az a négy perc

Az a négy perc, amikor eldőlt, hogy ki kell tépnem magamból, az sokkol legföljebb még mindig, az a kétszer két perc az esőbeni tekerés előtt és után, az utólag hihetetlenül gyors és fekete, előzménye alig lehetett, én nem vettem észre, nem voltak fájásaim, és nem tudom, hogy neki voltak-e, lehet, hogy voltak, vajúdott már hetek óta, én nem vettem észre, hogy ő mit vett észre, arról nem beszél. Ilyen lehet az is, amikor a születés, csak ott utána összetalálkozunk, most meg pont, hogy leválunk és kitépődünk, de értem már azt, hogy maga a hirtelenség is sokkol, nyomasztja a tüdőmet éjszaka, bizonyára idegrendszeri elváltozásaim is keletkezhetnének ebből, sőt egészen bizonyos, hogy keletkezhettek volna, ha nem vár itt az a dal egészen véletlenül, amiért végtelenül hálás vagyok, amivel gyakorlatilag az életem egy szakaszát mentette meg az, aki, amivel lesimította az őrületbe készülő idegeimet.