találkozás a frivol herceggel és másokkal

Elmentünk megnézni a lelket és a testet képeken:

A nagyok sem mindig figyelnek a belógó kezekre és a lemaradt lábfejekre. Vagy őket máshová billenti az elmozduló egyensúly?

A cím vagy egy másik kép még egyszer ugyanannyit tesz hozzá az eredetihez, mint saját maga. Rossz esetben kétszer, netán háromszor.

Picasso szeme egy furkászó, mindenen keresztüllátó golyó, egy áldozata világát kiszipolyozó lövedék.

Marlene Dietrich cigarettázik akkor is, ha egy tujával enyeleg.

Önironikus és vicces portrékat készít saját magáról az ember, ha már unja az akadémikus festészet stílusában készített brómozott dagerrotípiákat és ükonokáikat: dzsentriruhát ölt, hasa elé a gépet lógatja be a másik objektíve elé, vagy sakkbábut szorongat a táblán, és erősen másfelé néz, oda, ahol már semmi sincs, vagy a nagy fekete zongora és a meszelt fal kontrasztjába könyököl bele unottan, vagy körberakja díványát keleti szőnyegekkel, előveszi a míves vízipipákat, láncot aggat a Buddhára, és köntösében elhever végül, úgy várja a kattanást, és addig vár, míg a kattanás után meglátjuk végre közös ismerősünk húsz év múlvai fekete, bondor, megfáradt szemöldökét.

Cocteau úgy tudott elegáns lenni, hogy háromféle csíkozású inge fölé kockás zakót öltött, és ennek az ellentétnek élét egy hangjegyfüzetmintás nyakkendővel vette.

Ezt a művészeti ágat a kezdetektől átszövi a cinizmus. Tudjuk, miért.

Rengeteget dolgozhattak a 'Tréfa reggelire' c. képen, mert amikor az a fickó bögrével a kezében felugrott a falra, úgy, hogy a hátát a falnak vető nő kezében nem remegett meg a bögre, és egyikük falatja sem akadt meg torkon, akkor még nem volt fotóbolt, minden élesben ment.

Végül volt egy kép lábakkal: őzé, kettő, elegáns, nőé, kettő, csizmás, patkánykutyáé, négy, fejjel, pompomos kötött sapkácskában.