– Na, kicserélem a tömítést. Pont ugyanezt csináltam fél órával ezelőtt.
[...]
– Na, meg van csinálva.
[...]
* * *
– Na, kiteregetek. Pont ugyanezt csináltam tegnapelőtt. Is.
[...]
– Na, ez is meg van csinálva.
[...]
– Na, kicserélem a tömítést. Pont ugyanezt csináltam fél órával ezelőtt.
[...]
– Na, meg van csinálva.
[...]
* * *
– Na, kiteregetek. Pont ugyanezt csináltam tegnapelőtt. Is.
[...]
– Na, ez is meg van csinálva.
[...]
A szerelem romantikus, az élet kevésbé; a szerelem vak, hát az élet is vak.
Hajoljunk tehát a mosdó fölé, piszkáljuk ki a lefolyóba kéredzkedő hajszálainkat, meredjünk bele a tükörképünkbe, és kezdjünk magunkkal gyorsan valamit. Ha már úgyis oly sok minden teljesen nevetségesen mindegy.
Feltűnnek az október végi tér sarkán a sárga levelek. A levelek között át lehet tekinteni a túlvilágra. Közéjük bámulok, átnézek az időn és a kereteken, át a rácsokon. A kezemben póráz, a póráz végén pisilő kutya – ő pedig engem bámul, felemelt lábbal pisil éppen a rácsra. Október végén rendre feltűnnek a sárga levelek – hol ködlelő, hideg sötétben, hol pedig ragyogó napsütésben, és a tér sarkán most már mindig a rácsokon túlra gondolok.