a nagy meleg ellen.

mindenki szörnyülködött, és persze nem lett semmi

Elkezdek somolyogva csuklani kínban, amikor már visszaállt a szívverésem, azazhogy jár újra a nyugis tempó szerint, nem hiszek a szememnek, a magamnak, hogy már megint micsoda helyzet, vagyishát pont, hogy azt nem hiszem el, hogy nem hiszem el, hogy megint, és olyan ismerős, dehát én kértem, szóval inkább csak röhögök magamon, hogy most mondanom kéne valamit, valami helyre utasítgatást, de nem bírom összefogalmazni ezeket a más nők szájából elhangzó mondatokat, meg nem akarom magam úgy akkor (akkor úgy). Aztán persze később mondom, de akkor is minek, viszont akkor már nincs súlya, mert nem vagyok megijedve; csak miheztartás végett. Hogy azért ingóbingó volt az az állvány ott már a negyediken, meg minden, és én ezt most mondom is egy kicsit.

[Ültünk régen a Kurírban, spanyolóra volt, és a pasim elkérte a haverunktól az utolsó véralvadásgátló injekciót, a haverunknak műtötték a térdét, azért kellett neki, de ez volt már az utolsó és unta nagyon, és akkor a pasim elkérte, és beadta magának ott a piroskockás terítő fölött, megnézni, hogy mi lesz. Mindenki szörnyülködött akkor is, és persze nem lett semmi.]

punKtum

Akinek nem tetszik,
hogy mosolyra áll a szám,
én azzal lenni nem akarok.
Akinek meg tetszik,
azzal meg lenni akarok.

Akármennyit lehet, szabad, nem lehet, én azt a valamennyit vele lenni akarom.

a kábelek nem lebegnek

Tudod, hát az úgy nem lehet, hogy csakúgy lebegnek a madzagok Budapest és a Balaton között az oszlopokra kötözve az égben, az nem elég, hogy csak úgy rá vannak kötve az oszlopokra, és akkor nyúlunk előre a saját erőnkből. Ugyanúgy, ahogy a cselekedetek sem csakúgy lebegnek a mindennapok során, és akkor ahogy sikerül, úgy történik, hiszen ahogy a madzagoknak, úgy a cselekedeteknek is súlya van. Nehéz ám egy ilyen kábel, nehogy azt hidd! Hogy csak úgy! Nem, nem, a kábeleket csigákon vetik át, látod, és súlyokat kötnek rájuk. Hogy valami ellensúlyozza őket. Ahogy a cselekedeteket is ellensúlyozni kell, alapja kell, hogy legyen a cselekedeteknek. Igen, azok a súlyok, azok a nagy betonkorongok, amit láttál eddig is, csak nem tudtad, mert bele sem gondoltál, hogy mire vannak ott. De akkor mostmár tudod, igaz? Hogy a levegőégben tartsák a kábeleket. Ahhoz a föld ereje kell, a tömegvonzás szükséges ahhoz, hogy a madzagok ott fönn repkedjenek, ne zuhanjanak le, és zuhantukban ne csapjanak agyon. Így lehet jól cselekedni is. Ha nem csakúgy, a vakvilágba bele. Hanem valamihez rögzítjük a mélyben, láthatatlanul is akár, mint a gravitáció.

bada bada

Van két város, ahova elmehetek majd, ha könyvet fogok írni. Tél lesz, közel lesz a vízpart, fehér lesz a víz vagy sárga zavaros, kihaltak az utcák. Egy tetőtér csukott ablakból fogok merengeni a csupasz tájon. Nem fogom bánni, ha könyvet fogok írni.
Badacsony, Badalona.

Etetem majd a téli, sovány sirályokat, és kirakom a világba azt, ami most még csak van.

megáll a szívem

Valami lányokkal álmodom, valamit beszélgetünk, jól vagyunk. Megdermedek álmomban: valaki ül az ágyamon. Ül az ágyamon, nyomja az oldalam, keze a tarkómon. Lángol a tarkóm. Bejött egy ember. Segítsetek. Nem tudok megszólalni, pedig mindannyiótoknak akartam egyszerre kiabálni. Levegőt sem kapok, megáll a szívem. Bejött ez az ember, és meg fog tenni mindent. Rettegek. Feketében van, úgy képzelem, nagy kesztyűben, az arca is fekete. Úristen. … Valahogy kinyitom a szemem. Kapok levegőt. Én vagyok az. A szobámban. Ezt többször is átgondolom: én, a szobámban. Üdv újra a valóságban. Percekig nem tudom elhinni, mostmár ébren, hogy a valóságban vagyok és élek, viszonylag boldogan. Körülnézek, megköszörülöm a torkom. Kipróbálom, van-e hangom. Van. Üdv, Bori. Alvás újra a való világban.

zakatolás, hullámzás

Tekerünk a Balaton mellett. Hullámzik velem az idő, hullámzik velem minden. Harsog a zöld. Megpördül a napfény a leveleken, gellert kap, a szemembe vág, vagy egy másik levélre, a fűre, a földre, szikrázik és zöld a világ. Sűrűn, egyenletesen változik a pupillám, ömlik, szúr bele a fény két fakorona között, ahogy megyünk. A fakoronák, ha csak a fényességet nézem, fekete csíkok a napsütés között. Mikor láttam ilyen fényesnek a Napot? Ilyen fehérnek? Soha nem volt még ilyen nyár, egész nyáron át fehér a Nap és sötétzöldek a levelek. A Hűvösvölgyben kezdődött, június közepén, akkor vágott retinán a zöld, aztán kedden a Vérmezőn, a Maros söröző árnyai alatt megint, aztán újra a Marosban, de csak az üvegen át, a nénik karattyolásán át, az ultiban a zöld hetes levelein. Langyoskék a Balaton, kék az ég, fehérek a felhők, egy naiv festészet az, de engem nem érdekel, csak a zöld.

