a kémény

Ott magasodott előttem, magasodott feketén és karcsún, a kezében egy argentín húscafat, egy világosbarna véres rongy, olyan volt, villogott a két kép, a valóság és az emlék tavaly nyárról, a kép tavaly nyárról a János kórház kertjében a kémény, amiről azt hittem, hogy a krematórium, ugyan kiderült már, hogy az országban egy helyen van krematórium, és az nem a János kórház, de mégcsak nem is Budapest, hanem Miskolc talán, vagy valahol arra, de mindegy, nekem ez már mindegy, rosszul leszek, mint egy gyerek, remegni kezd a térdem a feketén magasodó oszlopok tövében, és elzárom az orrnyílásaimat, nehogy megérezzek bármit is abból a szagból, amit nem bír elnyomni semmilyen fertőtlenítő, semmiféle más füst szaga, a hangszálaim is elvékonyodnak, és várom a végét, hogy legyen a jelenetnek vége, menjen ki a képből a kémény.