Elmentünk bort inni az árnyas fák alá, a parkba meg a sörözőbe, és hazafelé, még a lágy sötétben, amikor alig sötétkék sem, nemhogy fekete, megszólalt a tüdőmben a Romolj meg, ostromolj meg, ott kongott a csontjaimban, harangoz remegve a bordáimon. Szerencsére, mert nem tudom, hova mondjam, amit szeretnék mondani, nem mondom sehova; de tizennégy éve ismerem ezt a dalt, amit a fölvételen Jenő élvez láthatóan leginkább, és persze a VargaOrsi, szépen fehér ingben és halkan a fűszállal, és jól tudom, hogy minden szavát ismerem, és értem, szelíden, szépen és halkan, nagyon jól tudom, hogy ez álom, vagy nem.
No comments:
Post a Comment