a murder ballad

Valahogy megmenekülünk, valahogy bejutunk a házba, magunkra oltjuk a villanyt, meztelenül fekszünk az ágyban, csak az ékszereinkben, egymás kezét szorongatva suttogunk, fölkapcsoljuk mégis az ágy fejénél halványan a lámpát, félünk még, de már nem reszketünk, átöleljük egymást, örülünk, elalszunk. Majd fölriadunk. Kint áll az autó, pakol a kocsiból. Fegyvereket, becsomagolt fémeket, amiket nem ismerek. Egymásra meredünk az ágyban. Szorítjuk egymás kezét. Ne mozdulj! – suttogom, de ő áthajol fölöttem és lekapcsolja a villanyt. Erre fölfigyel kintről. Ne mozdulj! – ordítom suttogva, de már késő. Kitárja a bejárati ajtót, az ágyról odalátni, trappol, az arca kemény. Ránkszegezi a puskát. Harc. Harc, futás a házban, mi meztelenül, ő az overállban, a bakancsa trappol, valahogy megszerezzük az első fegyvert, aztán a másodikat, valahogy visszakerget minket az ágyba, a fegyverek nem lőnek, a fegyverek csak az ablakot törik ki és a vázákat verik le, ránkfogja a puskát, szorítom magamhoz, a vállába bújok, hogy ne lássak, az ő háta totális célpont, a vállgödrömbe fúrja a homlokát, ne lásson és ne halljon ő sem, és akkor dördül a puska, megrázkódunk, én élek, érzem az ő utolsó remegését, lágyan ömlik rám az élete, lefolyik az oldalamon, meghalt a nőm, egyedül vagyok. [A zene a Henry Lee.]

Valahogy megszereztem egy puskát, a gardróbban állunk, célzok rá, lövök, de műanyag a tár, a puska nem lő, alig is kattog, játékfegyver ez, vagy mi, nézek rá föl, hátha megkönyörül rajtam, itt állok előtte pucéran, hát ismer, miért…?, de nem, lő továbbra is, hullik mögöttem a vakolat, talán mégsem mer lelőni csak úgy, talán nem egy könyörtelen senki, talán… és vége, valahol vagyok, fekete garbóban, biztonságban, talán otthon, őt elvitték. A nőm halott, egyedül vagyok, de élek, fekete garbóban, biztonságban. [A zene mostmár a Stagger Lee.]