a rém

A délutáni napfényben vártam a villamost, és rettegni kezdtem: megjelent egy nagydarab, lángosképű férfi, szemében vad csillogás. Fel s alá járkált, szórt rám is pár ideges és felajzott pillantást, dohogott, dobogott a sínek hosszán. Fehér inget viselt és fehér vászonnadrágot, fekete bőrcipőt és övet, és az ingzsebéből piros toll szára kandikált ki, ami harmonizált a kezében tartott fehér skálás zacskó kicsiny piros emblémájával. Talán amiatt is ideges volt, hogy nem találta meg a megfelelő kellékeket a randihoz (fényszétterítős napszemüveg? rózsa?). Elő akartam vigyázni, és kifigyelve, hogy a sofőrrel egyvonalban áll a megállóban, a villamos második kocsijába szállni. De ő hajthatatlan volt, és mire felléptem a harmadik lépcsőfokon, ott termett mögöttem. Hátramenekültem, és végül nem ült le mellém, hanem leült ott rögtön, legelöl. Szívkönnyebbedés.

Mert olyan színű volt ő maga, mint az Új Szörnyen Ijesztő Könyv borítója.

És azután felszállt egy nagydarab csupalila nő, de ezen már nem gondolkoztam, ez egy másik történet lesz, készül majd róla festmény is, egyáltalán nem szörnyen ijesztő.