szomszédok

Déli alvásomba belecsönget a szembeszomszéd, a gépészmérnök Zsolt, és hozza a felsőszomszéd Kriszta kulcsát, amit másfél hete bedobtam a postaládájukba, mert én nem értem rá petúniát öntözni, és röhög a szembeszomszéd Zsolt, hogy ők is elutaztak, ők sem értek rá, sőt, tegnap találták meg a kulcsot a postaládában, és különben is megmondták a Krisztának, hogy nem érnek majd rá. Csak a Kriszta meg elfelejtette mondani nekem, ezért dobtam be a kulcsot a Zsolték postaládájába.

Szóval most visszaadta nekem a kulcsot a Zsolt, én meg gondoltam, tisztázom a Krisztával a dolgot, fölbattyogtam hát az elsőre, hiszen a héten már látták, itthon van. Vagy itthon lesz, vagy nem, legföljebb megöntözöm megint a petúniákat, hátha fölélednek, bár a vidékiek tudják, a petúnia nem hal meg, petunia's not dead. Fölmentem tehát, hahóztam a lakásban, a Kriszta sehol, meg a kislánya Bori sem, de valaki visszahahóz, egy férfihang, de nincs sem a nagyágyon a számítógép mellett, sem a Boriéban, sem a fürdőben, a wc-ben, sem sehol, hanem van még egy ajtó, amit még sohasem nyitottam ki, hát onnan szól a hahó, kinyitom az ajtót, egy csomó rakomány van ott összehalmozva, két kékszélű zománcbögre, asztalok, lavórok, egyebek, és mindezek közepén egy matracon egy nagyon helyes fiatalember ébred álmából csíkos takaró alatt, és nézünk egymásra, hogy hát te meg ki vagy, és elnézést kérek, hogy így rátörök, de hol a Kriszta, hát ő nem tudja, de neki a Kriszta, az az izé, a nagynénje, aha, hát akkor mondd meg neki légyszi, hogy nálam a kulcsa megint, én vagyok az alsószomszéd Bori, és nem tudom, mi van a petúniákkal. Az egész közben bosszankodom, meg bújok az ajtó mögé, mert nincs rajtam melltartó, hiszen a szembeszomszéd álmomból keltett, de a fiatalember is valószínűleg teljesen meztelen a takaró alatt.