vigyázz magadra

Azért vigyázz magadra – mondja nekem karjában Léna Zsófia nagyhercegnővel, aki elégedetten böförészik, gurgulázik és nyeklik, tág szemmel hesszeli az ajtófélfa jobb fölső sarkát. A nagyhercegnő a múltkor még egy vízszintes kis krumplika volt, most már külön mozog minden karja és lába, rostosodik a hátizma. Az ominózus ajtó mögött a nővére alszik, Ada kisasszony, fejét a nagy Brúnó medve hasára hajtva. Ada kisasszony elsőrangú dalokat költ a szoknyák szétválogatásáról és fászindzsálásáról, meg egyéb mumpinkókikról is, de most fáradt, aludnia kell. Jó, vigyázok, mit is csináljak – válaszolom. Hazafelé aztán majdnem becsúszom a HÉV alá, de azért messze volt a HÉV, messziről szól a sípja, hosszú hat méterről. A bukó az iskolában maradt tegnap, nem engedett vissza már a riasztó, szóval ezután már vigyázok tényleg.

[Vigyázz magadra! – az emberek egymásra bízzák a dolgot; muszáj. Hiszen pont, mert nincsenek ott.]