Meg vele az a monoton hullámzás, ahogy tekerünk. Rakok bele erőt, amikor én megyek elöl, és van, hogy utána lebegek. Szeretem ezt az utánai lebegést, pedig nem is ugyanolyan a ritmusunk. Amit látok, az övé, lassabb. Hullámosabb, íveltebb, gömbölyűbb. Föl, le, föl, le lassan, fölle, fölle. Kicsit kilógó térddel, kicsit kihajló vállal. Próbálom megfejteni, honnan indul a hullám, honnan veszem ezt a hullámot, mert igazából nincs okom rá, hogy vegyem. Valójában nem látok kilengést. A mozdony kerekeit összekötő vas hullámzása, a horgászbolt ablakában a horgászfiú bábu botjának föl-le ringása, a bristoli útépítés levideózott lassú kattogása, a vonatzakatolás zöld zé-je, mindez eszembe jut, és nem. Egyik sem az. Ahányféleképpen le tudtam most írni a föllét, úgy egyik sem az. Ez az emberi monotonitás, ebben a mozgásban ott van az élet. A bicikli eszköz, egy gép, és egyben kell lenni a biciklivel. Halványan talán megirigylem ezt, halványan talán akarnék én is… nem gondolkozom aztán már rajta, zsibbadni kezd a kezem, mert rezeg a kormány, egy újfajta rezgés ez is, egy pörgő, gyors ritmus. A fák vibrálása a szememben nyugat felől, a kétféle ritmusú tekerés, a rezgés a zsibbadó kezemben, mindez elfér egymáson, mindez megnyugtató, mindezt örökké szeretném bírni.

Fél ötkor nem bírom tovább, megálljt akarok parancsolni, leszállunk a bicikliről, leülünk a halványzöldre festett panzió óriás kertjébe óriás fa asztalokhoz, kérünk két hosszúlépést fehérből, és akkor a hosszúlépésben visszaköszön a zöld, a szőlőleveleket isszuk, a buborékokon előbukkan a levelekre zúgó tavalyi napfény, és fehér megint, fehér az is.

Mehetünk tovább.

pénz, ideg

Pénz, pénz, pénz, ideg, adó, család, ideg, pénz, pénz, pénz.

amerikai katonák mohawk módra nyírt hajjal

Capa egyik képe a második világháborúból: reggel van, amerikai katonák guggolnak egy kupacban egy parancsnok és a térképek körül, mindegyikük haja középen rövid, oldalt leborotválva. Mint a mohawk indiánok. Tizenhét, tizennyolc, húszéves arcok. Fölkeltek reggel a háború egy napján, az egyik, számolhatatlan bevetés előtt, és akkor egyikük a bajtársára nézett, vigyorgott a borotvával a kezében, és elkezdte nyírni a haját oldalt. A bajtársa meghökkent, bámult egy pillanatig, majd az ő tátott szájából is vigyor kerekedett, megkezdte ő is a borotválkozást. S így az egész alakulat. Aznap kicsit kisimultabb arccal indultak neki a háborúnak, magukkal vélték az ősi szellemeket is.

kloropusz THC

A hekkben THC van. Idehozzák messziről, a sós tengerekből, beforgatják lisztbe és a forró olajba, mi meg ujjal emeljük le a halcsontról a húst, úgy esszük. Égeti az ujjunkat és a nyelvünket az első pár falat. A műanyag asztal fölött a vízen hajók nyikorognak, árbocok ringanak keserves sírással. Meleg a levegő, a nyomják ránk a felhők a meleget. A hekkben THC van, mire a most érkezett Krolopusz vitorláit bevonják a tinédzserek és föltekerik a megfelelő köteleket a megfelelő csigákra, elrejtik a vászonba a fehér vitorlát, letörlik arcukról a nyílt víz tükrét, addigra a THC hatni kezd. Lebegés van onnantól, nem látok mást, csak a könnyed kék eget, a leveleket, a hullámokat a vízen és a mozdulatokban, megállítom a kávéban a kanalat cukorral. A kávé csokoládé, a csokoládéban is THC van, két kiló, azaz húsz tábla csokoládé már elég lenne. Édes a csokoládé a kávéban, édes az indulás a lebegésben; a telefonomba csak annyit írok: Kloropusz, THC.

nem tud más lenni, nem bír

Egy vita a feketében, kövek egymás szívéhez, mert az élet nem könnyű, nem tud más lenni, nem bír. Reggelre a kövek szétszóródnak a Balaton partján körül, nagyjából.

[És én a szívemre teszem a kezem itt előtted, hogy soha nem is kértem mást. Hogy legyen könnyű. Nem tudom azt kérni, nem bírom.]

időtöltés

Most akkor ki kell mennem az APEH-irodába, ami úgy hangzik, mint valami rettentő katasztrofális veszélyörvény, de nem, én csak kimegyek az APEH-irodába mint időtöltés, tölteni ott az időt, hogy múljon, nézni az embereket, megnézni, hogy mi történik.

…Nos, mennyi idő telt el? Egy óra sem? Hál'istennek. Egy molluszkkal tárgyaltam, akinek nem görbült a szája sarka, a szeme is csak lassan fordult. A hangja pedig, a hangja! zsírosan göcsörgött a mélyből. Számokról nem mondott semmit nekem, a számok egyelőre a színfalak mögött lebegnek, majd aztán kijön a postán a határozat. Nem akarok előre elképzelni számokat, a számokon való fantáziálgatás nem a műfajom, hacsak nem az időről van szó. Az időt bőséggel el tudom képzelni, a napokat, a fényéveket és a nano-perceket, egy fényév az százezermilliárd nano-perc minimum, rengeteg kis érzés követi egymást. De a számsorokat, a pénzösszegeket – nem. Sokat akarok keresni, dolgozom is sokat sokszor, hogy ne kelljen gondolnom velük. Egyébként pedig adórendszerileg beilleszkedési zavaros vagyok, funkcionális analfabéta adózó, amit mondanak, megteszem, és kiszámolom, a maradékból hány napig nem szorongok, de ennél többet nem adhatok.

tetszett

Elmentünk berúgni a … után, és jó volt, mert tetszettek a frissen pácolt fenyő lécek, amiket vihar még nem vert s nap is alig, tetszett a tűsarkús énekesnő végül fehér habos blúzában (az elegánsak úgy mondanák, zsabós, de én ma, ha lehet, nem lennék elegáns, elég), tetszett a kolbászos-hagymás kóbuci, ha csak elméletben is, tetszett a forró sárgabarack, tetszett a málnaszörpbe áztatott fröccs, a málnaszörp sűrű, mint a vér az ereinkben, és a vérünkből jönnek a szavak, ha végülis azt mondjuk, amit elismerünk, és én ma azt mondtam, és még odafelé a Duna, Óbuda felé menve a Duna mindig különösen gyönyörű, a macskaköveken ide-oda verődő fények, és a fölöttük rezgő falevelek, ez mind az, gyönyörű, tetszik, és itt ennek most vége…; … és a Szomorú Vasárnap csütörtök este igazán nem vehető velejemig, átvágható ereimig komolyan, nevetek azon is, tetszik; …érjek haza – villog elől a fehér, hátul a piros.

nem szép apától

Anyának dolgoznia kell, apa meg a barátnőjével megy nyaralni. Ez nem szép apától.

a sziklán

Vannak stratégiák, valaki köteleket vert a sziklafalakba, a kötelek mentén mászhatok, s ez óriási könnyebbség.

