a bűntudatomat

Hát hogy így rád óhajtottam rakni a bűntudatomat, de nem voltál elég.

::full-fist-mega-punch::

kapja be

– Kapja be!
– Ugye?!

az erdőből jövök

Az erdőből jövök. Az erdőből jövök, ahova a réten át értem. A rét fényes és napos, körbeölel a májusi meleg. Az erdő hűvös. Abban a májusban ültem le a fenyő tövébe, a vörös, hámló kérgű törzsnek vetettem a hátam, gyantaillat szökdösött az orrjárataimon. Puhán ültem meg a tűleveleken, és néztem a patakot. Friss, fényes, gyors, a vízből, ha akarok, iszom. Most tél van. Lefolyt pár hónap a patak hátán, és szürke felleg borítja az eget. Varjak kárognak a fejem felett. Visszasírom a nyárelőt, amikor még minden könnyű volt, és bohó. Felállok. Megreccsennek a tűlevelek a talpam alatt. Nehéz rajtuk a bakancsom. Kesztyűs kezem a zsebembe mártom. Elnézem a patakot: apadtabb, lassabb a vize. Túl késő van, hogy belemártsam az ujjamat. A száraz fakérget tépkedem a törzsről. Hiányoznak a madarak. Az énekesrigók. Hová tűntek az énekesrigók? Köröznek a fejem fölött a varjak. Hogy némelyek szerint a varjú rossz ómen: arra nem is gondolok.

                Megfordulok. Mögöttem a rét van. Ahonnan jövök, és ahová tartok? Visszamegyek a rétre. Előre megyek a rétre. Átugrom a múlt és a jövő határát, beleugrom az időbe. Hátra vagy előre. Télikabátos magamat az erdősávban hagyom. A réten süt a nap, illatos a föld, sárga és rózsaszín virágok zsonganak, motoznak a legyek, giliszták vájnak a föld alatt. Ez a kék ég fedte a helyet, ahonnan jövök. Ez a meleg levegő simogatott. Az erdősávra nézek. Elnézem a telet. A jelent firtatom. Átugrottam a rideg valóból ide, ebbe a mesés, csodálatos tájba, ahol csak úgy szánkáznak a napsugarak. Visszafelé hogy megyek majd? Ha egyáltalán.

                Visszafelé minek mennék? Dolgom van ott. Nincs dolgod ott. Áttolhatnám a jelenre a jelent… a napot. Ezt a napsütötte sávot kitolhatom, ameddig az erőm hagyja. Az erdőm a májusi fényt, hogy magára vonja. Ha hagyja. Kinyújtom magam előtt a karom. Felhőfalat tapogatok. Ködpára emelkedik a kedvhatárokon. Hűvösen ülnek meg a bőrömön a szemek, egyenként érzem a párafoltokat. Kitárt tenyérrel a párafalat puhán megtolom. Belibben, hullámzik, homorodik a tenyerem nyomán. Arrébb taszigatom. A földet figyelem. A földön a napfény továbbcsorog. Eléri a ködfüggöny peremét, és nem kúszik alá. Nem emészti el. A napmeleg erőtlen a ködpárára nézvést. A ködpárára nézvést csak a tenyerem erős. Nekiveselkedem, teljes erőből tolom. A tenyerem nyomán kúpok és hullámok alakulnak. Még tovább nyomom. Elszakad. A hasítékon át látni a fenyves erős, zöld színét. Az egyik lyukon a kezem átdugom. Megkapja a tél. Visszahúzom. Simogatja a meleg. Zsebrevágom a kezem, elgondolkodom. Nem akarok hasítékokat. Finoman és egyben akarom eltávolítani a falat. Nem akarok ajtóstul bedőlni, nem akarok párakaput. Száraz akarok maradni, és mozdítani, de azért megsimítom nedves kezemmel a homlokom. Az imént felszakadt hasítékok lassan benőnek közben. Van esélyem. Folytatom. Ha nagyon türelmes vagyok, holnapra elérem az erdőt. Ha nem, itt maradok. Nem érem ma már el az erdőt, mielőtt leszáll az est. Estig a napon maradok, de most mennem kell, nagyon sok a dolog.

                A ködfalat lapogatom. Nyugalom. Ne cibálja föl a szél, amíg távol vagyok. A hosszabb foszlányokat kis göngyölegekben a tövébe rakom. Rendben legyen, míg holnap visszajövök, és a munkát folytatom. Ki akarom szélesíteni a napsütötte sávot. A tenyerem most egy hárs törzsén nyugtatom. Nekitámasztom a fejem. A törzsben futó életet hallgatom. Nézem az erdőt, ezt a komor teret. Tudhat sütni az erdőn is a nap. Láttam már, hogy sütött az erdőn a nap. Intézze valaki el, hogy süssön ott is hamarost a nap. Én itt leszek. Amit megtehetek, tolom.