a húrok

Hangtalan pengetem a gitárt, nem csillog a hangom, nincs kedvem énekelni úgy, a csillogás nekem a csalogány égő szembogara, kell az a dalba, az az égő szembogár, de nem, nem szabad átragyognia az ujjaim között semminek, némának kell maradni, nem szólalok meg már órák óta, azazhát legalább egy-két óra kijönne, ha összeadnánk, amikor csak hümmögök, tréfálkozom, és semmi érdemit nem mondok, csak szórakoztatok legföljebb, mert jövőtlennek tűnnek a szavak. És majdnem elhatározom, hogy rendben, nem szólok ezentúl sohasem, nagyon jó vagyok néma elmaradásban, elhagyódom csöndben csak olyankor, de nem, jön majd a november, ahogy jött most ez a dal is, hopp, Kirsten Barry a semmilyen életről, a bármiről, ami bárkivel megesik, és akkor látom, hallom a húrok fölött, hogy érdemes, hogy akárhogy is, ha csak a mókába ásva, de ott vannak a szavak, valahogy benne kell, hogy legyenek a tréfálózásokban és az elmosolyodásban, és ennél kevesebb már nem is kell, hogy mégis.