[Valaki? Magam.]

ex drummer

Jól tettétek, hogy otthon maradtatok: rengeteg vér volt benne, béna alkat- ö, testrészek, angolna, halszag, sárga alapon kék virágos tapéta, félrecsúszó paróka, beteg nyanyóka, acsargás, túlzás, hányás; bordatetkó; borús ég, nyüzege bringa, földolgozás.

tudod, így van ez

– Olyan mikor lesz, hogy mindenkinek minden kívánsága teljesül? Egyszerre, egymás mellett?
– Olyan? Olyan, tudod, olyan soha nem lesz. Nem férnek el egymás mellett a kívánságok, az egyik óhaj kilöki a másikat, ráfekszik, elnyomja vagy elsötétíti. Tudod, így van ez.
– Tudom.

túl sok tészta

Hal, fokhagyma és megint túl sok tészta.

ami most van

Elmentünk bort inni az árnyas fák alá, a parkba meg a sörözőbe, és hazafelé, még a lágy sötétben, amikor alig sötétkék sem, nemhogy fekete, megszólalt a tüdőmben a Romolj meg, ostromolj meg, ott kongott a csontjaimban, harangoz remegve a bordáimon. Szerencsére, mert nem tudom, hova mondjam, amit szeretnék mondani, nem mondom sehova; de tizennégy éve ismerem ezt a dalt, amit a fölvételen Jenő élvez láthatóan leginkább, és persze a VargaOrsi, szépen fehér ingben és halkan a fűszállal, és jól tudom, hogy minden szavát ismerem, és értem, szelíden, szépen és halkan, nagyon jól tudom, hogy ez álom, vagy nem.

bámulok a fülemmel is

A pincében összehányt-szabdalt színes mozaik neonmintás fotelból, piros kanapéból, vázak színeinek százaival, rozsda pálinka, és ugyanilyen mindenféléből egymásra hordott beszélgetés, gurulnak benne a képek és a gondolatok föl és alá, körbe. Én csak bámulok, a fülemmel is, hangom úgysincs.

előtte és utána vágy

Amikor kibomlik, az a három semmi pillanat. Sem előtte, sem utána nem annyira érdekes már.

egész nap csak

Egész nap csak ki s be kapcsolgatódom. Egészen bonyolult ez a mai nagyszerű egyszerűség.

napos

Voltunk az erdőben táncolni, és a végén nem napfelkelte volt, hanem egyszercsak kirobbant a bokrok mögül a Nap, és ott ragyogott meg sütött forrón, és ez volt a reggel.

Egy lány, Vera, megkérdezte tőlem, hogy ugye azért nézek arra, mert onnan várom, hogy előbukkan, és aztán látta, hogy minden színem napos. Narancssárga, ciklámen és piros. Tetszett neki.

És az után, hogy megálltunk az egyik utcában röhögni az aggregátorszínpad (indusztriál-minimál) mellett, néztük, hogy te, az ott nem a Tihanyitomi, á, biztos nem, csak hasonlít rá és be vagyunk tépve, és képzelgünk meg az nem lehet, és akkor odajött, és beszélgettünk vele nagyon okosan, még a Selmeci Hagyományokról is.

piszkálgatta a lakatot

Meséli a barátom, hogy látta piszkálgatni a biciklijét: a Nyugatinál lakatolta le, amikor beszaladt a boltba, és kifele jövet azt látta, hogy egy jólöltözött középkorú úr guggol a biciklije mellett, és a lakatot piszkálgatja. A barátom, pedig úrihölgy, nagyot kiáltott a fehéringesre. Az pedig angolul kezdett hantabandázni, hogy hát aszitte, hogy ez az ő biciklije, és mutogatta a kulcsot is, hogy nem is értette, miért nem tudja kinyitni a lakatot. Egy arra sétáló pár a barátom segítségére sietett, s végül különösebb afférok nélkül a jólöltözött úr elcsámborgott. Azután rájött a barátom, hogy hát magyar volt az úr, csak pánikjában kezdett angolul beszélni. Elbújt a rossz angol mögé, mint a kezük mögé a gyerekek, és azt hitte, akkor már ő nincs is ott. Vagy ő nem is ő. Hogy valaki más, egy angol túrista nyilván, piszkálgatta oly kétértelműen a lakatot. Pedig nagy, nehéz lakat volt az.

mielőtt indulnánk

Az ember fiókok mélyén kutakszik, megvan-e még a rács. Nincs meg – majd szerzünk valahonnan. Talál mindenfélét, ezt-azt, színes labdát, vízipisztolyt, szappanbuborékfújót, egyiptomi cigisdobozt, egy egész zacskó dohányt. Befonja a haját, eligazítja a végét. Az ablakba teszi a kistükröt, kisollóval megigazítja a frufruját, a szanaszét hulló szálakat a párkányról a hamutálba söpri. A szomszéd nagyotköszönő fiú most száll be egy autóba az ablak előtt az anyjával és a kishúgával. Az ember elmosolyodik. Keres valami zenét. Fölveszi a karkötőket, a narancsot, a sárgát, a pirosat és a zöldet is. Fölönti a teát, belevagdossa a barackot, leül a földre. Beveszi a vitaminokat a teával. A zene tíz perc, addig a földön ül, és gondolkodik. Az ember ilyenkor már nagyon jókedvű: összegyűjti a szerelmeit a szívébe, a van, a volt, a leszeket, és megmondja nekik, hogy most táncolni megyünk. Megeszi az utolsó gerezd barackokat, lassan vége a zenének. Végiggondolja az évet, és látja, mennyi minden történt tavaly óta.

gyűrkészem a fülem

Gyűrkészem a fülem:

– Van, képzeld, ez a dolog, hogy szépprózát fordítani. Valami hasonló stílusú szöveg, mint amiket én írok ide a blogba, tudod, amikor olyan nagyon egyszerű, rövid mondatokat… képekről, azaz hát festményekről pársorosak, és azt lehetne… nem tudom, azért ez mégiscsak szépirodalom, meg hát ugye a másik nyelvre, de rettenetesen izgalmas, úgyhogy meg fogom próbálni. Nem tudom, sikerül-e, de megpróbálom, mert hátha, hátha sikerül, és akkor annak lehet örülni majd.

