kázmér és huba

– Amikor idegenül néznek rád. Mintha sohasem ismertek volna.
– Hát igen, az halálos.
– Amikor csak annyit mondanak: jegyeket, bérleteket!
– És persze nincs nálad.
– Persze, hogy nincs. Ki gondolta volna, hogy megkérdezik? Mennének legalább tovább, mintha mi sem…
– Mi sem? Kik igen?
– … Mi?
– Mi? Kik? Vagy mi?
– Ó. Haha!
– Tényleg! Haha!
– Ők is tudják, hogy tudom, hogy tudják, hogy… szóval ezt az egészet. Hogy úgysem lehet elfelejteni. Hogy persze, hogy nem a jegyekről meg a bérletekről van szó.
– Persze, csak nem tudják, hogy mit mondjanak helyette. Mert azt mégsem akarják, amit régen. És akkor már inkább jegyeket és bérleteket mondanak, hogy eltakarják az igazat.
– …
– … Khm.
– És persze hiába nézek úgy rájuk, hogy kiolvassák a szememből, hogy…
– Hogy?
– Hát. Hogy.
– Aha…
– Szóval akkor most szomorú vagy?
– …
– Hogy csak a jegy meg a bérlet…?
– Hát mert ők is tudják, hogy nem a jegy meg a bérlet, hanem… És akkor ez már örökre így marad?
– Igen, a legtöbbször örökre. De nem mindig. Az okosakkal nem.
– Nem?
– Nem.
– Aha.
– Ühümm.
– …
– Persze, nem ugyanúgy.
– Hanem?
– Máshogy.
– Hogy máshogy?
– Kicsit kevésbé. Kicsit alig hallhatóan. Kicsit úgy, hogy megkérdezik a jegyeket meg a bérleteket is, de mondjuk nem fahangon, hanem egy dallamra. Amit ismersz. És akkor tudod, hogy… ráismersz. És akkor tudod, hogy meg sem büntetnek, hanem hamis címet írnak fel. És akkor aznap többet már nem is beszéltek, meg azon a héten vagy abban a hónapban sem, de azért tudod, hogy legközelebb is már a dallam a fontos a jegyeket, bérleteketben.
– A dallam?
– Aha, az.
– …
– …
– Akkor megyünk?
– Menjünk!