diófalevelek

Vakargatom a diófaleveleket a fűben, a tűzre kell teremteni azokat, oda valók, mérgezik a talajt a diófalevelek. Némelyiket kézzel marom föl. Párhuzamot vonogatok az életem, a fű, a diófalevelek és a diófalevelek mérge közé közben. Óhatatlanul kikerüli a gereblyét egynéhány levél, óhatatlanul esnek dolgok nem jól az életben. Ezen sírok kicsit, sóval is behintem a fölvakargatott földet. Az volna-e a jó, ha méregtelen lenne a fű? El kéne-e tépnem ezt a fényes pókfonálon függő izét, ami vagy az orrom előtt ragyog és fényes, vagy százszor sötétnek látni a világot a kontrasztban? Netán letépni az orromról és a másé alá dörgölni? Aztán elmúlik a kontraszt, hunyorognak rám a börzsönyi hegyek, és oda jutok, hogy hát a fényesség meg a ragyogás mindenképpen jobb, mint a félfakó koraőszi homály, és elhessegetem a kontrasztot. Pár óra múlva a kút mellett rámakaszkodik fonálon egy pók, ott hintál, azt elkergetem. Akkor épp süt a nap, és különben is, front van, meg másnap, meg előző nap is tán, olyan kristályosra töredezett ma az idő.