csupahold

Arról kéne írni, hogy mennyire teli volt a hold már délután, hogy csupa ideg volt az egész városban mindenki 5 után, amikor visszavonhatatlanul besötétedett márciusig. A 7-es busz egy tömött boa constrictor, ide-oda hányódunk benne a vészes megállóig, ahol le kell majd szállni. Egyik kezemmel olvasok, másikkal kapaszkodom a kesztyűn át, de valójában magam előtt sem marad titok, hogy fogalmazok egyfolytában, kapkodom a mondatrészeket az emberek kapaszkodók közé szorult arcáról. Az egyetlen józan pillanat, amikor én vagyok én, és tudomásom is van róla, az, amikor délután a számba veszem az első falat kávét. A boldog meg az, amikor a brácsás kisfiú az belső sávba integet a megállóban álló anyukájának. Az anyuka is kedvesen mosolyog, a srác is hamar rájön, hogy a buszból merre tart a kifele. De a városban sietve ide-oda ömlő emberek! Bosszantásukra (agyamra ment tán a tegnapi Kreutzer szonáta, s most koszlódik kifele egy csomóban) megeresztem magamnak azt a luxust, hogy feljegyzek valami rossz szóviccet a telefonomba a Ferencieken a Jégbüfével kapcsolatban, épphogy kihúzom magam az áramlatból, súroljanak azért a könyökükkel, vegye tudomásul mindegyik, hogy nekem ezt szabad, és nekik is szabad lenne, ha hajlandóak volnának észrevenni. De nem hajlandók, nincs ezeknek eszük, szabadságuk meg pláne. (Vicceik vannak-e vajon?) Olvasom a nagyon magas Juditot a kapaszkodón a kesztyűmben, olvasom 2002-től 2004-ig, vajon tényleg két méter? Milyen lehet két méteren élni? Bizonyára fennköltebb, mint ez a tömött, hány(kolód)ós 7-es, amin préselődünk nagy egyet nem értésben.

A hold meg csak néz a tányérképével, az arcába kéne csapni egy másikat, egy fonnyadt lencsefőzelékkel telit. Pfuj.