Ahogy megígértük, megérkezett Novoszibirszkbe is a tavasz. Ugyan elég szürkés, nyúlós és nyákos, de azért felismerhetően tavasz, és tegnap éppenséggel nem esett az eső egyáltalán, hanem sütött a nap egész tizenöt órán át. Vasárnap lévén, kiballagott Jekatyerinácska a Berd partjára a kacsákat etetni, mint újabban oly sokszor, s el is heveredett kis kabátkájában a fövenyen.
Végignézte mindezt az egyik fa mögül Tolja, és nem tudta, hogy mit csináljon. A nagyanyjától jött, aki az egész évet a dácsában tölti, nem hajlandó soha bejönni onnan, igaz, nem is igen tud már, annyira megöregedtek a lábában a csontok. Ha tovább megy az úton, óhatatlanul felriasztja Jekatyerinát, amihez egyáltalán nincs kedve, olyan szépen indult ez a mai nap. Mert Tolja a rosszul végződött bajkonuri eset óta bizony igyekszik messze elkerülni a még mindig ugyanolyan friss és kívánatos Jekatyerinát.
Azonban egy kácsa megérezhette az ő jelenlétét, vagy csak a szél hozta, de szörnyű szárnycsapkodások közepette a levegőbe emelkedett mind, és Jekatyerinácska felült a zajra. Nem akarván magát még kínosabb helyzetbe hozni, előlépett már ekkor a fa mögül inkább Tolja, és torokköszörülve köszöntötte Jekatyerinát. Aztán pedig várta a vihart.
– Szervusz, Tolja! – nevetett harsányan Jekatyerina. – Hát miért nem ülsz le ide mellém, és nézzük együtt a vizet?
Elmosolyodott erre hálásan Tolja, és az útról a partra baktatott. A térdét felhúzva ült az elnyúlt nő mellé, mosolygott, és nézte a vizet. Nézték még így egy ideig, a nap átbukott már a delelőn is, mire felálltak. Hogy mit beszéltek út közben, s mit nem, azt én bizony már nemigen tudom. Talán nem is beszéltek semmi fontosat, csak épp, hogy a fűszálak örüljenek az emberi hangnak.