Gyűrkészem, mert nem tudom, sikerül-e, mert az nagyon jó volna, ha sikerülne, de nem tudom; a Moszkván megyünk épp.

[Most először veszem ezt észre. Nem is tudtam.]

(film Coco Chanelről)

– Ez milyen anyag?
– Jersey.

varázs

Varázsoltam tegnap, vártam, olykor égetett, hogy mi lesz, tudtam, hogy a mi lesz éjszaka kiderül, s valóban, túl korán jött a hajnal, túl bíboran. S mára már el is hullt az eszköz. Ha kell, szedek még.

a játék

Gondolkodom ezen a gyomoridegig vájó agresszív nőn a tanfolyamon, aki, mert nagyon sokat fizetett érte, minden nevetésnél az órára néz, az óra kicsit mögötte van, oldalt, hogy főleg én lássam egyfolytában, szóval jó föltűnő az, amikor ő hátratekeri a nyakát az órára nézés miatt. Szóval hogy a viccek, meg az, hogy játszunk picit a szavakkal, őt nagyon megrövidíti. És akkor dacos lesz, megsértődik, és engem pedig szerintem már eleve nem bír elviselni, mert lerúgom a szandálom, mert mezítláb nem fáj az állás, és hangosan hallgatom a zenét, meg érzésre tartom a szünetet, és nem akkor, amikor a nagymutató pont függőleges. Szóval gondolkodom rajta, amikor már nem vagyok ideg, és aztán elkezdek megenyhülni, meg sajnálni, és végül a Szabadság-hídon egy képben elémtárul az élete, ami egy tragédia, mert ott áll szegény, könyököl a híd korlátján, piheni ki a napot, amit acsarogva végigcsinált, és nem jön elé senki a nap végén, nem várja a miniszoknyájában szűkölő galambtestét sem gyerek, sem fölnőtt férfi, és bámul bele a Dunába. Soha nem fog beleugrani, még gondolni sem fog erre. Én meg nem állok meg, ő nem vesz észre, remélem, suhanok el mögötte gyorsan, és annyira engem sem vár ma senki, de én mosolygok, mert én addigra már köszöntem a híd rámpáján ücsörgő francia kisiskolásoknak, és megláttam a nő mögött a rakpart vizében bokáig randizó szerelmespárt, szóval nekem addigra már jó.

lakni

Följebb kéne, közelebb a Naphoz. Emeljen a padló, ragaszkodjon a falon a fény.

ebédre meleg

Ebédre találkozó egy baráttal, jóféle dolog. Olyan lopott percek, sok főzeléket adtak, és lám, el is sózták kissé. Talán szerelmes a szakács, vagy valami. Megbeszélése az életnek meg az agresszív nőknek, akik félelmetesek olykor, és aztán még vakított a szemünkbe a makadámról a nap; csisszen-csusszangattak a fények a tavon is.

Meg káni kula meleg volt egész nap, és fura szaga van a műanyag ásványvizes palacknak is, nem is mondom meg, hogy milyen. De fura. Eszembe jut róla valami.

te, te, te meg te, de te aztán

Megcsúszott a bicikli kereke, a mezes fickó a földön a biciklije mellett, az autó időben megállt, a fickó fölállt, leporolta a mezét, hajtott tovább.

Megcsúszhatott a motor kereke, a bukó a motor mellett, a fehér atlétás fickó a járdán, a feje lelóg a sávba, egy másik rohan felé, továbbhajtunk.

Vigyázzatok magatokra, Te, Te, Te meg Te, de Te aztán különösen!

a telken – szinte körpanoráma

Ki kellett mennünk a telekre, megnézni, mi száradt ki, mit fojt meg a gaz. Vittem mediterrán zenét az útra, anyám vezetett, hogy jó legyen. Érzelmeskedtem a zenére jócskán, meg morcos is voltam, mert ha reggel nyolcra kell előtte menni, akkor könnyen morcos leszek.

A szántóföldön kacsák károgtak: ott, ahol a minap a vércse (vagy ölyv, nem értek én hozzá) vijjogására ébredtem délelőtti álmomból, ott most pocsolya van belvízből. Ki is mentem a földre megnézni, nagyon szép, büdös pocsolya fehérre dagadt gilisztatetemekkel a tetején, sétáló sirályokkal a túlparton.

A kertben valóban sok dolog volt, föl kellett dúcolni a krumplit, ehhez először meg kellett szögelni a kapát, megszögeltem, U-szögekkel. Aztán gazoltam, mert már fölverte az utat a gaz (fölverte a parlagon heverő ágyásokat is, de erről jótékonyan – önmagam számára jótékonyan – nem vettem tudomást). Mindkét kezemet használtam, mert nekem az fontos, hogy mindkét agyféltekém rendesen stimulálva legyen. Gombák is nőttek, hosszú kígyóban kanyarognak a füvön át, ezeket meghagytuk. Szedtem málnát is, idén csak egy doboznyi tellett, vagy lelegelték már holmi rokon gyerekek. Közben anyám szólított, hogy verjem be a kidőlt szőlőkarót a kisebbik fejszével. Én csakazértis a nagyobbat kívántam használni, és végül csak az elején kértem a segítségét, amikor a karót tartani kellett, hogy a helyén maradjon. Aztán bevertem szépen, állni fog már egész nyáron, mint a cövek!

Mindezek végeztével lezuhanyoztunk a kertben, függöny híján a fölakasztott piros nadrágom árnyékolta pucér látványomat az egyik oldalon, a mogyoróbokor felől. Az összes többi három oldal szabad volt, szinte körpanoráma.

lepkeváz

!!! Újdonság !!!

Biciklivázfestés jutányos áron,
ahogy neked tetszik, ahogy rámnézel, ahogy rádnézek,
ahogy suhansz, rakod, tekersz, tolod, pedálolsz,
ahogy az ecset kanyarodik.

