a játék

Gondolkodom ezen a gyomoridegig vájó agresszív nőn a tanfolyamon, aki, mert nagyon sokat fizetett érte, minden nevetésnél az órára néz, az óra kicsit mögötte van, oldalt, hogy főleg én lássam egyfolytában, szóval jó föltűnő az, amikor ő hátratekeri a nyakát az órára nézés miatt. Szóval hogy a viccek, meg az, hogy játszunk picit a szavakkal, őt nagyon megrövidíti. És akkor dacos lesz, megsértődik, és engem pedig szerintem már eleve nem bír elviselni, mert lerúgom a szandálom, mert mezítláb nem fáj az állás, és hangosan hallgatom a zenét, meg érzésre tartom a szünetet, és nem akkor, amikor a nagymutató pont függőleges. Szóval gondolkodom rajta, amikor már nem vagyok ideg, és aztán elkezdek megenyhülni, meg sajnálni, és végül a Szabadság-hídon egy képben elémtárul az élete, ami egy tragédia, mert ott áll szegény, könyököl a híd korlátján, piheni ki a napot, amit acsarogva végigcsinált, és nem jön elé senki a nap végén, nem várja a miniszoknyájában szűkölő galambtestét sem gyerek, sem fölnőtt férfi, és bámul bele a Dunába. Soha nem fog beleugrani, még gondolni sem fog erre. Én meg nem állok meg, ő nem vesz észre, remélem, suhanok el mögötte gyorsan, és annyira engem sem vár ma senki, de én mosolygok, mert én addigra már köszöntem a híd rámpáján ücsörgő francia kisiskolásoknak, és megláttam a nő mögött a rakpart vizében bokáig randizó szerelmespárt, szóval nekem addigra már jó.