spenótlevelek

Behúzódtunk az isten háta mögé, van egy zsebkendőnyi rész, amit az őseim megvettek még nagyon régen, az a zsebkendő mindig a friss levegőn lebeg. Halkan számítottam rá, hogy az egyik fülemen belehel majd az isten a válla fölött hátra egy picit, hátha mielőtt a másikon ki, azelőtt eszembe jut ez-az. Függeszkedtem a gyorsan változó égen, a szőlőkacsokon, belestem a hordókba, de semmi. Aztán egyszercsak láttam, hogy a spenótra ír az isten a napnak a sugaraival. A kezembe vettem, megolvastam mindet, segítségül hívtam a dél-amerikai asszonyokat, akik a tenyerük alá teszik a homeopátiás bogyót, úgy gyógyulnak, és végre kaptam egy válasz-szeletkét: az volt azon a levélkén, hogy tegyek úgy, mintha alapvetően ilyen kedves lennék és enyhén zavart, pedig mindvégig a kezemben a gondosan csomózott fonalak, és akkor kiderül majd, hogy mi lesz.