Már kiolvastam az egész internetet, csupa megható történet született és elvetett gyerekekről, elhagyott férfiak, szétszakadt belsők, idegenül néző és aranyakat köpő gyerekek meg hosszas unatkozások, kapcsolati kenderfutások, háztartási bizbaszolások, és akkor gondoltam, megnézem, mit is csináltam tavaly, hátha az is olyan megható, és hát hiába sírt az egyik szemem, a másik felnőttesen nézett nem is túl cinikusan, csak olyan hát ez van, mindegy tekintettel, és akkor láttam, hogy csupa reggae-st mostam, pedig nem is vágyom rá annyira mostanság, jobban tetszenek a lágy elektronikák, és arra gondoltam, hogy akkor mostmár tényleg sikerült felnőnöm, nem csak amiatt, hogy tudomásul vettem, hogy nem utazhatom el csak úgy, és benne van, hogy arra jövök haza, hogy szénné égett a fél konyha, és pár hete megtanultam átdöfni a bőrt tűvel, pedig tőlem soha nem vettek vért, hanem van ennek ilyen kicsinyes megmutatkozása is, hogy az idők során beszereztem annyi piros, ciklámen és narancssárga ruhát, hogy megtelik vele a mosógép, és már soha nem fog kiürülni mindez, itt lesz mindig, forog-forog a dobban. És nincs kedvem rohanni sem, hanem inkább megvárni, hogy szép legyen az a talajtalan valami, ami most narráció inkább, mint valóság, és nem is tudom majd lehozni a földre.
No comments:
Post a Comment