És akkor tegnap spontán teljesült az álmom, mert hirtelen pont olyan partiba csöppentettek, amire titkon vágytam a csütörtök hajnali felriadás óta. Először gyerekzsúr volt a Szervita téri nyolcadikon óriási pizzák és vízilufi-csata közepette, aztán beslisszant egy film egy ír zenészpárosról, akik csak egyszer zenéltek együtt, de az megérte és megváltotta az egész életüket, és a moziban minden mozista előre köszönt meg nyitogatta az ajtót a biciklijeinknek. Aztán visszamentünk a nyolcadikra, ahol addigra feldíszült a szín, és színes fényekbe csavarodva lehetett táncolni a tomboló elektronikára, dobni a basszust és más hangláncokat, meg az esőben nézni az erkélyről a nagypolgári háztetőket, véletlen ismerősökbe ütközni – Hát te hogy kerülsz ide? Te hogy kerülsz ide? –, és megint megállt velem a hinta egy pillanatra, de nem azért, mint tegnap, hogy kiszálljak, hanem hogy lássam, hogy örülök, mert úgy hiányzott ez már.
No comments:
Post a Comment