[Hogy legyen nekem zen nyáron is, ezentúl is.]

vigyázz magadra

Azért vigyázz magadra – mondja nekem karjában Léna Zsófia nagyhercegnővel, aki elégedetten böförészik, gurgulázik és nyeklik, tág szemmel hesszeli az ajtófélfa jobb fölső sarkát. A nagyhercegnő a múltkor még egy vízszintes kis krumplika volt, most már külön mozog minden karja és lába, rostosodik a hátizma. Az ominózus ajtó mögött a nővére alszik, Ada kisasszony, fejét a nagy Brúnó medve hasára hajtva. Ada kisasszony elsőrangú dalokat költ a szoknyák szétválogatásáról és fászindzsálásáról, meg egyéb mumpinkókikról is, de most fáradt, aludnia kell. Jó, vigyázok, mit is csináljak – válaszolom. Hazafelé aztán majdnem becsúszom a HÉV alá, de azért messze volt a HÉV, messziről szól a sípja, hosszú hat méterről. A bukó az iskolában maradt tegnap, nem engedett vissza már a riasztó, szóval ezután már vigyázok tényleg.

[Vigyázz magadra! – az emberek egymásra bízzák a dolgot; muszáj. Hiszen pont, mert nincsenek ott.]

alternatincs

Kíváncsi voltam, mit fogok gondolni máma a tegnapi beszélgetésről az ebédlőasztalnál. „Bori, legyél alternatív, amikor választani kell!” – mondták, és bele is gondoltunk, hogy ennél az asztalnál minden nő alternatív, a szüleim barátnője, az anyám, meg hát én vagyok a legalternatívabb, mert nekik a rövid hajukban nincs befont tincs.

víz az egész

Folyton ez a rohanás a zivatar előtt, minden nap valaki rohan a zivatar elől, tekerni, tekerni fék nélkül, a levegő egy merő páratartalom, a Duna feszített víztükrű csík a Fekete-tengerig végig, izzadva isszuk a partján a sört; a Dunának jellegzetes Duna-illata van, semmi másnak nincs ilyen illata, terjeng a Duna iszapszaga, a Duna-iszap hűvöse a bokámra tekeredik.

[Az A38 is megközelíthetetlen, vastagon áll a víz a rakparton a Petőfi-híd alatt, mosolygok le a hídról és a barátomra gondolok, akinek tetszene a rövidszoknyás lány látványa messziről, ahogy megy a lány épp a hajópallón térdig a vízben.]

népipunk

Nincs hajlakk,
Nincs hajzselé.
Cukor van és víz.

gondolkodom ezen

Gondolkodom ezen a történeten, mint amikor a szakdolgozatot raktam össze, afféle módokon járok el, leginkább fejben, kutatok némi archívokat is, és arra jövök rá, hogy már mióta gondolkodom rajta, és hogy ennek a történetnek nincs eleje. Nincs. Elveszett. Vagy soha nem is volt. Nem tudom, nem emlékszem.

És akkor még vannak ilyen kisebb részletek is, fölindexelve mostmár, hogy névrendszerek, meg azok a számok, amiket egy évtizede keverek, hát ezt kapd ki, barátom. Hogy így.

fordítok

Hajszál drótokra fűzöm a szavakat, gyöngysorokat képzelek el és öntök formába gondolatból, hajlítgatom, illesztgetem a színeket, ragokat, struktúrákat; idegen elképzeléseket valósítok meg újabb és újabb módokon.

[Ha végzek, elolvasom a Szent Lajos király hídját, a két szememmel szinkron munkát végzek, a ballal az angol eredetit, a jobbal Kosztolányit öntöm az agyamba, és a friss élménnyel az ujjaimban átírom az egészet. Hogy szép legyen. Legyen szép a fordítás.]

nem gondolta volna

– Nem gondoltam volna.
– Nem? Miért nem?
– Nem jutott eszembe.

turbánként tekeri

A dj, aki turbánként a fejére tekeri a rátukmált törülközőt.

tizennyolcadik századi

Tizennyolcadik századi tűvel varrok a kanapén két óra hosszat. A tűk ezüstök, de a fejük aranyozott. A cérna is régi, ha nagyon akarom, szemmel tépem. Két órán keresztül varrom a báli ruhám, hajtom föl az új nadrágom alját, kúszik a spirálon a cérna, a fejemben pedig a Coil. Ezek feketék. Csoda bennük az a kis tű, ragyog vele a szoba.

68, 74

A Mézes Bodza gazdájának lett nyelvvizsgája! Éljünk!

összeférhetetlenségek zenében

Zenére porszívózni? Hogyan? Üvölt a zene, üvölt a porszívó, mint két sakál, hát az rohadt félelmetes, én ott nem akarok lenni.

[Esőben nincs elektronika. A jégverés az elektronikának az, ami a piros jelzés az embernek. Mindegy. A jövő héten már száraz lesz, abban fognak szikrázni a hangok.]

nem kezdi el mondani csak úgy

Nem bírtam megszólalni, mert költöttem. Azt meg nem kezdi el az ember mondani csak úgy.

a kékesszürke különböző árnyalatai

Amikor a kékesszürke különböző árnyalatai a minden.

szép-e

– Aztán szép-e?
– Én nem tudom azt megmondani, hogy szép-e, szép annak, akinek van hajlama az ilyesfélét szépnek látni. Annak bizony nagyon szép. Mondjam-e még?

a szomszédságban Jenő

Ott áll Menyhárt Jenő a boltban, cigit vesz. Ő az, tényleg, utólag a hangja igazolja (körvonalakból felismered, a bizonyosság kedvéért egy-két részletet még leellenőrzöl: orr, hang). Mondanám neki, hogy nahát, Te is itt, Jenő, hát itt laksz most a szomszédságban, nahát, Jenő! Ő meg fölhúzott félszemöldökkel bólogatna zavartan. Értené a helyzetet, értené, csak nem tudna mit mondani, motyorogna, hogy hát itt, itt. Aztán még követem a kefírrel kicsit, bemegy valamelyik házba. Örülök neki, hogy itt laksz a szomszédságban, Jenő.

skrik!

