Harmincötezerszázhatvannégy alatt léptem be, s zuhantam meg alig másfélnyi óra alatt, túl sötét volt, túl sok az ember, túl sok az a mondat, túl sok az előző hetek, nem működnek a csápjaim, lekapcsolt az elektronika, ó, de fekete minden, a vetítés összenőtt gipszelt fejű ikrekről szól, kopasz, megbízható vállú férfiak tekerik a zenét, s én próbálok, de alábbhagyok, hát elindulok onnan végleg, úgy képzelem most, mint egy törékeny falú óriástojást, dübörgött is a zene, verte az ablakot, hallottam remekül kintről, és akkor jön megint a csoda, megpróbálok beúszni a keserűség mélyére, de kétezerkilencben nem megy (miért nem kérdezel többet? miért kétszer?), kétezerkilenc késői hajnalán is látok olyat az Újból, aki felvidít, bondorodó hajkupac, ő nem is lát, hát nem tudom, hogy pont ezen kell-e múlnia, de hazaérek, jönnek a buszok, lesz reggelre kefír, lesz reggelre rend, én benne a rendben.
No comments:
Post a Comment