a hard day's night's evening

Ma az volt, kedves Naplóm, hogy elfáradtam a saját órámon, ami azért fura, vagyis nem, pont hogy magától értetődő, mert az ilyen középfokú előtti órák fel szoktak dobni, ha egy kicsit is bírom a tanyítványt, de ezt nem bírom sajnos, kedves Naplóm, ennek annyira hülye viccei vannak, hogy például: – Ça va? – Non, és ezektől annyira zavarba jövök, hogy legjobb, ha laposan tartom az arcom, laposan, mint a fal, de ettől a vérkeringésem lelassul, és kevesebb vér jut az agyba, mintha már nem is az enyém lenne.
Egy másik tyanítvány meg, aki rámdudált a minap a körúton, én meg aszittem, a fekete nadrágkosztümös szőke jogosan veszi magára, de nem, mert nekem szólt, csak én már megint a fogorvosnőn meg az első idegen alkatrészemen gondolkodtam, ez a másik azzal az örömhírrel dobott meg, hogy nő a tökünk, és én ehhez sem tudtam szólni semmit, csak tátva maradt a szám, és olyan lehettem egy pillanatig, mint egy tölcsér az ismert és az allegorikus világ között, de szerencsére csak egy pillanatig tartott ez, mert megmagyarázta azonnal, hogy a barátnőjével ültettek tököt, nem pedig a cég másik két Zolijával merészkedik ekkorát bátorkodni.