Néztünk svéd horrort, volt benne például egy jelenet, közvetlenül azelőtt, hogy a széttorzuló pofájú hörgő macskák széttépik majdnem a nőt, hogy egy fickó a kanapén fehér pamut usankában banánt eszik. Egy lakótelepen játszódott a film kiindulópontja egyébként, egy darab mászóka volt a lakótelepen, furcsa kockákból, némely lapja fedett volt ezeknek az acél kockáknak, láttam is egy ilyet hazafelé, majd lefotózom télen. Mert tél volt a filmben, hideg, szélcsendes, sapka nélküli január, mutattak egyszer vörös csipkebogyókat is, kettőt. A kockás mászókán játszódott egy Rubik-kocka is [Rybikʃkyb – könnyen meg lehetne tanulni svédül is ʃuːr], és sok nyugalmas képet mutattak a lakótelepről, deres ágak és fehér ablakkeretek barnásszürke házfalon, drapp égbolt előtt, csinálok majd a télen olyat én is, újabb lakosztály a szögletes csiga házában. Előtte meg utána ittunk vörösbort, a vámpír miatt.

Márió kamasz és moziba megy

– Kivel mész? – kérdezte.
– Nemtom. – motyogta Márió az ajtóból.
– Naaa?!
– Senkivel. – de ezt már nem hallották.

az Európa Mozi régmúlt

– És ez, ez a Berlin Calling, ez milyen?
– Jó, elég jó! Egy srácról szól, aki beteg, és aztán meggyógyul… ilyen izé betegsége van, hogy hívják azt?…
– Kábszeres.
– Igen, igen, az. Meggyógyul. Van egy barátnője is. Nagyon jól csinálják.

Az Európa Moziban nem ragyog a falfelület, a vászon egy kopott régi lepedő, a közönség pedig baseballsapkás vagány és sörszaga van. Az Európa Moziban kedves a személyzet vagy zavart, és a kijárat a Huszár utcára nyílik. A Huszár utcán zuhog az eső.

a gangon a korlátra pakolt lábam

Folynak le a belső udvarban a dolgok a gang négyszögén, a négy falon körbe, rohangálnak körbe a korlátok, fölül a visszafogottan fénylő ég, szemben otthonosan vetkőzik pizsamára egy család, mama és két fia, egy nagyobb, egy kisebb, a papájuk ki-be járkál, én meg bámulom őket bambán, bámulok bele az ezer wattos fürdőszobakörtéjükbe, mert függönynek híján van a számos ablak, a fakó égen pihentetem a szemem és a piros bársonyon nyammogok a torkomon, rábólintok elvetően néhány szókapcsolatra, szaladni akarok vissza írni meg beszélni inkább itt, meg elmesélni a mát, meg egyáltalán, szóval végül lejövök a sötét lépcsőházban a lift körül, és könnyesre röhögöm magam vicceken; hosszú volt a ma, vallomásos, építhetnék sorrendet akár, fontosságból.

jöttek a könnyek

Arra számítottam, hogy mégsem fognak jönni a könnyek, hiszen arra számítottam, hogy jönni fognak a könnyek. Aztán jöttek a könnyek mégis.

Túl vagyunk az elsőn; meg esik egész nap, hát miért is ne esne.

[It was the day when I started reading The Catcher in the Rye on the lousy tram.]

nyári időszámítás

Nyáron az a jó, hogy nincs idő. Járás van, járkálás, ide-oda, föl és alá, amikor tetszik, csak lazán, számítgatás nélkül.

De időjárás, időjárás legyen már! Nyár! Én számítottam rá!

egy nő a Várban madarat kergetett

Egyszer egy nő a Várban egy madarat kergetett. Meglátta ezt Nick Cave, nyomban odapattant, futott ő is a nővel a madár után. Kergették, ugrálgattak a macskakövek hátán. Aztán a madár, hogy, hogy nem, elröppent, ők meg ott maradtak az Úri utcán madártalan. Gondolt egyet Nick Cave, hogy kárpótolja a nőt, és fölírja a nevét a másnapi koncert vendéglistájára. Úgy is lett, ott csápolt a nő másnap este az első sorban, Nick Cave meg néha lekacsintott rá.

Ennyi a történet. Hogy eztán mi történt, találkoztak-e még a koncert után, senki sem tudja.

beszéljetek

A hallgatásotok egy végtelennek tetsző magas, réstelen kerítés, átmászni rajta szinte lehetetlen, kitépem a szívemet és a panaszaimat, ácsolok belőlük létrafokokat, úgy mászom föl, hogy belássak, és onnan akkor még ugrani is kéne, az ajtót fogjátok belülről, és hiába dörömbölök, kopogtatok csöndesen meg csöngetek, ha némán álltok a másik oldalon, eloldalgok leverten. Pedig nálam van, ha bemehetnék, odaadnám, ha nem ijednék meg a csöndtől, ami a vállatokat nyomja.

Beszéljetek!

felhőfödte nap

Az utolsó előtti napon, amikor még egy éj a leghosszabb, nos, ezen a mai napon semmi sem látszik a Napból.

és te mivel foglalkozol?

Fogadás, pezsgő. Sok díszes ember. Tányérok, saláták, villák. Tál mélyére hulló kanalak. Bor palackban, bor poharakban. Köszöngetés, könyökbökdösés. Kedves, méla rutin.

– És te mivel foglalkozol?
– Vasúttal.
– Igen?!
– Gyermekvasút.
– Ó! Bocsáss meg! Azt hittem, azt fogod mondani, hogy most voltam hetedikes, vagy valami ilyesmit. Mesélj a vasútról!
– Avatás, pénztáros, naplózó, mozdonyvezető, váltó, berendezés, kihaladás, szerelvény, harminckét tonna, Széchenyi hegy, féktávolság négyszáz méter, ellenvonat, engedélykérés, hiány, húsz kilométer per óra, tervezés, nyomtáv, tervezés, negyven kilométer per óra, többlet, engedély megadás, ellenvonat, biztosító berendezés, Csillebérc, huszonkét tonna, mozdony, tolatás, váltókar, jelzőfény, napló, pénztár, nagy vasút.

szakaszok

Én azt hiszem, be fog bizonyosodni, hogy igazam van a múltnak jövőhöz alig köthető viszonylatával kapcsolatban, miszerint viszonylagos és alig tart valameddig.

