Nézem, ahogy tükröződik rajtuk a film. Hogy hogyan ülnek: mindkét banda jobb karéján a rendes lányok, középen a fiúk a kanapén, baloldalt a néha csöndes csibészek. Hogy ki röhögcsél a szex-jelenet alatt, ki sóhajt föl Moby visszhangjain, ki ül rezzenéstelen arccal végig, ki viccel hangosan kínjában az élet és a halál között, the hanging around and the in between pisses people off. Az első cápás jelenetnél egy merő összerándult izomcsomó az osztály, tátott szájjal merednek a képernyőre, nem hiszik el, amit látnak. Akinek nem esik le az álla, annak is emelkedik a pólója a hasán, föl-le, föl-le. Az egyik lány mindig leveszi a szemüvegét, ha véres jelenetet sejt. Ki szpojlerez végig dicsekvésből, mert ő már tudja, hogy mekkora dzsó-ültetvény fogadja őket, hogy nyakörvet kapott a majom, hogy a vércsík végén ott a megtámadott élő test, hogy a beteget megölik, hogy ez az egész kalamajka talán mégsem éri meg, a paradicsom eleve elveszett.
No comments:
Post a Comment