tavasszal eszmélek

…és délután egy veszett pillanatban felnyúltam a legfelső polcra, kitapogattam valahogy a porban, mert tudtam, hogy van még az alján valamennyi, és lehúztam az egészet egyben. Másfél deci tömény emberfeletti. Hát most hat.

(Pedig olyan most, mint amikor eltemettem a macskát. Elmeséltem már, milyen volt, amikor eltemettem a macskát? Melyik nyáron volt az? Ott hevert a macska döglötten az almafa alatt. Óriási, fekete foltos, fehér szőrű macska. El kellett temetni, mert meg volt halva. Előző nap még nem volt itt. Engem várt, hogy leérjek, hogy én temethessem el, mert ő (a nagyanyám) nem merte. Ott hevert tömötten és mozdulatlanul, és el kellett takarítani onnan, mert az nem járja, hogy egy dög hever a földön a kertünkben a lehulló almák között. Úgyhogy fogtam a gyalogsági ásót, és ásni kezdtem a szomszéd kertjében, a vaddohányban. Oda fogjuk temetni, a szomszédba, hogy ne nálunk legyen. Ami a szomszédban van, az nem nálunk van, az már nincs is. Úgyhogy fogtam az ásót, és ásni kezdtem. Iszonyú nehéz ásni. Verejtékeztem, hullott a kezemre, a napfényre, az ásó nyelére, tolta ki belőlem a csöppeket a tarkómon át beférkőző nap, nyomkodta kifelé a félelmet a nyárba. És akkor egyszercsak már elég nagy volt a gödör, tehát téptünk pár nagyobb szőlőlevelet, és azokkal megpróbáltam megfogni párosával a lábát, és behúzni a gödörbe, de nem mehetett nagyon könnyen, mert emlékszem, az ásóval is el kellett kezdeni toszogatni az oldalán. Féltem attól is nagyon, hogy kireped, szétpukkan itt az a döglött macska a kertben, de nem pukkant. Valahogy beevickéltük a gödörbe, jó sok homokkal befödtük, meg a vaddohányt is visszahajtogattuk, hogy ne látsszon, van ott valami. Meg ugye, hogy a telkeken átjáró kutyák se szagolják és kaparják ki. Nem kaparták. Aztán megtöröltem a homlokom, és remegve csináltam valamit, ami megint élet, és nem macskahullák eltakarítása. Nem mertem kiszámolni, hogy azóta sűrűbben nő-e ott a vaddohány.)