Csodálnom kéne, ahogy kilométer hosszan húzódik mellettem a vastag fehér, a fekete, a vastag, barázdás fehér, a vas fekete, a fehér megint, és a domboldalak meg a szürkésfehér égbe mosódó havas háztetők. Néha fekete-fehér a táj, néha meg zöld-fehér, ahol zöld karók és a szembe tartó HÉV ékíti a tejüveg semmit.
Nem tudom csodálni. Ijeszt ez a nagy fehér lyuk, ez a kerettelen, nyakunkba toluló ég, a hólé a fejemben csorog, feszíti az artériáimat, a halántékomban dobog a millió jégbe zárult organizmus, tolulnak föl az idegpályáimon, szánkáznak le a gerincemen, fagyasztják a rostjaimat, korrodál a hideg, atomjaimra hullom.
[Addig fog tartani, amíg ki nem olvasom a Snow-t, tudom. Miről szól, tanárnő? A kokóról? Nem, dehogy. De, mégis. (A láz kiesett a kezemből, megfulladtam azoknak a novelláknak a hőjében.) Ez egy állapot.]
Nem tudom csodálni. Ijeszt ez a nagy fehér lyuk, ez a kerettelen, nyakunkba toluló ég, a hólé a fejemben csorog, feszíti az artériáimat, a halántékomban dobog a millió jégbe zárult organizmus, tolulnak föl az idegpályáimon, szánkáznak le a gerincemen, fagyasztják a rostjaimat, korrodál a hideg, atomjaimra hullom.
[Addig fog tartani, amíg ki nem olvasom a Snow-t, tudom. Miről szól, tanárnő? A kokóról? Nem, dehogy. De, mégis. (A láz kiesett a kezemből, megfulladtam azoknak a novelláknak a hőjében.) Ez egy állapot.]
No comments:
Post a Comment