[Mantra.]

vásárlós

Vettem egy narancssárga … a már meglévő narancssárgához, de vettem egy barnát is, hogy lehessen variálni, és mindegyikhez illik a türkiz, ami már megvan; vettem fekete …, szerettem volna narancssárgát is, de nem volt, gondolkoztam még a piroson, de nem voltam biztos benne, úgyhogy visszatettem, mert még sosem volt ilyenem, nem tudtam eldönteni, tetszik-e, de most rájöttem, hogy tetszik és hogy mivel; aztán nagy örömömre és a világ örömére, mert milyen szép leszek benne, találtam egy fekete …, miután már fölpróbáltam egy remekbe nem szabott bordót, ezt a boltot ajánlom mindenkinek, a kotnyeles főnökasszony Párizsból hozza a …, a … és a …, csak úgy ragyog a bolt a színektől, ott van a földszinten balra.

Úgyhogy most föl is vettem a …, és nagyon érdekes, jól áll és tetszik, majd meglátjátok ti is, ha jöttök szembe.

megyünk Deákra?

Így mondják, hogy mennekDeákra. JösszDeákra? TegnapisDeákon…

állatos beidegződés

A kutyák fiúk, a macskák lányok.

továbbmegy

– Hogy vagy?
– Köszön…m…

[A kifúvott levegőből leszűrt válasz.]

simán

Nem az, hogy a váltóm, a kedvenc sebességem a váltón, hogy az olajozottan, símán, hanem az, hogy egy sokkal fontosabb is visszapördült.

IV VI IX XI

A római számokat is át kell gondolni: hogy mi van előbb.

Némi-nemű linearitás-probléma, azazhogy merre az előre, jobbra-e vagy balra, miért nem középen fölfelé, a tengely mentén. Tükörtengely; mindegy is.

(Meg újabban az egér jobb gombja, hogy miért nem a belső (a bal) gomb adja a parancsokat, a munkatérhez közelebb eső gomb miért csak segédhadnagy, mellékgomb. Heliocentrikus világkép az íróasztalomon, középen a monitor, a klaviatúra, körül az egyebek. A jobb gomb is periféria inkább.)

próbálom majd

Hétfő este van, holnap négyre, délután négyre, tizenhatórára megyek csak, akkora nyár van, hogy harsognak a zöldek, leszakad a fejem, katalán pezsgőt fogyasztunk a parkban, elnézünk két szívemszottyát az Olaf Palmén, beszívom mintegy véletlen a kakukkfű szagot, hát ismerős az az arc is, mindenfélék gurulnak és folynak és lebegnek lefelé, Leonard Cohen, amikor csodálkozom csak, John Lydon, ha gondolkozom is közben, kigondolok ezt-azt a lehetnéről, és igazából arról van szó, rá kell jönnöm két pösze zé-s fogrés között, katatón artisták és madarak énekelnek némán a Ramblán, kivágtak egy darabot, akármit is csinálok, ez van, hogy hiányzik, hiányozni fog egy darab, akárhogy is próbálom meg betoldozni, előleg vagy utólag. Aztán ki tudja, adja az ég, hogy az lesz az út, hogy kell.

osztályozó értekezlet

Öregedtem.

Senki sem hibás, a rendszer mégis hibás. A tehetetlenségi erő erős.

tűt a szénakazalban

Belefeküdni a szénakazalba, ott lesz valahol a tű is. Szúrni fog, fájni; a tű ragyogni, a kezemben.

És addig is, ott a szénakazal, illatos, puha, fölötte az ég.

fák, folyók

Az idei nyár elejében az a szép, hogy zöldek a levelek, ahova csak nézek, ha kimegyek a szobából, zöldek a kertek fölött, a ligetben, a sörben is sötétzöld foltok tükröződnek vissza. Meg kell harapni ezt a nyarat, meg kell veszni érte.

Beszélgetni akarok mindenkivel a fák alatt. Veled is, veled is és veled is. Ha kedved van, induljunk el lefelé a folyón vagy fölfelé a parton, jó, ha víz is van velünk.

Hársfaillat, időtlen kilométerek.

húsz év ide vagy oda

Találkoztam egy kilenc éves rockerral.

Szóval az úgy volt, hogy voltunk az óvodás buliban, mesét hallgattak az óvodások a párját kereső ifjú királyról (aki előtt meghajlom – mondja a rozmaringszál –, az lesz a te feleséged!), fejükön koszorú, lábukon a föld pora, a fa kérge, a víz selyme, a gyapjú melege, bejárnak ők is hegyet-völgyet, míg elérnek a kincshez. És akkor a kavalkádban meglátok egy hosszúhajút, és az anyjához fordulok, hogy ugyan, ki gyereke ez, és perszehogy Máté az. Kilenc éves. Máté nem akarja, hogy levágják a haját, Máté hosszúhajú, fésülgeti ki a homokszínű böngyör tincseket a homlokából, de akkor is. Az ő haja az ő teste.

[Mi lesz a kedvenc együttese?]

lónapló

weblog –» blog
hálónapló –» lónapló

harsogó zöld levelek ma

Egy csomó mindennek vége lett, csupa jó befejezés a héten, meg végre tehetős terep a biztos pont, ez is hiányzott már, ettől is megfosztott vagy megfosztottam magam, én azt hiszem, az volt, hogy elvesztettem minden bizodalmam, és most elkezdem megtalálni a kényszerű kényelmes helyzetekben, a zöld levelek alatt, habár a zöld levelek nem is hársak, de áttör rajtuk a Nap.

[Két Budai hegy: fa, völgy.]

maszkja arca

Miért szakadnak el így a határok, mosódnak el a képek, keverednek a játékok, az álmok, a valóság, a test miért önnön bábja, az arc miért maszk saját magán.

zsákban futás

Féltem a klausztrofóbiától, de nem mászott elő, és el sem estem.

ne essen

Jó nézni a Váci útra hulló cseppeket az ablakon át, a söröspohár alján át, de azért ne essen minden este, ne!

fekete, narancssárga

Szóvalhogy az a szöveg, hogy de jó színű, amiben vagyok. Szóvalhogy ez így, hogy ilyen egyszerűen. Jó ez valamire? Nekem nem – szóval rámutatok a fekete szoknyámra: aha, nekem is tetszik, azért vettem föl.

Szóval ne lehessen megdicsérni egy narancssárga atlétát, ne, ne már, ezt azért már ne lehessen!

társas fonálon

Harsogó színek, formák kavalkádja vékony fonálra fűzve, egymással soha nem találkozó figurák, összehangolhatatlan hangú vélemények, bábeli szózavar.

