mindenki szörnyülködött, és persze nem lett semmi

Elkezdek somolyogva csuklani kínban, amikor már visszaállt a szívverésem, azazhogy jár újra a nyugis tempó szerint, nem hiszek a szememnek, a magamnak, hogy már megint micsoda helyzet, vagyishát pont, hogy azt nem hiszem el, hogy nem hiszem el, hogy megint, és olyan ismerős, dehát én kértem, szóval inkább csak röhögök magamon, hogy most mondanom kéne valamit, valami helyre utasítgatást, de nem bírom összefogalmazni ezeket a más nők szájából elhangzó mondatokat, meg nem akarom magam úgy akkor (akkor úgy). Aztán persze később mondom, de akkor is minek, viszont akkor már nincs súlya, mert nem vagyok megijedve; csak miheztartás végett. Hogy azért ingóbingó volt az az állvány ott már a negyediken, meg minden, és én ezt most mondom is egy kicsit.

[Ültünk régen a Kurírban, spanyolóra volt, és a pasim elkérte a haverunktól az utolsó véralvadásgátló injekciót, a haverunknak műtötték a térdét, azért kellett neki, de ez volt már az utolsó és unta nagyon, és akkor a pasim elkérte, és beadta magának ott a piroskockás terítő fölött, megnézni, hogy mi lesz. Mindenki szörnyülködött akkor is, és persze nem lett semmi.]