Amikor azt latom a mozgolepcson, hogy nem en sirok, hanem o, akkor megis majdnem en is sirok, mert egyreszt sirjunk egyutt, mert olyan elbaszott ez az elet, masreszt unneplem magam, hogy en ilyen oszinte vagyok, hogy mellettem ilyen oszinten sirni is lehet, harmadreszt, mert nem szeretnem latni sirni, vagyis inkabb szerintem ma azt gondolja, hogy talan megsem szeretne, hogy lassam sirni, de mar mindegy, jajj, nehogy ezen is sirjon, otodreszt meg mert tenyleg milyen meghato egy ilyen tiszta lelek, hatodreszt meg mert mar majdnem olyan, mint az enyem, mintha sajat szegeny szuzdohannyal paskolt szivemmel beszelgettem volna.
Szoval kialltunk mi akkor ketten a tatra. Most ujra magam vagyok magam. Nem koccintok, de unnep.
No comments:
Post a Comment