forró

Összehúzza a szemem a túl rövid éjszaka, a reggel forró sugara a pupillámba fúródik, de szemhéjaim nem tágulnak, összetapadva védekeznek a fény és a július ellen, pedig még alig kezdődött el a délelőtt. Átpedálozok a hídon, vakít a Duna, el a poros kőfal mellett, mögüle olajos lámpaoszlopok bólintgatnak, a fák mozdulatlanok, megolvadnak a villanydrótok a levegőben, lomhán úsznak a fejem fölött. Megérkezem, lefékezem, elönt a víz, forrón gyöngyözik a homlokom, bőröm visszaveri a napsugarakat, száz tűszúrás ez az égnek, a szívem szomjas, lihegek, mert siettem. Az alagsori, langyos levegőjű mosdóba megyek, megmosom sóssá izzadt karomat, izzanak a múzeumi toalett vörös falai, és a csaphoz hajolok. Kinyitom a csapot, kortyolni kezdek a vízből, és a víz forró. Ezen az épphogy szuszogó nyári délelőttön nagyot kortyolok a forró vízből, és nem merek a tükörbe nézni, nem akarom meglátni csalódásomat vagy ijedelmemet, nem szándékozom eldönteni, hogy félek-e az élve megfőléstől, vagy csak szomorú vagyok és elkeseredett, hogy ki kell bírnom délutánig, hogy órákon át fogok ábrándozni egy pohár hűs vízről, egészen addig, míg haza nem érek.