a hercegnő

Akkoriban a Szent István téren hegedült. Egy éjjel nagykabátos üzleturak csapatából odatipegett hozzá egy gyönyörű hölgy. Maga mit csinál itt? kérdezte. Megpróbált mogorván válaszolni, hegedülök, hát mit, de már kígyózott is fölfelé a dallam, elterelte a tekinteteket a mogorvaságról. Aztán tizennégy hónapon át vagy százszor is odatipegett hozzá, bámulta a nagy szemével, utánanézett az égbe szökő dallamoknak. Karácsonykor kiszökött a fényes teremből valami apró ajándékocskával. Inkább a szökés volt ajándék, nem is a kis dobozka. Mi volt benne? Nem emlékszik már senki, senki. Azaz lehet, hogy mégis, a feleség otthon, ő emlékszik. A feleségek emlékezni szoktak. A következő karácsonykor odaadta egy kártyán a telefonszámát: írjon majd nekem sms-t! És ő írt, ám a hölgy ekkor még Velencében időzött – ott töltötte a téli ünnepeket. Sőt, orchideát vett neki, hogy viszonozza a tavalyi ajándékot meg a telefonszámot, de a hölgy megorrolhatott rá: négy órát fagyoskodott a januári télben, de nem tipegett le hozzá, csak néha kinézett a függöny mögül. Soha többé nem tipegett oda hozzá selyem topánjában. Megmérgesedett, megmérgesedtek a szekrények is: ez az őrült még mindig itt van?! Kotródjon már el! Az orchideát hazavitte, a felesége három héten át kerülgette a hűtőben, amiből ő nem fogadott el semmit hét napon át. Épp csak annyit evett, mint a fél tenyerem.

– Őrült voltam, tudja? – meséli nekem ma este, mintegy példázatképpen.