életem Eckermannal

Kijöttem az uszodából frissen lobogó hajjal, fekete szövetkabát volt rajtam és lilás garbó, tél vége lehetett, már a tavaszba harapó tél. Kopáran sütötte a nap a fehér feljárót, az égen csillogott még a medence tükre, az ő motorja abban a pillanatban bukkant elő a kanyar mögül, amikor én fölültem a korlátra várni. Hosszú homokszín kabát volt rajta, ing és szőke haj, mosolygott, az ingére vont, megszagoltam a szíve fölött a zsebét, aztán fölültem a motorunkra én is, átöleltem, és hazamotoroztunk. Tudtam, hogy amíg én az uszodavízből bámultam a felhőket, ő fölvette otthon a búvárszemüveget és a pipát, alámerült a fürdőkádban, és azt szemlélte, hogy mit csinál malacúr és malachölgy a víz alatt, hogy parkolja le malacúr az automobilt, hogy igazítja meg magán a frakkját, és hogy kezd neki az udvarlásnak malachölgynél. Mindig megigazítja a frakkját, és udvarlása mindig sikerrel jár. Tudtam, hogy ezt nézi, mert mindig így volt, és mindig eljött motorral aztán, mindig megszagoltam a zsebét. Soha nem csordult túl a kád vize, nem lepte el a padlót, nem kúszott be a pipába és nem folyt le a torkába, majd a tüdejébe, hanem csak hazamentünk mindig, és kész. Úgy éltünk. Eckermann és én. Persze, nem csak ezek az éles fényű délutánok voltak, de főleg ezekre emlékszünk.