a hallgatás

Használtam ma a hallgatást. (Adta nekem ezt a könyvet Magdi-Léna a minap, abban van a hallgatás, tudta jól Magdi-Léna, hogy hasznát veszem majd, szokott ő ilyeneket tudni.) Játszottam, hogy nincs kedvem megszólalni. Húsz percig néztem az órát, néztem őket, néztem a foltokat a szemüveg nélkül, ha leveszem, nagyobb, ha fölteszem, kisebb a szemem, néztem, néha megrándult a szemöldökömön az ideg. Nem érzitek, hogy elég? Én azt nem tenném. Elmondják szépen, mit kéne és mit nem, kinek mit. A húszból kettő, ha kínos, az utolsó két perc. Azután már megszólalok.

És akkor az egyik ráérzett, hogy addig nem lesz óra, amíg gonoszul pepecsel. Mert az a legrosszabb, ha van óra. Annál rosszabb nincs, ha óra van, ha komolyan kell, ha alig valami idő múlva kezdődik a nagykor. Mindent, csak azt ne.

(Egy másik pedig önszántából van itt. Legyél elegáns!)