a hosszú rövid út

A Déliből a Maros sörözőbe megyek, alig pár perc az: az aluljáró, a Krisztina körút sarka, a Városmajor utcán nem befordulni, a következő pedig már a Maros utca, még ötven méter, és belépek. Ezalatt átgondolom, félek, kételygek, hogy ami alig az előbb volt, azt el kell mondanom, de elmondhatom-e és hogyan, de én tudom, hogy el akarom mondani, azért megyek oda, ha nem engedné, hogy elmondjam, ha nem lenne jogom hozzá, én most azonnal kifordulnék, ki a Marosból, át a Moszkván és haza inkább, eléggé biztos vagyok benne, hogy el akarom és el fogom tudni mondani, úgyhogy úgy is lépek be. Mesélni kezdek, és ő már észreveszi, és aztán el is mondom, és mosolyog, hogy észrevette, és én örülök, hogy ez ennyi, semmi fölös erő, semmi fölös feszítés, és kész, mosolygok a piros kockás terítőre és a négy kezünkre, meg persze fölötte ránk.