A fölnőtteknek tetszik, úgy néznek vissza ide a fölnőttek, olyan fölülről, olyan értőn.

[Festeni a rajztanár nélkül? Azt lehet? És különben is, ma szerda van. Mit keres maga itt, és mit csinál? Hogy jön ehhez az egészhez, és minek?]

szégyen

Az olyan alsótagozatos-kori álmok, amikben az osztályban vagyok, és csak a nagyon csúnya, mályvaszínű bugyi van rajtam, és szünet van, beszélgetünk az osztálytársaimmal, és mindenki úgy csinál, mintha nem venne észre semmit. A szégyen az álomban némileg jelen van, de aztán a valóságban tényleg ott ülök az osztályban, nézem az osztálytársaimat, és arra gondolok, hogy ők nem tudják, hogy álmomban pucér voltam előttük szinte teljesen, csak a mályvaszínű bugyi, ugye, és mit szólnának, ha tudnák, hogy az én álmomban én őelőttük úgy.

(Ez valami prodzsekt.)

tengelyek

diagnózis: pszichopata–neurotikus
makró: 5cm–1cm
kert: kórház–egyetem
munka: pénz–játék

– így beszélgettünk, ezek mentén, meg még másról is, az origóról is (milyen rigó is az origó?), és ettünk bors, ó levest, jégrémet, banántot.

ezer ásvány vitamin

Előkotrom a kis staniclit, amiben a vitaminok vannak. Odarántom a bögre vizet, egyik kezemben víz, másik a stanicliban kotorász, nyelem a vitaminokat. Fehér kapszula, sárga kapszula, kis barnás préselt labdacs. Nagy piros labdacs. Neonzöld, vékony pálcikák. Lapos, fehér és ekrü sikamlós, mázas lapkák. Türkizkék, fekete négyzetek, aranyos csillámmal. Egy nagy, szikrázó gyémánt. Ettől leszek erős és sokrétű a gondolkodásom!

tanúsítvány

Név: föláll, kipréselődik, lábra lép, mosolyog, kezet fog, átvesz, aláír, kezet fog, puszit ad, virágot kap, mosolyog, visszamegy, leül.

Elvégzett egy iskolát.

a fűcsomó alól a bolt előtt

– A tanárnőre mindig olyan jó ránézni, mindig olyan vidám!

Szimpatikus a fűcsomó alatt; a nevét sem tudom.

ma már nem minden pogó

Lemaradunk cseresznyét lopni, és ekkor eljön az idő, hogy megtudja, hogy látom, hogy változik, tehát van aztán min összenevetni, hogy a többiek ne értsék. Valamint megtudom azt is, hogy ma már nem minden pogó, ami tömegben ugrál, üt, vág és rúg, hanem van a mosh és van a pogó, és esküszöm, ez régen ugyanaz volt.

tout doucement

Iggy Pop Michel Houellebecq nyomán énekel…

…mindent szabad, mindenkinek.

a részletekből az egy szót

A másik meg máma, megint egy hirtelen feladat, azonnal kell, én mégis megengedem (megengedetem) magamnak a gondolkodási időt, sőt, nyíltan, már-már annyira önfelfedően, hogy az szinte nem is tesz semmit, időt kérek, hadd rakjam össze a részletekből azt a szót, ami leírja azt, ami látható (ez nem lényeges, akarom mégis, hogy egyértelmű legyen) és azt, ami nem látható, de van, és azt is, amit gondolok, és mindezekkel együtt izgató, kalandra hívó, nem leszóló szó. Reméljük; egy név.

azt mondják ma nekem

Azt mondják ma nekem fölháborodottan a változó égig, lenézve a kerámialapok alatt a pince mélyébe, a csatornák csövei alá, hogy beképzeltek és önzőek azok, akik hivalkodnak, és ez megvédhetetlen és megbocsáthatatlan.

[Milyen könnyű így tanulni: az orrod elé van tolva, két szikrából ömlik a lángész, ha megnyitod.]

(ez zen? ne!)

Az van ráírva, hogy elege van.
De nem érdekli, mert zen.
De azért elege van.
De nem érdekli.
De azért elege is van.
De nem is érdekli.
De azért…
De nem…
De,
de.

a Ráday utcán

Van a Ráday utcának nyitási és zárási ideje. A nyitási idő reggel fél tíz körül már tart, és kábé tizenegyig húzódik, amikor ténylegesen kinyitnak a kávézók. Beállítanak egy-egy bárszéket az ajtóba, hogy vendég ne, csak a napfény mehessen be a kávézóba, ott ácsorognak a srácok az ajtónyílásban, cigiznek, szemlélődnek, megszemlélnek engem is, ahogy elmegyek előttük az autókkal fölhorzsolt, sétálós Ráday utcán. Nem sietnek. Kitessékelik söprűjük hegyén a port, a pornak semmi keresnivalója odabent, menjen csak ki. Befelé csak a napsugár jöjjön, senki más egyelőre. Kirakják az asztalokat a deszkapadlós teraszokra, leterítik mindenféle bambusznád terítőkkel, meg kiszórják a piros üveg hamutartókat, a fekete matt hamutartókat, a súlyos átlátszó négyzet és kis kerek réz hamutartókat, ahogy illik. Minden kávézónak a saját hamutartója csillogja-villogja vissza a reggelt. Aztán elkezdődik a délelőtt, főnek a kávék, gőzölögnek az utca légterében.

Délután, vagy már inkább estefelé, szedelődzködni kezd néhány üzlethelység az utcában. A kávézók nem, a kávézók éjszaka is műszakban vannak. De bezár a turistabolt lassan, az arany bringavázakat áruló bolt, és zárni készül a fodrászüzlet is. Ezt onnan lehet tudni, hogy benézel a fodrászhelységbe, és a tükrök előtt ott ülnek a nők, de ha megnézed jobban, inkább lányok még ők, és hát nem áll mögöttük, nem hajol fölébük senki, hanem ők maguk szárogatják a hajukat a nagy hajszárítóval, a másik kezükben a körkefe, és csinosítgatják magukat egymásnak háttal, de a tükörben szemben, tehát még beszélgetnek is. Megbeszélik, hogy hova mennek majd egy hős lovag vagy úri ficsúr karján, talán valahol itt a Ráday utcán, vagy máshol.