utastársak

"A madárorrú a külső ülésen ül. Előtte a palánknak támaszkodik fél fenékkel egy ifjú hölgy a Magyar Lettre könyvfesztiválra megjelent számával. Fél szemmel a madárorrút nézi. A madárorrú térdére veszi kopott aktatáskáját, felnyitja. A lány meghökken. A táskában egy kék kockás, összecsukható esernyő, szendvics, papírok. "Műfogsor". Ez áll az egyik papíron. A madárorrú jegyzetelni kezd. Egy szőkére pacsmagolt hajú nő lép oda, egy gyereket cibál a kezében. A gyerek mosolygós, rózsaszínbe burkolt rövidhajú kislány. – Megengedi, hogy leüljünk? Ha beljebb csúszna… – Persze, várjanak egy percet. Csak egy megállót megyek, mindjárt leülhetnek… – Nem, nem, ne álljon fel, mi csak két megál… – Jó, már be is fejeztem, tessék! – De igazán, maradjon, csak üljön arrébb, jó lesz… – Nem, nem, tényleg csak egyet megyek. Így vitatkoznak, kéretik egymást, nem haragszanak egyáltalán. A lány mosolyog magában, néha rámvillan. Nincs kedvem mosolyogni, de visszanézek rá. Aztán két gimnazista ül le mellém: lófarokban vihognak, szájuk gyermetegen rózsás. Megbámulom őket. Nem tudom, zavarja-e őket. Nem tudom, észreveszik-e egyáltalán. A következőnél le kell szállnom. Felállok. Ránézek a lányra. Végignézte, ahogy felálltam, kibotladoztam a középső ajtóhoz. A madárarcú már nem ül ott, a pacsmagolt nő helyén egy barna, szolidabb áll. Talán ránéznék még egyszer erre a lányra, ha nem lenne nálam ez a két hülye szatyor. A Fehérvári úttól szatyrokkal utazni a Háromszék utcáig, elég ciki. Nem nézek rá. Ha netán leszállna, talán. De nem adok neki sok esélyt. Na, mondjuk ha a csetnikekről kezdene faggatózni, akkor. Talán.

Aztán leszállok, estig megfeledkezem az egészről."

Hát, így utaztunk aznap, Spiró György meg én. A csetnikeket nem kérdeztem meg, az viszont lehet, hogy valamelyikünk fülcimpája szerepelni fog egy közeli novellájában. A madárorrú akár egészben is.