kanyarodom a sűrűben

Kanyarodom a hídról, kerülgetem a sűrűt, belehajtok egy csoportba, egyszerre hallom és látom meg, nem tudom, hogy a járásáról ismerem-e föl a hangját, vagy a hangjáról ismerem-e föl a fejtartását, mindez egyszerre történik, az arcát már csak ellenőrzésképpen keresem ki, eléhajtok, lefékezek, megtorpan, de lehet, hogy ezek is egyszerre történnek, a következő már az, hogy mosolygunk, az van a szemében, hogy megveszi az egész Európa cukrászdát vagy elvisz a sivatagba, ahol minden nap találunk oázist, választhatok, és aztán szerepelni kezdünk, ő színész, én zavart, megbeszéljük, amit ilyenkor szokás (honnan? megnézted? hova? mi van ott? hogy sikerült? mondd meg mindenkinek, hogy… nem mondom, de mindenki tudja), és akkor már menni akarok, otthagyom, ő köszön, én nem, valójában egy hosszan tartó mondat közepén vagyok, hetek óta nem bírok elköszönni a mondat közepén.