a nyugati part az esőben

Lehetetlen lefényképezni a Margit-szigeten heverő hiányokat. A Dagály üres medencéit, ahova mehettünk volna nyáron, a fenyő alatt heverő széket, a rozsdás hűtőhátakat. Kong a nyugati part az esőben, Óbuda szürke nyúlvány az víz mögött. Itt az ősz, a színekben már komor és fakó, de a meleg, a meleg még tartja magát, beszorult a hideg alá, azért vagyunk ilyen nyomottak. Mezítláb jövök a pocsolyás futópályán, rugalmas a talpam alatt a gumi, a szandálom életveszélyesen csúszkál, azért vetettem le. Tapicskolok a pocsolyákban és a gondolatokban, hogy most akkor már ez lesz hónapokig, ez a száz nap macondói kilátástalan vízkaszni, amibe csak az álmok férnek be majd. Az északi sorompónál Eszter, bocsánat, aztán Hajrá, Eszter. Itt szokott futni az Eszter, és valaki, egy srác megálmodta, hogy így hódítja vissza, fölfestett, időtálló bocsánatokkal és hajrákkal. Hát igen. Az álmok. Isteni ajándék bekerülni valakinek az álmaiba. Mit merhetünk abból a felszínre hozni? Nyári folyószag árad a Dunából, de hideg. Mit keresek ebben a világban? Máséban? Mit keres bennem másé? A körúti járdán csúszós a fekete beton, és mire hazaérek, üvegcserepet bányászok ki a talpamból. Mint pár napja a filmben az önmagukat műtő hősök, a fiúingbe tekert nyílt törés, csak az enyém kisollóval elintézhető. Borostyánszínű, tetraéder formájú üvegcserép az ujjamon.