a lagzi vége

A lagzi végén a vőlegény úgy tessékelt ki, úgy csapkodta morcosan egymáshoz a tenyerét, hogy tessék, tessék, tessék befejezni, erre tessék, erre van a megálló, jó, tessék, egy-két sört vigyetek még, de ne maradjatok már tovább, mint otthon a házibulik végén, csak most nem vette föl a vendégriasztó nagypapa-mellényt, amit ha meglátunk, hanyatt homlok menekülünk, mert olyan rettenetes az a birkabőr bekecs, de most ez ugye nem volt nála, így férji zordságával hatott – státuszában az erő –, az arcán viselte a birkabőr bekecs egész riasztó mivoltát, mi meg eltakarodtunk. A két utolsó vendég.

Valahogy mindig utolsó vendégnek kell lennem, ha nem, akkor ott talán nem is voltam, valahogy mindig látnom kell, hogy tényleg vége, a szer csak rám hat, bár rám sem úgy már, valahogy mindig addig maradok, míg belátom, sőt beláttatják velem, hogy amit keresek, az nem itt van. Pedig általában szoktam tudni, tisztában szoktam lenni vele, hogy amit keresek, az máshol van, sőt akit, az is. De reménykedem azért mindig, hátha most nem, hátha most mint a mesében, hátha most fölbukkan, és akkor nem vártam hiába.