egy sziget lehetősége

Olvasom ezt a könyvet, ami úgy végződik, hogy ez a jövőbeni ember, ez a kétezer év múlvai új ember otthagyja a kaptárszobáját, otthagyja a képernyőt, kihúzza az interhumán-net kapcsolatok összes kábelét, otthagyja az adatátvivőket üresen hápogni, és elindul délnek. Gyalog, mert sohasem fárad el, a zsebében ásványok és vitaminkapszulák, nem szorong, nem fél, nem szomorú, és vele van Fox, a sokadik generációs eb-klón. Délre tart, mert ott várja a tenger, a sóban és szerves anyagokban gazdag végtelen mélységű lé, az örök táplálékforrás. Hosszú hónapokat gyalogol, messzelátóval nézi a vadakat, és amikor lehull a dér, Fox elvész. Leölték, a fülét lecincálták a vadak.
…Nincs víz, elolvadt a hó, felszívta a nap. Két préselt tabletta mit ér? Tíz, tizenkét napig bírja még, ha… Nem fél, tudja, kiszámolta, hogy így lesz, a vadakat maga mögött hagyta, a másik új ember, a nő, valahol előtte jár, de lekanyarodhatott az útról, nem tudni merre, tíz, tizenkét nap a kiszáradásig. És akkor meglátja. Homokpadok, pocsolyák, sós, algáktól erjedő lé. A lábát mossa a víz. Belefekszik. Nem iszik, ozmózissal táplálkozik. Lebeg a langyos víz tetején, nézi a napot. Él. Örül. Kétszáznegyven év óta először. Ez az öröm a szerelemé, a játéké, az életé. Ismer mindent mostmár. Még hatvan év. Körülbelül ennyi van hátra, húszezer nap még. Húszezer nap lebegés, lebegés a történetekben, az ősei és a többi új ember-ős történetében. Elég az agy az élethez, és egy kis napfény meg sós víz, így együtt már a végtelen.