ég és föld között

Amikor az anyaföldön fekszem a szántó közepén szétvetett karral, arccal a föld szagában vagy arccal a kék égnek, érzem a föld kérge alatt a mélységekben dúló, végtelen súlyú és minden irányba hullámzó magmát, érzem, hogy a földkéreg pár arasznyi vékony csak, de megtart, minden időkben szilárd, berepedhetetlen, elválaszt a forró lávától, a föld vas szívébe bele nem eshetem, és amikor így széttárt karral nyomom a hasamat a földnek, rámnehezülhet az ég is, a nagy kék levegőtömb, minden a horizontról túlról is, én biztonságban elférek a kettő között, össze nem roppant sem a hátamra nehezedő ég, sem alattam a poklos mélység nem szív magába, én én vagyok, elsimulok köztük, a világ mindkét félgömbje az enyém, itt élek közöttük aprón, kuncogva laposan és mindenhatón.